Budapest

– A XIX. század végén. –

Valamikor régen éppenséggel nem kellett az írónak bocsánatot kérnie, amiért az első pár sorral nem viszi az olvasót témája érdekes kellő közepébe. Magam is soká töprenkedtem, miképpen kerülhetném ki a hosszú és száraz leírást, próbáltam is kezdetül néhány dialógust kifaragni hősöm és hősnőm között, de mindenképpen arra a megismerésre jutottam, hogy a szinhely ismerete nélkül az olvasóval nem tudom magamat megértetni.

A világosság kedvéért le kell mondanom a megvesztegető érdekes kezdetről s szárazon, pedánsan leírom regényem színhelyét, a Koronaherceg-utcát.

Budapestnek legfővárosiasabb és legfalusiasabb utcája ez. Este kilenc órakor már alszik. A trafikosüzlet kivételével, mely csak legutóbb nyilt, minden boltja ilyenkor már be van csukva. Ennélfogva ember alig jár már benne. Nyáron a Rémi kioszk egy-egy fagylaltozó társasága szokott rajta keresztül hazasietni: ez az egész forgalma. A hangos beszéd és kacagás idegenszerüen hangzik benne vissza: nem idevaló többé s a házak falai fölriadnak szürke álmukból. Sötét és félelmes utca ez, mint a falué, akár itt, akár a külső csömörei úton egyaránt nem jó járni éjszaka. Össze-vissza egyetlen tejüveges lámpa virraszt benne, a táviró-hivatalé. Ott ébren vannak még. S az ékszeres boltok apró nyilásain át látni, hogy odabent gázláng őrzi a kincseket, betörő tolvajok ellen. A bakter ezeken kukucskál be s megnyugodva áll odébb, amíg a gázláng nyugodt lelkiismerettel és éberen világítja be az üvegszekrényeket.

Vasárnap délután is csak falusias a Koronaherceg-utca. Az ő üzletei mind olyanok, hogy a munkaszünetes törvény alól nem kivánnak kivételt.

De amilyen korán alszik az utca, éppoly későn ébred. Ah, reggel egyet fordul a világ s a Koronaherceg-utca nagyvilágivá válik. Félnyolc van már, mire megelevenedik. Cilinderes urak és sietős léptű kisasszonyok elevenítik meg. Csörögnek a vasredők, koppannak az emelőrudak. Ennivaló szép lányok feszegetik a zárakat, hogy ragyogó tükörajtók mögé bújjanak raboskodni. Vásárra nem számítanak még, a kora reggeli órákban ezeknek az üzleteknek nincs keresetük. De rakosgatni, takarítani, söpörni és porolni csak ilyenkor érnek rá. Az üzletnek ragyogni kell, mert csupa finom holmi van benne, azaz olyan, amilyet igen finom öltözetű emberek vásárolnak. Nem igen találom a kellő szót: ezt is rosszul mondtam. Nem mind finom öltözetű ember, csak olyan, mintha finom öltözetű volna. Teszem egy Kerepesi-úti nőidivatkereskedőnél ugyanazt a tizenkilenckrajcáros mosható kartont kapni, mint Szénássy Gyulánál, de nem ugyanaz a fejkendős, csatakos szoknyájú józsefvárosi munkásasszony veszi, aki ott. Ennek sincs több pénze, mint a munkásasszonynak, de úgy látszik, mintha volna. Ennélfogva Szénássy Gyula bársonyszékeket is állít a pultja elé és a segédei mind olyanok, mintha skatulyából vették volna ki.

Igaz, az olcsó karton mellett ott kapni a legdrágább francia kelméket is, de éppen az a nevezetessége annak az üzletnek, valamint a Koronaherceg-utca üzleteinek mind, hogy a gazdagság egy gyékényen árul a szegénységgel.

Tessék például benézni a magasin français-nek nevezett csecsebecse és ékszeres boltba. Az arany és drágaköves érmek kirakatában ott csillog a snob feleségének káprázatos brilláns boutonja, de kapni ott két forintos aranykarikát és ötvenkrajcáros gyémánt melltűt is. A műipar drága remekei mellett árulják a norinbergi diszműáruk értéktelenségeit, melyeknek árát a különböző nemzetek valutája szabja meg. Velencében egy lirába kerül, ami nálunk egy korona, Németországban egy márkába, ami itt egy forint. Ragyog, díszlik minden, a kirakaton keresztül, vagy messziről a ruhán, az üvegszekrény polcán, csak ha az ember kezébe veszi, látja az egy koronás bazár-származását. De hiszen ha egy szép kisasszony végig sétál az utcán, nincs az a szemtelen jogász, aki közelről nézné meg az öve kövekkel kirakott csatját.

Végig az utca kereskedelme a hiuság vásárja. Egyebet, mint díszítő cikkeket benne nem találsz. Aki cséplőgépet, kályhát, szövetet, konyhaedényt, húst, zöldséget, tüzelőfát, szerszámot akar vásárolni, az ne menjen a Koronaherceg-utcába. Ellenben Éva a paradicsomból kiüldöztetvén, ha végig megy rajta, tökéletesen kiöltözve s minden toilette-szükséglettel ellátva indulhat haza. Fehérneműek, ruhaneműek és prémek, fűző, cipő, kalap, fogkefe, parfum, pirosító, ékszer, legyező, fésű, hajtű, élő- és művirág, szalondíszek, luxuslámpák, porcellán darabok, iparművészeti bronz és márvány dolgok, kárpitok, szőnyegek és fotografiák, tükrök és üvegek a legdrágább és a legolcsóbb árakon itt kaphatók. Aztán elején, meg a végén egy-egy templom, a közepén meg a szinházjegyiroda és a főposta, örökidőn szolgáló telegráffal és poste-restante hivatallal.

Nem vagyok én tudós ember, azért nem is érdekel: az utca közönsége teremtette-e meg a kereskedelmét, avagy megfordítva. Látom a tényt, hogy ez a kettő mindenütt együvé való. S mi más közönsége lehet a Koronaherceg-utcának, mint öltözni vágyó, tetszeni akaró gazdag és szegény hölgyek serege? Nyolc órakor nyílnak a boltok, féltíz órakor kezd befelé szűrődni a rendes publikuma: koránkelő, korántakarító polgárasszonyok lányaikkal ekkor mennek vásárolni, mivelhogy kevesen vannak még s a boltos jobban rá ér mutogatni és rábeszélni. Korán jönnek, hogy korán mehessenek vissza, de hatalmába keríti őket a boltok varázsa, őket is, másokat is és a kora bevásárlásnak be nem vallott célja, hogy több boltot járhassanak be, több kelmét lássanak, több kirakat előtt élvezzék a képzelt birtoklás gyönyörűségeit. A legszolidabb és legtakarékosabb gazdasszony is ott felejti magát ebben a bűvös, végzetes utcában s a legmegelégedettebb is, amint műértő szemmel és fogékony idegekkel végigélvezte az elérhetetlent, halk sóhajjal és révedező szemmel egybeveti szűk havi budgetjét titkos asszonyi kivánságaival és nézi a földet, vagy az osztálysorsjátékos kirakatokat: (kettő is van a koronaherceg-utcában) ha most találna vagy nyerne százezer forintot!

Mentől közelebb ér a dél, annál elevenebb lesz az utca. Szép időben tizenegy óra tájt egy csapásra megelevenedik. Alig lehet benne járni. A kirakatok előtt csoportosulások, az üzletekben tolongás. Budapest asszonyai mintha mind ide sereglenének minden áldott nap és az összes délelőttjeiket bevásárlással töltenék. Úristen, mennyi időn át kell az uruknak dolgoznia, hogy a pénzkiadásnak e rengeteg idejével versenyezhessen? Ez az igazi tantalusi állapot. Folyton beszerezni, folyton sóvárogni a beszerzendő után, megszakítás nélkül, a beteltségnek minden reménye nélkül… ifjúsága rózsás hajnalán kezdi és ezüst hajjal, nagymama korában sem végzi be. Az embernek mindig szüksége van arra, amit nélkülözhet s egy asszony a ruházkodásával sohasem készülhet el.

Látszólag a gondatlanok járnak itt ajtóról-ajtóra. Látszólag mosolygó, tetszeni vágyó és csinosításra gondoló nősereg sárga cipője koptatja a szűk járó köveit. Látszólag fölösleges a jól öltözött úrihölgynek ez a költekezése ujabb ruhára. Látszólag megvan a pénz, amit apró bugyellárisukban, keztyűs öklükben szorongatnak. Látszólag komolyabban foghatnák föl e hölgyek az életük hivatását és látszólag körülbelül egy osztályból valók volnának. Aki asszony itt a másik után megfordul, legfölebb egy különösebb façont bámul meg és nem a kelme elérhetetlen drágább voltát. Prém a nyakon és drága kalap a főn – legujabb a szoknya szabása és a kabáton is meglátszik, hogy nem készen vették.

A vásárló asszonysereg ilyenkor már átváltozott sétáló társasággá. Megindult a korzó. Föl-alá az utcán, kettesével hármasával és magánosan. Tarka, színes, csábító látomások váltakoznak. Mintha bemutatnák most, amit előbb beszereztek: a hölgyek megjelenése ragyogó. Természetes, hogy akad, aki megbámulja. A férfiaknak erre felé semmi dolguk, de ők ilyenkor szintén sétálnak. Meg-megállnak különösen a szervita-tér és a kigyó-tér sarkán és defiliroztatják maguk előtt a sétáló szépségeket. Ezek nem igen bánják. Hiszen arra valók, hogy megbámulják őket. Amellett ők is látnak. Titkos ismeretségek kötődnek a távolból. Az ünnepelt színésznőket itt ismeri meg a közönség polgári ruhájukban. Polgárleányok itt vetnek csodálóan ellenséges pillantásokat az arisztokrácia hideg szépségeire, akik fogataikon hajtanak keresztül a polgári pompázók sorfalain, egy-egy üzlet előtt lebegő léptekkel leszállván. A híres muzsikus és neves író itt hallgatja kéjesen hegyezett füllel és tettetett közömbösséggel, a háta mögött hogyan sugnak össze, rámutogatván: itt megy a híres…

A hiúság vásárja ez, a ragyogó gazdagság, Budapest társadalmi életének valóságos potemkiniádája. A prémek között vannak hamisak, az asszonyok között olyanok, akiknek sürgősebb dolguk is volna, de itt vannak, mosolyogva és pompázva és akik képmutatóan szintén mosolyognak és pompáznak, holott fűzőik pántjai alatt szorong a gond és boldogtalanság, hisznek a mások külső színében és úgy lehet, hogy az egyik Lázár sóhajtva vágyódik a másik Lázár sorsára.

Déli tizenkét órakor. A városháza ó harangja kezdi, finoman és öblösen egyaránt, aztán belekapnak a többi harangok mind: a koronaherceg-utcában lehetetlen sietni, egyik ember szorong a másik mellett. A férfit négy-ötféle parfum illata bódítja és lehetetlenség minden kalap alá nézni. És ekkor, az utolsó harangszóval mintha új élet költözködnék a zsibongó utcába. Olyan, mint amikor a tenger fodrai alatt hömpölyög egy új áramlat. A tollas kalapok közül kipiroslanak, kikékellenek a szalagosak. Az új szabású kabátok közé belesötételnek régiek. A fehér glacé keztyűk mellett láthatod a durva pamutkeztyűket. Tekenősbéka héja helyett drótból való hajtűk tartanak össze ugyanolyan ragyogó szőke, meg barna hajat, mint a korzó hölgyeiét. Olcsó kék, meg fekete szoknyácskák libegnek fakult, kitaposott cipőkön és látni engedi a szaladó leánykák karcsu fekete harisnyáit. És vannak köztük egészen díszes eleganciájuak is és mégis meglátni rajtuk, hogy nem sétálnak, hanem mennek haza. Közben meg egészen szegényes öltözetüek, kendővel a nyakukon, didergőn vékony, viseltes szoknyában és nevetségesen elnyűtt kalapkával – valóságos karikaturái a sétáló urihölgyeknek. Egész rajok hatják át a fényes társaságot s találnak maguknak utat a sorok közeiben, akadálytalanul törtetve előre ott is, ahol mindenki más megakadna.

A Munka torlódik bele a Sétába. Boltoskisasszonyok, varrónők, masamódleányok, probirmamzellek, hímzőleányok, virágárusok. Akik a pult mögött és a sötétes műhelyben dolgoznak, míg az úri népség kinn sétál. Akik szintén ismerik a pompát, meg a fényt, de csak a nyomoruságból, mely előteremti. Akiknek a keze finom selymeken kopik keményre és feketére, akiknek a szeme fénye belepusztul a kábító drágaságok előállításába.

Aztán egy másik áradat – boldog, mint az ifjúság, ragyogó, színes és a maga egyszerűségében életkedvet, jólétet és gondtalanságot mutató. Az iskolás lányok éppoly sietősen és éppoly ügyesen törtetnek keresztül a sétáló tömegen. Varrólány és iskolás növendék összeszorul s az egyik gőgös, a másik ellenséges pillantással áll odébb. Ah, ezeknek van étvágyuk, nem sétálnak, hanem sietnek ebédelni. Rövid az idő – két órakor ismét itt kell lenni. A pult mögött, a kincsek között, mik örökké ott vannak és örökké elérhetetlenek. Ah, micsoda lelke lehet a kis masamódnak, aki ötven forintos kalapokat staffiroz ki, száz lépésről megismeri egy kalap értékét, mikor az ő háromkoronás girardiját a hajára tűzi. Akkor már boldogabb a virágos bolt tanulóleánya még kopottabb kalapban, mert ő csak a virágokat ismeri, de egyebekben az értelme és a tudása tompa. Neki nincs szakérzése, ő a szegénység ölében fölnevekedve, nem ismeri meg a gazdagság értékeit.

Látszólag idegen emberáramlatok lefolyása ez, különböző mélységben, különböző sebességgel és különböző irányban. Látszólag a szegény varróleány csak úgy sietne haza, ha a koronaherceg-utcában nem volna korzó és a kis zenésleány épp oly érintetlenül ülne a levesestálhoz, ha az üllői-úton menne végig, mint most a korzós utcán. Látszólag egyiknek sincs köze a másikhoz és mégis életpályák irányai változnak, érzelmek és gondolkodások, erények és bűnök érlelődnek meg itt, éppen itt és éppen azért, mert oly emberek útjai kereszteződnek, akik más világból valók és akiknek semmi közük egymáshoz.

Itt, a hiuság utcájában áll ki a képmutatás és éled a vágy. A nők szocialista hajlamai minden skálában kifejlődnek. Az úridámáé, aki valódi persianerben jár, de nem fizette ki, irigyli a másikat, aki kifizette. A hivatalnok felesége egyenlőségesen szembejön az igazgató feleségével és irigykedő keserűséggel néz utána. És a munkásleány irigyli a léhütőt és a masamód gúnyos mosollyal ismer egyik-másik kalapra és gondolja: ez sem fog soká ilyet viselni.

És egyre tart a rejtelmes hatás – egyikről a másikra. A koronaherceg-utca szűk járóin egy új női osztály fejlődik ki. Napról-napra szemmel látható a növekedése. Nem kell hozzá nagy megfigyelés. Csak látni kell, hogy aki tegnap még déli harangszóra hazafelé sietett, ma már lassabban jár. Aki még tegnap két óra tájt ismét a város felé tartott, azt ma már hiába várod az utcasarkon. Szép, jóra született szegény és szorgalmas leányok elhagyják a munkát, mert a koronaherceg-utcában sétálni és pompázni látják a jómódban dologtalanokat. A tisztességeseket, akik nem tisztességesek, de mivel úri a viseletük, hát forma szerint mindenki megbecsüli őket.

Hogy nevezzem őket? Megvannak, szaporodnak, pusztulnak és pusztítanak. Bogárfélék ha volnának, a tudomány már régen berubrikázta volna őket. De csak emberek, nem veszi őket észre senki. Valami negyedvilágfélét alkotnak. Leányok, kik lemondtak a férjhezmenés lehetőségéről, elkedvetlenedtek vagy belefáradtak a munkába, foglalkozás, remény és rendeltetés nélkül nézik magukat a fényes kirakatok tükrében. Az utca tükre a legveszedelmesebb kerítő. Ami mézes-mázos hizelgést hazudik, ami megtántorodást okoz, azt nyomban lecövekeli. Nincs idő a megbánáshoz, megtéréshez. Az egyiknek azt mondja: hát a te szépséged száradjon, mint a kóró? Hát a holnap csak olyan lesz, mint a ma s a mának vége az egyedülvaló, örömtelen vénség, tetézve nélkülözéssel és a mult minden édes emléke nélkül? A másiknak azt mondja: az sem gazdagabb, mint te, mégis kacag és jólétben pompázik. A harmadiknak: tisztességes vagy? Csak azt látják rajtad, hogy rongyos vagy. Így kérkedhetik magában a vadvirág, hogy senki sem tépte le, amíg elfonyad vagy valami állat kérődző gyomrába kerül, holott a rózsát leszakasztják és keblükön viselik.

Minden rangosztályból kerülnek ki e révedező, veszendő teremtések, mert mindegyiknek van irigyelni valója. Messziről megismerni őket lassú, leselkedő járásukról, mintha együtt járnának valakivel, különös, hátra hallgatódzó fejtartásukról s arcukon a cserkésző vadász merev figyelmességéről. Rendes útjuk a Kossuth Lajos-utcán át vezeti őket ide, innen a Haris-bazáron keresztül kerülnek a váci-utcába, ahonnan a Kristóf-téren keresztül ismét a koronaherceg-utcába jutnak. Megismerni őket járásuk céltalanságáról, meg hogy minden kirakat előtt megállanak, de inkább magukat nézik benne, meg a mögöttük elhaladókat. Leginkább az optikus üzlet vonzza őket, ahol a színésznők fotografiái vannak kitéve, aztán az ékszeres bolt. Az aranynak bűvös vonzóereje odacövekeli őket a kövezetre s képzeletben teleaggatják magukat a legcsillogóbb gyémántokkal. Majd vágyuk leszáll a lehetőség szferájába és nézegetik az olcsóbb gyűrűket, órákat, számolgatván: mikor vehetnék meg. A tudósok nem ismerik ezt a szimptomát, de az aszfaltbetyárok tudnak róla. Amikor egy leányt követnek, minden kétségük eloszlik, mihelyest az illető egy ékszeres ablak előtt megáll.

Ha kisüt a nap, százával hemzsegnek az utcán. Ki tudná őket mind elsorolni? Ott látod a hajdan kartonruhás dohánygyári leányt, aki beleunt a munkába és szeretne kalapot viselni. A bluzja rikító, vadonatúj kazsmir, a szoknyája olcsó ternó, melynek kapcsain keresztül látni a durva, piszkos alsószoknyát, a cipője ócska s nagy keze durva cérnakeztyübe van bujtatva. Ez a kislány még az első kalandja után jár és rendesen öreg urak kezébe kerül. Néhány hét és minden ragyog rajta, az alsószoknyája selyme csak úgy suhog, a kalapja rendőrség után kiált és cipőjének akkora a sarka, hogy majd lebukik róla. Ott van teljes szegénységében a gouvernante, erősen befűzve titokzatos mosollyal az ajkán és olyképpen lesütött szemmel, hogy mindent meglát és mindenkihez beszél. A házikisasszony, akit hazulról elüldöz a szegénység, a foglalkozásos szerető, éktelenül drága részletfizetéses toiletteben, mely messziről kiáltja, hogy aki viseli, megvásárolható. A hagyományos vidéki úrnő, aki elvesztette pénztárcáját s noha estére várja az urát, mégis rászorul addig valamelyik úr szivességére. Ez a hölgy rendszerint sohse látott férjet, de olykor csakugyan «tisztességes» asszony, akinek az ura valamelyik kishivatalban görnyed s képtelen feleségének olyan ruhát csináltatni, amilyenben az járni szeret. És beletarkul a sokaságba a keresett hanyagsággal, lehetetlen színösszetételekben kiöltözködött szininövendékek serege, akik kettesével, hármasával, szerepet vagy kottát szorongatva tüntető kacagással kényszerítik magukra a figyelmet, mert azt hiszik, hogy nagy dolog szini-növendéknek lenni. Szinésznő sohasem lesz belőlük, de egyre a szinház körül jár az eszük, minden szinlap előtt megállanak, mindennap szabadjegyet kérnek s mindig az utcán vannak.

Ezeknek a teremtéseknek a gondolkodása tisztára a férfi és a nő közötti viszony körül forog. Ha valaki rájuk néz, azt gondolják: engem akar. Ha nem néz rájuk: nem akar ez engem? És sajátságos, micsoda önérzetük van: a tisztességes társaság tisztességében nem hisznek, de magukat különbeknek tartják, mivelhogy a rendőrségnek nincs dolga velök.

Ma már minden bankhivatalnoknak van szeretője, aki ezekből az utcán csatangoló leányokból kerül ki. Mindegyikük tisztességes leány számba megy s innen való a fiatal uraknak merőben elharapódzott skepsise a tisztesség iránt. A húsz éves jogász már tapasztalatok alapján állítja nincs tisztességes leány! Már hogy volna? Az utcán találkozom egy előkelőnek és szelídnek látszó kisasszonnyal. Nem hinnéd, hogy angyal? No várj csak. Oda lépek hozzá és halk szervusszal köszöntöm. Pedig van apja, anyja és zongorája és valamikor férjhez fog menni. Már most hogy hinnéd el egy másik leányról, akinek szinte van apja, anyja és zongorája, hogy csakugyan angyal! Ez a másik, egy illatos úriasszony, bármikor, bárkinek rendelkezésére áll. Hát a te feleséged miért volna különb? – Innen való, hogy ma már nálunk is, akár Párisban, fiatal leánynak fényes nappal sem bátorságos egyedül az utcán járni, mert mihelyest csak egy kicsit elmerül gondolataiba s meglassul a járása, vagy az útja csak legkevésbbé látszik rendszertelennek, rögtön mellette terem valami skeptikus lovag.

Így szűrődik át ezen az utcán Budapest egész élete. A gondtalanul sétálók sokaságában örvények forronganak, a bársony takargatja a szegénység rongyait, az erény színeiben ékeskedik a romlottság, nehéz munka és léha kalandozás birkózik rajta. Fölcsillan a tavaszi verőfény, a vér szenvedelmesebben kering és kicsap a szemekből a szerelem vágya. Minden lépés, minden fordulat egy-egy dráma. Ki látja ezeket, ki törődik velük? Ki tudja, hogy mi lesz ebből a szép fiatal városból, ha majd minden erkölcse, minden élete átszűrődik e gyönyörű, e vonzó, ez előkelő, e gazdag, e szegény utcán?