2.
Aznap csuda történt a Jani fiúval. Az iskolában valaki hátbavágta, ő pofonnal felelt. Az egész osztály konsternálva volt. Ilyet a Jani fiútól nem vártak. És amint kissé reszkető inakkal, de bátran villámló szemmel a falnak vetette hátát és magasra emelt két öklével igazi gladiátor engarde-ba vágta magát, várván a fiúknak együttes rohamát, az élhetetlen fiú, akin a többi eddig a bosszúját töltötte, határozott népszerűségre tett szert és támadás helyett lelkesült kiáltásban törtek ki:
– Éljen Dermák Jani, ez egyszer jól viselte magát.
A dolog az osztályfőnök elé is került, ez csóválta fejét és lehordta Janit, hogy már ő is kezd verekedni? Jani lesütött szemmel, befelé mosolyogva hallgatott. Ha kerékbe törik, azt se bánta volna. Oly édes volt erősnek lenni, az erei majd megrepedtek, nem is vér, hanem tiszta boldogság keringett benne. Először életében érezte a testét, hogy az is valami és a lelkét is, hogy ő is valaki. És föltette magában, hogy mindig ilyen lesz, férfi! Hiszen csak meg kell próbálni, nem is olyan nehéz.
Mi lelte a Jani fiút? Előadás után összepakolta könyveit, hazament. Lehajtott fővel, mint eddig, de nem alázatosan, nem bambán, nem csüggedten, hanem édesen álmodozva, egyenes háttal. Ah, olyan szép a világ, olyan édes az élet – a férfinak. Mert annak érezte magát. És egyre egy nevet sugdosott magában: Irén, Irén, Irénke. És megrázkódott s a szeme bátran fölvillant és körültekintett: Észreveszed-e, te világ, hogy tegnap egy fiú járt itt, ma pedig férfi? Ez a szerelem hatalma.
Igaz, így sem hódított még soha férfi, mint a Jani fiú. Három hónapon keresztül sejtelme sem volt róla, hogy tudnivágyó tanítványa, Bellágné, egyre környékezi. A legvastagabb célzásokat sem értette el. Csak járt-kelt sejtelmes lázban és félt a szép asszonytól.
Ez aztán megunta a dolgot. Merőn a szemébe nézett, aki remegve bámulta a betűket, mintha sohase látta volna még őket és tétova hangon magyarázta:
– A K betű sokkal szebb, ha egy vonással írják.
Bellágné ekkor fölkelt, átnyalábolta a fiút, szorosan magához ölelte és rázúdította a csókok záporát.
– Szamár, szamár, – mondogatta – hát még mindig nem érted?
A fiú már értette. Előbb gyáván, később a fellobogó vér hatalmánál fogva szenvedélyesebben viszonozta az asszony csókjait. De még a mámor közepette is egyszerre csak megriadt és elmenekült, mint József Putifárné előtt. Nem, ezt a csunyaságot nem szabad elkövetni, ez házasságtörés volna.
Az asszony sírt és nevetett.
– Micsoda ostobaság! – szörnyűködött égnek emelt kézzel, aztán még lihegve megszorította a kezét:
– Maga derék fiú, csak próbára akartam tenni. Ugy-e nem hitte, hogy igazán meg akarnám csalni az uramat? De azért szeretem magát és maga is szeret engem. Hogy is mondják? Ugy-e én vagyok a te első szerelmed?
Ki volt mondva a bűnös szó. És a Jani fiú egyszerre oly erősnek érezte magát, mint aki legyőzte a hétfejű sárkányt. Egy asszony szerelmes belé. Egy gyönyörű szép, gazdag asszony. Igen, a gazdagsága boldogította különösen. A csókja ízéből csak a forróságot érezte meg, de pongyolája finom batisztjának minden puhaságát, bűvösségét, az érintése minden árnyalatát még érezte a tenyerén, a ruháján, az arcán, amelyet a szép asszony keblére szorított. Rágondolt az édesanyja durva perkáljára, a huga olcsó pokrócposztójára és nagyot sóhajtott. Milyen más is, ami finom, gazdag!
Ez azonban csak a szegénységben felnövekedett fiúnak az esztétikai gyönyörűsége volt. A tegnapi jelenet mélyebben a szívébe vágott. Hogy ez az asszony kimondta előtte a bűnös szerelem szót, mostan rabja is. A naiv embereket a szerelem kötelezi. E szó kimondása a serdülő fiú szenvedélyét és ideális hajlamait egyszerre kiválasztotta és odakötötte ahhoz az unatkozó asszonyhoz, aki szenvedélyes kuglóf-evő volt és most régi cseléd-passzióinak akart élni, kikötvén egy úrfival. Petrarca nem imádta úgy Lauráját, mint ez a vaksi fiú a volt szobaleányt. Egész éjszaka a nevét rebesgette s napközben is óva, szeretettel ápolta magában szűzi tiszta képét.
Azonban csodálatos, mihelyt a szülői ház közelébe ért, lelohadt minden felbuzdulása. A férfiból ismét gyerek lett, még pedig remegő gyerek. Félt az anyja szigorú szemétől, hogy bele talál látni a lelkébe és félt különösen Évától. Mit szólna Éva, ha tudná, mi történt vele s mit hordoz a szívében? Ó, nem merne többé előtte mutatkozni. Szégyelte magát s úgy érezte, ha az édes anyja megtudná, hogy csókolódzott, elbujdosna a világ végéig, hogy ne kerüljön többé a szeme elé.
Ebben a hangulatban mintegy menekülést keresve, huzódott Sárikához. Sárikától nem félt, az még gyerek, nem tud semmit. Sárika nem olvas ki a szeméből bűnös szerelmet. Sárika nem érzi ki a hangjából az érzelem rezgését.
Ezért örömmel dobbant meg a szíve, amikor a kis leányt a kapu előtt lebzselve találta. Sárika arcán minden vonás lógott, a szája lekonyult, a vonásai petyhüdtek, a tokája felfuva. Mint a gyereké, amikor konok. A szeme is lefelé nézett és homlokát csunyán összeráncolta. Amint Jani bátyját meglátta, határozatlan mozdulatot tett a kapu felé, de aztán csak állt mozdulatlanul és nézett maga elé.
– Gyere föl, Sárika – mondja jó szívvel Jani – mit állsz itt! Elkésel.
Sárika nem felel. A fiú nyugtalankodik.
– Valami baj van? – kérdi aggódva – mi lelt Sárika? Gyere föl, hiszen beteg vagy!
– Nem megyek – fakad ki durván a leány – sohse megyek többé haza.
Jani megijedt.
– Mi történt, az istenért? Bántott a mama?
Sárika megint hallgat. Jani tehetetlenül áll előtte és néz a kapuba: már be kellene rajta menni.
Egyszer aztán, félig háttal fordulva bátyjának, töredezve mondja:
– Ha Éva nincs otthon, akkor fölmegyek.
– Éva? Mi bajod Évával?
A kis leányt most szinte rázta a düh.
– Nem akarok többé együtt lenni vele, azzal a… azzal a… ronda Évával. Soha, soha, inkább sohse jövök többé haza. Meg tudok én élni magamban is.
Jani megszokta már, hogy a két leány veszekszik egymással. Halk sóhajjal gondolt más fiúk családi életére, akik kezet csókolnak a mamájuknak és a nővérüket is megölelik, megcsókolják. Egészen elcsüggedt és nem kutatva többé a Sárika haragjának oka után, hirtelen hangon mondta:
– Megnézem, hogy otthon van-e, aztán majd lejövök és megmondom.
– Ints le a gangról, – szól mogorván a leány.
Jani fölmegy a lépcsőn, Sárika pedig a kapualj végébe húzódik, onnét sandít föl a harmadik emeletre, nehogy valamikép észrevegyék.
Éva otthon volt. Most már otthon is szebben öltözködött, mint azelőtt. Dermák mama vidámabb volt, mint valaha és hangja nem is vágott, mikor szokása szerint rászólt Janira:
De nyomban visszakapta régi dühös színét, amikor hozzátette:
– Az a csavargó pedig még most sincs itt. Nem is hagyok neki ebédet.
Éva, aki a divánon olvasott, föltekintett és avatott kurtasággal azt mondta:
– Valamivel jobban bánhatna vele anyám, egészen elvadítja a háztól.
– Én? – szól megjuhászkodva Dermákné – hiszen egy árva szóval sem bántom.
Jani csodáló, hálás tekintetet vetett Évára. Milyen nemes szív! Sokkal jobb, mint Sárika, aki sohasem fogta nénje pártját, hanem mindig örült, mikor ez kikapott. És megörült, hogy jó hírt vihet a hugának, aki fél Évától, de ha meghallja, mint nyilatkozott róla, menten meg fog nyugodni.
Kapta is magát és kalap nélkül kiszaladt a gangra, mind a két kezével intve Sárikának, hogy jőjjön fel. Szerencsétlenségére azonban Éva akkor kihajolt, a nyitott ablakon, hogy lássa, hova megy az öccse, a kis leány lent észrevette és Jani megdöbbenve látta, hogy Sárika ahelyett, hogy a lépcsőházba fordulna, visszamerül a kapu aljába.
– Mit intesz? – kérdi Éva.
– Sárika fél tőled, – szól a fiú elképedve – nem mer feljönni, ha te itt vagy, most pedig meglátott és úgylátszik elment.
– Szaladj utána, – kiáltott föl Éva – hozd vissza, ha nem akar jönni, rendőrrel hozasd föl.
Jani ész nélkül rohant le a lépcsőn. Az utcán széjjelnézett: nem látta. Találomra az Andrássy-út felé rohant, de nem tudott a nyomára jönni.
– Erre a gyerekre vigyázni kell, – mondja Éva mély felindulással, – figyelmeztetem, anyám, hogy rossz útra téved, kaszirnőkkel barátkozik, az utcán lebzsel és adósságokat csinál. Rajtakaptam ma, azért nem mer a szemem elé kerülni.
Dermákné jajgatva emelte ég felé a két karját és kijelentette, hogy kitekeri a nyakát ennek az istentelen leánynak.
– Nem úgy, anyám, hanem vigyázni kell rá. Mindennek a szobaúr az oka. Haasnak föl kell mondani, ne bánja anyám, megfizetem én a szoba bérét.
Dermákné helyeslően bólintott a fejével. Már sokszor gondolt erre. Ha nem szorult volna annyira arra a pár forintra, már régen kitette volna a szűrét annak az éhenkórász technikusnak.
Amellett a kiváncsiság is gyötörte és próbálta kivasalni Évából, hogy min is kapta rajta Sárit, de ez visszasülyedt konok hallgatásába és Dermákné nem mert tovább kérdezősködni. Jani egy félóra multán lihegve, köhögve és kiizzadva visszatért és bátortalanul jelentette, hogy Sárikát nem sikerült megtalálni.
– Nem hagyok neki ebédet – jelentette ki energikusan Dermákné. Évára nézett, elismerést várva. Ez nem szólt semmit, szórakozottan fogyasztotta el az ebédet s rögtön öltözködött.
Mikor toilette-jével elkészült, bekopogtatott Haas úrhoz. Az éhes technikus pipázva ült a rajztáblája mellett és fujta a kőrösi-lányt.
– Bocsánat, Haas úr, – szólt Éva keményen, – csak azért háborgatom, hogy édes anyám nevében felmondjak önnek.
Haas úr letette a tussos cirkalmat, a fütyörészést már előbb abbahagyta.
– Meg vagyok lepve, kisasszony; miért? Nincsenek megelégedve velem?
– Azt is mondhatnám, hogy ezentúl magunknak kell a szoba, de ez nem az egész igazság. Egyet kérdek, Haas úr, feleljen, mint tisztességes ember. Mennyire vitte a hugommal?
– Innen fúj a szél, kisasszony? – szólt kötekedve – akkor nem fogadom el a felmondást. Mit gondol, csak nem megyek el jószántombúl egy olyan lakásból, mely egy tető alatt van az aranyos Sárikával?
– Ne kötekedjék, Haas úr, – szólt rá Éva ingerülten – hanem feleljen őszintén, ha pedig nem akar, mondja meg. A tréfálkozáshoz nincs kedvem.
– Biztosítom, Éva kisasszony, – szólt még mindig kötekedve Haas úr, – hogy nem jutottam annyira, mint amennyire mentem. Különben – tette hozzá komolyabban – az egész csak tréfa és játék, a Sárika kisasszony még sokkal fiatalabb, semhogy oka volna gyanakodni ránk.
– Szokott vele a házon kívül találkozni?
Erre a kérdésre Haas úr félretette a rajztábláját és sértődött hangon felelte:
– Nagyon sajnálom, kisasszony, de én itt lakó vagyok és nem vádlott.
– Jól van, ez is elég, – felelt kurtán Éva, – a felmondást tudomásul vette, most pedig vegye tudomásul még ezt is: a hugomnak a legszigorubban meg van tiltva a fiatalemberekkel való érintkezés, tehát önnel sem szabad érintkeznie. Ha nem bánja, hogy maga miatt az édes anyám véresre verje, hát csak hívja ezentul is magához. Jó napot!
Eszébe jutott valami és a nyitott ajtóból visszaszólt:
– Mondja csak Haas úr, mennyiért volna hajlandó azonnal kihurcolkodni?
Erre a kérdésre Haas úr eleinte meghökkent, aztán nagyot nézett, végül elnevette magát.
– Semennyiért, Éva kisasszony, semennyiért. Hogy én ilyen barátságos hajlékot hitvány anyagi érdekekből elhagyjak? Csunyaság volna. De komolyan mondva, Éva kisasszony, én önt okosabbnak gondoltam volna. Mit akar? Tegyük föl, hogy gyanuja alapos és nekem Sárikával csakugyan van valami viszonyom. Mért űznek el? Azt hiszi, ha másutt lakom s nem csak egy keskeny konyha választ el önöktől, hogy akkor szolidabban viselnők magunkat?
– Akkor rosszul ismeri a hugomat, Haas úr, ha erre gondol. Különben lesz gondom rá, hogy az a gyerek kellő felügyelet alatt álljon.
– Igen? – mondja Haas úr. Egyet-kettőt bólint a fejével és ismét fütyörészi a kőrösi-lányt.
– Tehát nem akar kihurcolkodni?
Haas úr szélesre húzza az arcát.
– Ha bizonyos benne a kisasszony, hogy Sárika kellő felügyelet alatt lesz, akkor természetesen értem, ha ki akarják tenni a szűrömet. Ez más, ez egészen más. Akkor én pakkolok, más lakás után nézek és megyek. Természetesen visszaadják nekem a tizenkét napra szóló bért, ami még nem telt le a hónapból.
– Köszönöm – szólt Éva és fejével biccenve, becsukja maga után az ajtót. Még hallotta, ahogy Haas úr jóízűt kacag és nagyvidáman belefog ismét a kőrösi-lány nótájába.
Nem adott magának számot róla, de mióta újra találkozott Deméndyvel, Évának nem volt más gondolata és érzése, mint a huga. A maga ügye el volt intézve, nem törődött vele, mint az egészséggel, amikor megvan. De a Sárika dolga izgatta, zaklatta. Még csak nem is gondolta végig: nem akarom, hogy az én sorsomra jusson, mert hiszen a maga sorsát nem is találta se rossznak, se jónak. De Sárikát meg kell menteni: ezt világosan látta. Amióta megszünt belső háborgása és a maga elégedetlensége, a kisleány, akármilyen vásottnak és rosszlelkünek látta is eddigelé, csak szeretetet és sajnálatot keltett benne. Mikor Wočaseknél rajtakapta, inkább ijedtség és aggodalom töltötte el, mint harag és fölháborodás. Most pedig megóvni akarta és nem megbüntetni.
Estére korán ment haza és izgatottan leste Sárikát. Haas úr előzőleg fütyörészve bekopogtatott hozzájuk, jelentvén, hogy talált már magának lakást a Károlyi-utcában és ma éjszaka nem is fog már itt aludni. Csak a holmijait hagyja itt, azokat majd holnap viteti el. Éva bólogatva fogadta jelentését és azt mondta: helyes. Haas úr széles, csúfos nevetéssel szorított kezet vele, Dermáknéval és Janival és azt mondta:
– Tiszteltetem a Sárika kisasszonyt is, sajnálom, hogy el nem bucsuzhattam tőle.
Nyolc óratájt betoppant a kisleány. A cipője poros volt, a járása, bár erőltette a közömbösséget, dülöngő, fáradt volt. A könyves szekrény párkányához sietett és lekapta róla a kenyeret. De mohósága csinált volt, látszott, hogy csak komédiázik s egy csöppet sem éhes. Egyebekben úgy tett, mintha semmi sem történt volna.
– Hol voltál délben? – rivall rá Dermákné.
A kisleány dacosan üti föl a fejét.
– Az üzletben, sok dolgunk volt, nem jöhettem haza.
– Hazudsz, hiszen itthon voltál a kapu előtt s megszöktél.
– Nem igaz – pattog Sárika – én azt mondtam Janinak, mondja meg, hogy nem ebédelhetek itthon, vissza kell sietnem az üzletbe.
Éva fejét csóválta, mint aki nem hisz a fülének.
– Mért szaladtál el, mikor megláttál a Wočasek boltjában?
– Hol?
– Ki az?
– Cipész a párizsi udvarban – mondja Éva még mindig csöndes hangon.
– A párizsi udvarban? Sohasem voltam a párizsi udvarban.
Éva egészen csöndes, szelid hangon mondja:
– Ne hazudj, Sárika, ma délelőtt benyitottál és tegnap is ott voltál.
A kis leány haragos lett, mint a pulyka.
– Nem igaz, nem igaz, nem igaz – rikácsolta és visszahúzódott az ablak sarkába – hazudsz, utálatosan hazudsz, meg akarsz rágalmazni, de én nem hagyom magamat. Te oda járhatsz, hanem én becsületes leány vagyok s most rám akarod fogni…
– Suszterről van szó – mondja Éva csöndesen – hiszen ha ott voltál, abban sincs semmi rossz.
A kisleány meghökken és tétovázva néz a nénjére.
– Be akarsz csapni, – mondja azután, – azt akarod, hogy csak valljam be és azután rám támadnál, de én ismerlek és nem vagyok olyan szamár. Azért is, sohasem voltam a párizsi udvarban.
– De hisz láttalak!
– Hazudsz.
– Wočasek is mondta, hogy ott jártál cipőért részletfizetésre.
– Nem igaz, hazudsz.
– Azért nem mertél délben feljönni.
– Én? Nem mertem? Hát miért mertem most hazajönni?
Most már Éva is elvesztette türelmét.
– Orcátlan vagy – szólt reszkető ajakkal – mától fogva pórázon tartlak.
Sárika, úgy akart tenni, mint máskor, amikor összeszidták: duzzogva az ajtó felé ment, hogy bemenjen Haas úrhoz. Ezuttal Éva elébe állt, megragadta a két vállánál fogva és istenesen megrázta.
– A szobaurhoz akarsz menni? Hiába, őt már elküldtem, nincs többé szobaúr.
Sárika hitetlenül bámult Évára, de ez nem olyan volt, mint aki tréfálna. Ekkor a dühnek és haragnak valóságos rohama fogta el. Sírt és káromkodott, a földre vetette magát, megragadta az Éva szoknyáját és tépte és harapta.
– Utálatos, utálatos – rikácsolta – aljas, céda, irigy vagy és féltékeny, igen, féltékeny, azt akarod, hogy mindenki rád nézzen és utánad fusson. A szobaúrra is azért haragszik, mert nem kurizál neki.
Dermákné hiába püfölte a kisleányt, Éva hiába fogta száját, önkívületében karmolt és harapott, végre is ott kellett hagyni a földön, úgy tenni, mintha nem törődnének vele. Vagy egy félóráig maradt így, közben-közben egy-egy szidalmat szalasztván ki a száján, végre megzsibbadtak az idegei, elcsöndesedett s szó nélkül fölkereste az ágyát.
Különös a szegénység, az asztalhoz nem ült volna mellé, de azért lázongó gyűlölettel, bosszúvágytól eltelve, minden ellenkezés nélkül egy takaró alatt aludt vele.