Budapest

Ennekutána Sárika roppantul tisztességesen viselte magát. Feltünően pontosan járt haza, csöndesen, illedelmesen ült az asztalhoz. Ha Dermákné valamit parancsolt, ellenkezés nélkül nyomban megcselekedte. De komoly volt, a neveletlenségével együtt jó kedvét is elvesztette. Éva próbált közelebb férkőzni a lelkületéhez, nyájasan szólogatta, de ilyenkor a kis leány szeméből gyilkos gyűlölség lángja csapott felé s megvetően hátat fordított neki.

Dermákné is, az Éva hatása alatt, jól bánt vele. Sárika azonban nem tudott felmelegedni. Élettelen egykedvűsége csak délben, ebéd vége felé engedett föl. Ekkor nyugtalanul izgett-mozgott és az ajtó felé nézett s mihelyt az utolsó falatot legyűrte, mohón kapott a kalapja után és eliramodott.

Egy hét telt el így, ekkor Sárika ismét gorombáskodni kezdett. Világosan látszott rajta, hogy célzatosan teszi, hogy össze akar veszni. El is érte célját. Dermáknénak nem sok kellett, hogy kijőjjön a sodrából. Este volt és Sárika a gangra ülve, tüntetve nyujtogatta előre a lábát, jobbra-balra libbentve a szoknyáját, hogy az édes anyja figyelmét ráirányítsa az új cipőjére.

– Honnan vetted hozzá a pénzt? – kérdi Dermákné gyanutlanul.

– Nem onnan, ahol Éva – felelt csipősen a kis leány – minek kérded? Miattatok akár mezítláb is járhatnék.

– Már megint nyelveskedel?

– Igen, igen – folytatja Sárika epésen – ha az ember szóra nyitja a száját, akkor már nyelveskedik. Hiába, nem lehet mindenki olyan művelt, mint Éva, aki idehozza a szeretőit.

– Elhallgatsz mindjárt?

– Nem és nem, – pattog a kisleány, – eleget szenvedtem már azért, hogy becsületes vagyok, tovább nem szekiroztatom magamat.

Dermákné baljóslatuan villogtatja a szemét.

– Megállj csak, ha Éva hazajön és meghallja, miket mondtál.

– Nos? És akkor? Azt hiszed, félek Évától? Kicsoda ő? Azért, hogy valaki egy gazdag embernek a szeretője és pénzt hoz haza…

Többet nem mondhatott, az édes anyja megfogta, bevonta a szobába és istenesen elverte. Sárika sírás és panasz nélkül tűrte. Összeszorította ajkait, úgy tartotta hátát. Mikor aztán Dermákné belefáradt, hirtelen fogta a kalapját, napernyőjét és kisurrant az ajtón.

– Hová mész? – kiáltott rá Dermákné.

– Ahol nem ütnek, – felel vissza Sárika – ebbe a házba nem teszem többé a lábamat.

Ezzel végigfutott a gangon, a lépcsőnél beleütközött Janiba.

– Hová? – kérdi az is.

– Semmi közöd – felel a kisleány és rohan tovább.

Jani fejét csóválja, úgy megy tovább; nem tulajdonított nagy fontosságot a dolognak. Az édes anyja sem, mert egy szóval sem említette Sárika szökését.

Csak amikor Éva hazajött és nyomban huga után kérdezősködött, állott elő Dermákné a történtekkel. Éva magánkívül lett a felindulástól. Az órát nézte: kilenc elmult.

– Hallatlan, hallatlan – kiáltott föl – és anyám oly nyugodtan veszi, hogy ez a leány késő este távol van hazulról? Mit csinál majd, ha egész éjszakára is kimarad?

– Ugyan, – véli Dermákné, inkább hogy a felelősségén könnyítsen, – érdemes is ebből nagy dolgot csinálni. Ha hazajön, összetöröm a csontjait, majd kiverem belőle a rakoncátlanságot vagy pedig pusztuljon a háztól.

– Jani, fogd a kalapodat, – szólt Éva, – velem jössz. Föl kell keresni Sárit és haza hozni, bármi áron.

Jani, aki szintén már nagy izgalomban volt, rögtön mellette termett, míg Éva nagy sebbel-lobbal szintén fölkészült az útra.

– Hol keresnéd? – kérdi Dermákné most már szintén nyugtalankodva, – honnan tudnád, merre ment?

Éva nem válaszolt, csak intett a fiúnak:

– Menjünk.

Lent a kapuban aztán ő is megállt és fölvetette a nagy kérdést: hol is keressen ebben az óriási városban egy ismeretlen kis leányt?

Amíg valami tervben megállapodott, csak járt az utcán. Kiment az Andrássy-útra és élesen kémlelt jobbra-balra, különösen a padokon ülőket nézegette.

Gyönyörű, holdvilágos, fülledt nyári est. Az utca teli emberekkel. Kocsik robognak a liget felé, a liget felől. A gyalogjárókon, sűrű csoportokban emberek, vegyest a kiöltözöttek és a szegények. Egyik-másik szegény ember karján gyerek alszik, úgy viszik haza a tiszta levegőből a pállott, rosszillatú szobába. A kapuk alatt cselédek bújnak össze, a padokon öreg asszonyok és fiatal leányok, ingujjas munkásemberek. Közben-közben egy-egy külön húzódó sötétes férfialak, arcba tolt kalappal, szürkén magába roskadva. Meglátszik, hogy itt, a padon fogja az éjszakát tölteni. Vidám nőbeszéd, könnyelmű kacagás, egyes utcagyerkőcöknek durva rikkanása is hangzik. Egészben véve, mintha jókedv, gondtalanság és jómód volna az utcán, mégis az ember az ilyen nyári estén szegénynek és lomposnak látja a külső Andrássy-utat. Fülledtség a levegőben és por, sok por, mely vöröses felhőként úszkál a fukar gázlángok körül, hogy mennél közelebb vannak a földhöz, annál sűrűbbé és feketébbé nehezedjék.

Akik kifelé törekednek, a városliget felé, kiváncsi gyanuval nézik az elegáns Évát, amint a félszeg, kopott Jani mellett előre siet. Minden emberre ügyel, minden kapuba belekémlel, minden padot végigvizsgál. Az Oktogon-téren arra gondol, hátha a városligetbe kellene mennie. De mégsem, oda csak nem ment egyedül!

Egyedül? Egyszerre tudta, hova kell mennie, hogy megbizonyosodjék. Bérkocsiba ült, lóhalálában a Károlyi-utcába hajtatott. Ott fogadott Haas úr lakást.

Egy földszintes régi ház előtt megállt, a házmesternénél tudakolta Haas urat. Az új szobaúr? Igen. Vandáéknál lakik, a kapu alatt jobbra. Csak tessék bekopogtatni, mert egészen különálló szoba. Ha kinyitják, otthon van, ha nem, akkor nincs otthon.

És nagyon gyanusan nézett végig Éván.

Bekopogtatott a kapu alatt jobbra, az ajtó nyílt és Vandáné állott előtte. Egy kis konyhalámpás fényénél éppen megvetette a Haas úr ágyát. Éva látta, hogy jó helyen jár, megösmerte a technikus óriási rajztábláját.

– Haas úr? – mondja Vandáné, egy összetöpörödött teremtés, gondterhesen felhúzott szemöldökkel, – nincs kérem alássan itthon.

– Mikor szokott haza jönni?

– Ó, ilyenkor már itt szokott lenni, nagyon szolid fiatalember, mindig idehaza van.

– Nem jár ide hozzá senki?

Vandáné határozatlanul pislogott. Éva látta rajta a tanakodást: feleljen-e, vagy se, meg az aggodalmat, hátha rosszul teszi, ha hallgat, vagy beszél?

– Az unokahuga vagyok, – mondja Éva, – nénje annak a kis leánynak, aki Haas úrhoz jönni szokott.

Vandáné arca erre bizalmasan kiderült.

– A Sárika kisasszonynak? – szólt most már egészen nyájasan, – örülök a szerencsének, ó, nagyon jól ismerem én a Sárika kisasszonyt.

Éva magába fojtotta háborgását. A föltevés nagyon valószínűnek tetszett neki, mégis a lelkét hasogatta, mikor beigazolva találta.

– Itt volt ma? – kérdi összeszorított foggal.

– Hogyne, hogyne, igaz is, – kiált a derék asszonyság, – talán színházba mentek, délután, mikor vajat és hónapos retket hoztam Haas úrnak, hallottam, amint a budai színkörről beszéltek. A kisasszony talán a Sárika kisasszony miatt nyugtalankodik? Igen, csak tessék nyugodt lenni, színházba mentek.

– Köszönöm, – mondja Éva és távozik. Éppenséggel nem volt megnyugodva.

A kapuban körülnézett Jani után. Nem látta. A fiú kint az utcán állt és egész testében reszketett.

– Mi lelt?

A fiú mozgatta ajkait, de nem tudott szólni.

– Mi bajod? – kiált Éva és megrázza.

A melle hevesen zihál, a szeme kidülled, keze ökölbe szorul.

– Sári, – nyögi végre – ide jár… ő… istenem… rossz leány, a testvérem rossz leány…

Éva csak most látta, hogy ezt az ártatlan fiút kár volt magával hozni.

– Csacsi vagy, – mondja, hogy a fiút megnyugtassa, – úgy, ahogy otthon benézett hozzá. Nincs abban semmi rossz.

– De igen, de igen, – dadogja Jani, aztán hirtelen elhallgat. Az arca biborpiros lett és gyorsan elhúzódott a kaputól, ahol a gázláng teljesen arcába világított.

– Sárika ostoba, de nem rossz, – nyugtatgatja Éva, – azért kell minden áron megtalálnunk, hogy valami ostobaságot ne kövessen el.

Hogy színházban nincsenek, azt tudta. Sárika nyolc órakor még otthon volt. Talán Haassa sincsen, mert Vandáné nem tud róla semmit, hogy ma este fölkereste volna. Haas felől tehát nyugodt lehetett. Most követi a másik föltevést.

– A Podmanicky-utcába, a nyugoti pályaudvar kávéházhoz, – parancsolja a kocsisnak, aki a lovak közé vág.

A sarkon, a Fiume kávéházból kiárad a sárga világosság. Az összes ajtai, ablakai nyitva vannak, a közökben az asztalok tele emberekkel, többnyire katonatisztekkel, hölgyek társaságában. Éva mélyen kihajol, hogy végignézzen rajtok, de a kocsi már elfordult és a kávéházi világosság után a muzeum-körút vak sötétnek látszik. A kerepesi-útnál ismét fölvillan a nagyobb világosság, idefehérlik a Pannonia szálló villamos ívlámpája. A Kossuth-utca merő feketeség, a boltok mind csukva vannak, a korzóról hazatérő úri társaság lassan, lomhán ballag rajta végig.

Röpül a kocsi végig a Károly-körúton, a váci-körúton. Kevés ember jár rajta, közöttük magános, kifestett leányok. Éva mindegyiket szemügyre veszi és lopva Jani is ugyanazt teszi. Különös bénító varázs tartja fogva a fiút, először életében röpül így kocsin végig az éjszakai Budapesten, melyet most lát először és nem ismer benne a városra, melyben otthon van. A szerecsen-utca sarkán az éjjeli kávéház ajtaja nyílik és kiharsog belőle egy elkínzott zongora, meg egy rikácsoló női hang, amelyet mintha elvágtak volna, úgy elhallgat, amint az ajtó ismét betevődik. Egyfogatú kocsik jönnek szembe, agyonterhelve málhákkal. Vonat érkezett a nyugoti pályaudvaron. A villamos kocsik majd mind üresek és csilingelésük ijesztően sikít végig a néptelen széles úton. A bazilika óriási ércharangja most üti éppen a tíz órát.

Különös város ez így éjszaka. Itt alszik, ott dorbézol. A csukott kapuk komoran, visszautasítóan, puritán ridegséggel merednek az emberre, a csukott boltajtók fáradt, ólmos álomról beszélnek küzdelmes napi munka után, a szűk, keskeny utcák napszámról és szegénységről regélnek, de időközönként felvillan a pazar világosság, cigánymuzsika hangzik, könnyelmű leányok és csapatosan járó fiatal emberek durva, mulató zsivaja veri föl a csöndet. Sok, sok csukott kapu, sok, sok kivilágított mulatóhely, fényes tükörablakok mögött folyó tivornya, incselkedő, csábítgató, durva és éhes leányok az utcasarkokon. Az út közepén pedig magában borongva a sarki rendőr, aki bámul a repülő kocsi után.

Hirtelen befordultak a Podmanicky-utcába. Tiszta, új paloták sora között az utca egészen csöndes és homályos. Tiszta utca, szolid utca. A körútig nincs benne tivornya-hely. Ilyen utcarész sincs sok Budapesten.

A nyugoti pályaudvar ívlámpái belefehérlenek az éjszakába, aztán megint sötétségbe merülnek. Egyfelől palánk, másfelől palotasor. Fekete úttest, sötét alakok. Hiába ágaskodnak a házsorok büszkén a magasba, ez az utca már a szegénységé. A kocsi egy nagyot zökken és hirtelen megáll. Célhoz értek.

Harmadrendű, szűk és piszkos kávéház. A nyitott ajtókon, ablakokon fülsiketítően harsog ki a zene. A darabos, vagdosó tempó és brutális árnyalatlanság után menten tudni, hogy itt minden este nemzeti hölgyzenekar működik. Egy vasuti munkás meg egy ingujjas ember löki a golyókat a lyukas billiárdon. Mélyen a sarokban, a nagy tükör tövében, egy fiatal ember, meg egy csunya fiatal leány búg össze, fagylalt és fekete kávé mellett. Más vendég nincs is.

Amint Éva és Jani belép, a gazda elébük bókol, gyér, egészen ősz kotlettel és az éjszakázó emberek méla, szelid nézésével. Valahonnan egy frakkos pincér is ugrik elő. A zenekar hölgyei, vagy hat vén és csúnya leány, süldősen rövid fehér batisztban, a vállukon keresztül széles nemzetiszín szalaggal, összenéz és abbahagyja a figurázást, de azért bömböl a zongora és krákog a klarinett, amit a férfiak nyakgatnak. Csúfos mosoly ferdíti szájukat, ahogy összemérik a Jani kopottságát az Éva előkelőségével. Ugyan miféle pár ez?

Éva a kassza felé tart, annak a tövében telepszik meg. Mit parancsol? Akármit, adjon fagylaltot. Milyet? Csak hozzon, mindegy, hogy milyen. Jani dobogó szívvel, elfogultan néz körül. A kép vonzza is, riasztja is. Bellágné jut eszébe, de lopva végignézi a fehérruhás muzsikusokat, tetszenek neki.

A kasszában rikítóan rózsaszínű papirselyem blouseban ül egy fehérre meszelt festett szemű leány. Határozottan szép. Csak a haja iszonyú extravaganciával föl van borzolva, mintha forgószél kapott volna bele és hajtotta volna mindenik szálát ég felé. Világos sárgára van festve, de lágy és tömött.

Éva, hogy bizalmat gerjesszen, cigarettára gyujt. Bele is kóstol a fagylaltba és meglöki Janit, hogy egyék ő is. Néhány perc mulva aztán barátságosan biccent a kaszirnő felé.

– Ha nem tévedek, Selma kisasszony?

A leány meglepetve fordul feléje és fejét rázza. Mosolyog is, már benne van a vérében, hogy amikor megszólítják, mosolyogjon.

– Nem, kérem, Selma kisasszony már elment, csak holnap lesz inspekciója.

A kétségbeesés fojtogatja torkát. Már most mit csináljon?

– Nem ön az, – ismételte csüggedten, – pedig beszélnem kell vele.

– Bajos lesz, kisasszony, de talán én is szolgálhatok?

– Nem, nem, Selma kisasszony kell nekem. Délután itt volt?

– Hat óráig, de addig én nem voltam itt.

A gazda látván az élénk beszélgetést, előre hajlott fejjel közeledett.

– Weintraub úr, – szól a kaszirnő, – ez a hölgy Selma kisasszonyt keresi.

A kiváncsiság ragadós. Lassanként az egész hölgyzenekar tolongott Éva körül és eleinte csak nézték és hallgatták, majd belemelegedtek s valamennyien résztvettek a tárgyalásban. A kiváncsiság mintha fölhatott volna a harmadik emeletre is, mert Weintraubné, a kávés csinos, kövér felesége lejött a lakásból, sebtében magára kapott házi ruhában és lomhán, szélesen Éva elé állt s a körülállóktól informáltatta magát azok felől, amiket eddig elmulasztott.

Weintraub úr suttogó hangon csak a Selma kisasszony lakását tudta megmondani. A kerepesi-úton lakik, a Kossuth-kávéház fölött. A zeneművésznők azt is tudták, hogy bajosan lesz otthon, mert Selma ilyenkor mulat. A Selma kolleganője erre azt is ujságolhatta, hogy ha akad kivel, akkor Selma nagyon szereti a chansonette-előadásokat. De hát ilyet találni Budapesten vagy harmincat.

Éva egészen tanácstalanul és csüggedten hallgatta ezeket. Többet nem tehet. Akkor a kávésné furakodott melléje és a kövér asszonyok széles érdeklődésével kezdte kikérdezgetni: oly nagyon fontos-e a dolog, vajjon mi járatban van stb. Évát nagy szorultsága közlékenyebbé tette, mint különben volt. Elmondta, hogy huga felől vár Selmától felvilágosítást, akiről tudja, hogy barátságot tart a kis leánnyal.

– Úgy, – mondta a tiszteletreméltó Weintraubné és helyeslően bólogatott hozzá fejével, – mért nem szólt mindjárt? Hiszen a Selma barátnőjét valamennyien ismerjük. Ugy-e Sárikának hívják?

Éva meg volt rémülve. Hogy ennyire sülyedt volna már a kis leány, azt maga sem gondolta. És most meg kellett tudnia, hogy Sárika egész délutánokat tölt a kassza mellett ebben a sötétes csapszékben. Hogy ismerik a kávéház összes törzsvendégei, sőt a kávésné már ajánlatot is tett neki, szegődjék be kaszirnőnek, mert nagyon vonzza a férfi vendégeket. Megesett, hogy Sárika kedveért egy fiatal úr délután is pezsgőzött.

Jani mindezeket végighallgatta és reszketett. Éva meg volt kövülve. Hiszen ez a gyerek sokkal mélyebbre sülyedt már, mint ő! Most már, azok után, amiket hallott, akár a sorsára is bízhatná, rajta ugyan nem menthet már meg semmit.

– Azt ajánlanám, – mondta a kávésné, – keresse föl a Selma kisasszony lakását, ha nincs is otthon, bizonyára meg fogják mondani, hogy hová ment. Mindig meg szokta otthon hagyni, arra az esetre, hogy az udvarlója keresi, de az is megesett már, hogy nálunk nagy társaság volt s ilyenkor mi küldtünk érte.

Ezt a tanácsot Éva szépen megköszönte és fölemelkedett. Janit csak úgy föl kellett ráznia kábultságából. A körülötte állók most többet szerettek volna még megtudni, de Éva nem állt többé szóba velök. Az eset nagy szenzációt keltett, a muzsikus hölgyek élénken beszéltek róla, miközben szappanos vonójukkal nyakgatták a süket húrokat.

Tehát a kerepesi-útra, a Kossuth-kávéház fölött. Míg arra robogtak, valami képtelen reménység szállta meg: hátha közben már hazament a kis leány? A Bulyovszky-utcába irányította a kocsit, mely átrobogott a néma, néptelen szűk utcákon és megállt a házuk előtt.

– Eredj föl, Jani, nincs-e már itthon?

A fiú, aki iszonyúan föl volt indulva, szó nélkül engedelmeskedett és néhány perc multán visszajött azzal, hogy nincs itt, ellenben a mama izeni, hogy ne költsön annyit kocsira, mert reggelre éppúgy megtalálhatja, mint most.

– A kerepesi-útra! – kiáltott Éva a kocsisnak, rá sem hederítve az izenetre.

– Éva, – mondta most fojtott, remegő hangon Jani, – jobb lesz föl nem találni azt a leányt, mert…

– Mert?

A fiú nem szólt többet. Éva ránézett. A szeme vadul forgott s majd kidülledt üregeiből. A keze görcsösen ökölbe szorult. Az Éva nézésétől elvesztette eszét és kitört belőle véghetetlen kétségbeesése.

– Megfojtom, – hörögte, – megfojtom, – az én testvérem nem lehet rossz leány.

Éva iszonyú felindulással fogta meg a fiú kezét.

– Őrült vagy? Miket beszélsz? A te testvéred? Nem lehet rossz leány? Nem értesz hozzá. Te beszélsz így, aki velünk éled a nyomorúságot? Bármit ha tett is, nem lehet rossz az, aki szegény. Mire várjon a magunk fajta leány? Viszi a jármot és eszi a kenyeret, ha van. Ma és holnap és holnapután, boltban és otthon és nincs reménység, hogy valamikor máskép legyen, éveken keresztül, amíg megvénül és elpusztul. Ezt a pusztulást nevezed te jónak? S ha elveszti türelmét és sajnálja veszendő ifjúságát, ezt nevezed te rossznak? A világ a komisz, mely megvásárolja magának a szegény leányokat, tőrt vet az ostobáknak és erőszakkal legyűri az okosakat. Meg akarod fojtani? Aki így gondolkodik, annak legyen sok pénze, különben őrült vagy gazember.

A fiú magába roskadva hallgatta végig ezt a beszédet. Éva alig gondolt a hugára, a maga védőbeszédét mondotta el. Lihegve törölte arcát és kihajolt mélyen a nyitott kocsiból, hogy majd kibukott belőle. Jani meg, arcát elfordítva, borusan mondta:

– Te vagy rá példa, hogy a szegény leány is lehet becsületes.

Éva ijedten meredt a fiú arcára. Az éjszakában is látta annak ijesztő sápadtságát. A torkába szaladt már a keserű kacagás és a vad vallomás: én, hát én becsületes vagyok? De visszariadt a fiú állapotától, akinek a gyámoltalanságában volt valami a beszámíthatatlanság félelmességéből. Tompán szólt, hogy a fiúnak mégse legyen igaza:

– Én sem találok embert, aki feleségül venne majd.

A fiú átfogta nénje nyakát s évek óta először történt, hogy a Dermák családban két testvér ölelte egymást – és kisírta a lelkét. Éva szeliden simogatta fejét és belebámult az éjszakába, mely itt, a keskeny mellékutcákban teljes volt. Mikor az Andrássy útját keresztben áthasították, egy jókedvű kompánia kurjongatott a kocsi után, melyben az ölelkező párt látták.

– Jó mulatságot, éljen a szerelem!

És nyomában durva kacagás.

A Rottenbiller-utcában ismét egy énekes kávéház mellett robogtak el, közvetetlen szomszédságában pedig egy kicsi bolt, melyben nyitott ajtónál, ablaknál, álmos petroleumlámpa mellett rongyos leányok vasaltak ingeket, manzsettákat. Egy pillanat alatt a látvány eltűnt, de Éva képzeletében bennmaradt, rikító ellentétül egy mozgalmas báli éjszakával, amikor bókolva, udvarolva, kivágott ruhájú szép leányokkal keringve izzadják át azokat az ingeket, miket a szegénység az álma föláldozásával símára vasal.

A tót templom tornya éppen tizenegyet ütött, mikor a kocsi megállt a Kossuth-kávéház előtt. Három rongyos alak lézengett a sarkon, azok bambán nézték a szép hölgyet, amint izgatottan leszökik a kocsiról és becsönget a kapuba. Jani követni akarta, de Éva rászólt:

– Várj meg itt.

A túlsó oldalról a rendőr is átsompolygott és élesen az Éva arcába nézett, majd a kocsiban maradt fiúra. Fölülről, alulról ideszűrődik a budapesti éjszakának rejtelmes zsibongása. Ajtók csapódnak, kapuk nyikorognak, innen is, onnan is muzsika-foszlányokat hoz a szellő, férfiak csoportja botokkal hadonázva, kigombolt mellénnyel és levett kalappal, munkás-emberek a cselédszeretőikkel, a sarkon pedig egy fejkendős csúfság, akit egy baka tart szorosan átölelve.

– Kovács Selma kisasszonyt keresem, – mondja Éva a házmesternek, aki az előkelő hölgy láttára meghökkenve néz végig saját magán. Úgy nyitotta a kaput, ahogy az ágyból kikelt. Az itt lakóknál így is járja.

– Második emelet, jobbra a sarokban – morogja álmos hangon.

– Köszönöm – szól Éva és fölbotorkál a szűk és sötét lépcsőn.

Odafönn teljes a sötétség, alig hogy az ajtót meg tudja különböztetni az ablaktól. És a sarokban két ajtó van és Éva először csakugyan a helytelenbe csöngetett be, amiről az álmából fölriasztott cseléd mérgesen és szájaskodva világosította fel.

A Kovács Selma ajtaja előtt is soká kellett várakoznia, míg végül az ablakon keresztül egy öreg asszony gyanusan végignézve rajta, kikérdezgette.

– A Selma kisasszonyt keresem.

– Nincs itthon – hangzik a rideg válasz.

– Hol találhatom?

– Nem tudom. Mi járatban van a kisasszony?

– Nagyon fontos ügyben keresem, a Selma kisasszony érdekében.

Az öreg asszony hitetlenül rázza fejét.

– Nem tudom – ismétli – tessék holnap jönni.

Évának eszébe jutott valami.

– De kérem, okvetetlenül meg kell találnom, a nyugati pályaudvar kávéházban szükség van rá.

– Úgy, – mondja az öreg asszony – a nyugoti pályaudvarnál. Persze, persze, csakhogy a Selma kisasszony ma társaságban van és szabadsága van. Amúgy sem mehetne oda.

– Tudom, hogy kivel van, – füllent ismét Éva – a Sárika barátnőjével, de őt is oda kell vinni, azok az urak is, akikkel mulatnak, szintén oda jöhetnek.

Az öreg asszony még mindig habozott, de aztán mégis csak megmondta:

– Alkalmasint lent a kávéházban vannak még, ha már el nem mentek az orfeumba.

– Köszönöm – rebegi Éva. A feje majd megrepedt a feltoluló indulattól. Tehát minden föltevése beigazolódik, ez a gyerek csakugyan éjszakai tivornyára ment a kaszirnővel.

A lépcsőn el is csúszott. Lent az udvar felől nyitott be a kávéházba, ahol zajosan mulattak cigányszó mellett. Óriási sűrű füstben Éva alig látott valamit, majd kocsis formájú embereknek egész gyülekezését, akik sört ittak. A kerepesi-út felőli traktusban pedig diákforma emberek ültek ugyancsak sör mellett. Egy széles üvegajtó nyílt, azon keresztül egy külön társaságot látott, néhány katonatisztet, egy papot s még egynéhányat, leányok társaságában.

Tétovázva tett néhány lépést előre, majd megállt a kassza előtt, melyben egy tisztes, ősz szakállú ember ült. Kovács Selma után tudakozódott.

Már nincs itt. Itt volt ugyan, de csak félóráig, egy fiatal leány társaságában, nyilván vártak arra az úrra, akivel rögtön távoztak. Miféle úr? Egy javakorabeli úrral, igen előkelő lehet, de nem szokott idejárni. Hogy hova mentek, azt nem tudja.

Éva ész nélkül rohant a kocsi felé. Jani reszketve kérdezte:

– Itt van?

– Az orfeumba, – kiáltott Éva felelet helyett a kocsisnak, – de oly gyorsan, ahogy csak bír.

Most már egészen elvesztette önuralmát, sírva dült hátra a kocsiban. Közben egyre nógatta a kocsist: gyorsan, gyorsabban! Érezte, hogy ez az utolsó stáció és félt, hogy megtalálja a szerencsétlen gyermeket, akit keresett. Az Erzsébet-körúton végigrobogott a kocsi s majd legázolta a rendőrt, aki káromkodva kiáltott utána, hogy álljon meg. Az éjszaka mintha csupa izgalommá vált volna, sűrűn robogtak a kocsik és a gyalogjárókon tömegesen húzódott végig a mulatók serege. Az Andrássy-úton majd beleütköztek a mentő-kocsiba, míg a gyár-utca felől a tűzoltók riadó trombitaszava harsogott bele az éjszakába. Éva feje zúgott, a maga izgalmával egybekapcsolta a város izgalmát, harangok félreverése, riadó trombitaszó oly magától értetődő kísérete az ő hajszájának.

Az orfeum portása buzgón ott termett kocsija mellett, Éva kiszökött belőle.

– Maradj – mondja ismét Janinak, aki látható megkönnyebbüléssel fogadta ezt az utasítást.

Éva benyitott a kávéházba, az orfeumból épp most szivárgott le a közönség és eloszlott az asztalok mellett. Éva végigsietett a kávéházon s benézett minden rekeszbe, ahol a chantant-énekesnők extravagans toiletteben óriás kalappal a fejükön barátaik társaságában ittak és cigarettáztak. A megfulladásig meleg helyiségben a pinczérek csurgó verejtékkel rohantak keresztül-kasul, a virágárus kisasszonyok festett orcáin barázdákat mosott az izzadtság, melynek szaga undorítóan győzedelmeskedett a dohányfüstön, a pálinka- és sörszagon. Tányérok, poharak csörömpölése, hangos beszéd és éles kacagás zsivaja különös, ijesztő zajba tolult össze. Éva már rég nem járt ilyen helyeken, majd megtántorodott.

Akit keresett, azt nem találta. Háromszor is végigjárta a nagy helyiségeket, a pincérek végignéztek rajta, ficsúrok utána is szóltak. Semmi. Már ki akart menni, hogy a nézőtérre menjen, mikor összeütközött egy hórihorgas alakkal.

– Éva – szól ez meglepetve.

– Mariska! – kiáltott ő és még soha életében nem örült meg úgy Webstonnénak, mint most. Webston úr is ott volt s meg egy idegen ur, nyilván a Mariska ezidőszerinti udvarlója.

– Mit keresel itt? Egyedül vagy? – kérdi Webstonné – foglald le a mamlaszomat.

– Nem érek rá – felel Éva és izgatottan elmondja mi járatban van. Webstonné nem tudta felfogni, mint lehet emiatt annyira nyugtalankodni. Hát miért ne élje világát a szegény leány?

– Nem ismered azt a Selmát?

– Nem én, én művésznő vagyok, a kaszirnők között nincs barátnőm.

Webston úr mintha a végét járná már. Egészen elbambult, egészen összeaszott és a szeme gyulladásos volt a sok éjszakázástól. Az Éva szakgatott, izgatott előadása egy kicsit fölrázta.

– Segítenünk kell a kisasszonyon, majd szólok az inspekciós rendőrtisztviselőnek.

– Helyes, – mondja Webstonné – eredj vele, mi addig itt megvárunk.

– Nem, nem, – kiáltott rémülten Webston úr – te is velünk jösz. Neked is segítened kell!

– Mamlasz, – morogja Webstonné bosszúsan – igaz, engedd meg, hogy bemutassam Harkányi urat.

Harkányi úr félretolja cvikkerét és kezet nyujt Évának.

– Csókolom a szívét, látásból már ismerem.

Éva nem hajtott rá. Webston urat nagyon ismerték az orfeumban, az ő társaságában Éva akadálytalanul léphetett a nézőtérre, ahol már csak az olcsó helyeken tolongott a népség és harsogó kacagással, érdeklődéstől vigyorgó arccal hallgatták a befejező egyfelvonásos komédia trágár kétértelműségeit. Éva szeme végigszáguldott a páholyok során, egészen üresek voltak.

– Itt sincs – gondolta bóduló aggyal.

A rendőrtisztviselő, akivel Webston úr bizalmas barátsággal szorított kezet, igen udvariasan hajlott meg Éva előtt. Ez szakgatottan előadta hogy a hugát keresi, akit egy feslett leány hálójába kerített. Itt sejti őket és kéri, segítsen rajta.

– Ha itt vannak, föl fogjuk találni – szól a tisztviselő és rászól egy pincérre, hogy rögtön hívják ide a főpincért.

– A szeparékban van vendég?

A főpincér savanyúan ötöl-hatol, végül bevall kettőt.

– Hány személy?

A főpincér megint köntörfalaz, nem tudja, majd előbb megnézi.

– Itt marad, – rivall rá a tisztviselő – ugy-e, értesítené őket, hogy aki közülök nem szereti a rendőrt, kereket oldhasson. Velem fog jönni, ha nem tudja, majd megnézem magam.

Ezenközben egy pohos, magyaros képű, mesterember formájú férfi is odacsatlakozott már hozzájuk. A rendőrtisztviselő most feléje fordul.

– Botos, a szeparék?

– Háromban vannak, egy negyedik le van foglalva.

– Hallja, gazember? – kiált most a tisztviselő a főpincérre – kettőt le is tagadott? No megálljon.

A főpincér jajgat, hogy neki annyi a dolga, nem tudhat mindenről. Botos pedig folytatja a referádát.

– Az egyik semmi, Auersfeld Mici és egy szalmaözvegy, közönséges balek. A másodikban Kovács Selma a nyugoti pályaudvarról és…

Éva felkiáltott.

– Ez az! Ez az!

– Kikkel van?

– Egy fiatal leánnyal, nem ismerem és Waldapfellel. Szemmel tartottam őket. A leány valószínűleg tapasztalatlan, itatják.

– Előre – mondja a tisztviselő, majd Évához fordul udvarias mosollyal:

– Lássa, kisasszony, a rendőrség mindent lát és mindent tud.

Botos végignéz Éván és műértő bólogatással kérdi:

– A kisasszony huga?

Éva némán igent int.

– Értem, értem, – mondja Botos – nyugodt lehet a kisasszony, még jókor érkezett. Különben is szemmel tartottam őket. Waldapfel miatt. Hány éves a kis leány?

– Tizenöt mult.

– Akkor az öreg Waldapfelt be is csapták, az csak tizennégy éven aluliakra vadászik.

Az úgynevezett télikertben kifestett parfümös szép leányok sokasága nyüzsgött. Fiatalemberek hancuroztak velök, ki pezsgővel, ki virággal kedveskedett, valamennyien pedig önmagukkal. Éva most már se látott, se hallott. A külön szobák során végig mentek, hat lépésnyire tőlük éppen nyílt egy ajtó és rajta sietve lépett ki egy vöröshajú, szende arcú, feketeruhás leány.

– A Kovács Selma – jelenti Botos a rendőrtisztviselőnek, úgylátszik, a kicsike már be van káfolva.

Éva előre rohant és bedöntötte az ajtót. Az asztal tele volt rakva pezsgőspalackokkal, fagylaltos csészékkel, cukorsüteményekkel. Egészen el volt bódulva, hallotta a huga sikítását. Beléptére egy egészen fehérhajú szakállas öreg ember riadt föl s rárivalt Évára:

– Mit keres? Mit zavar?

– Sárika! – sikolt föl Éva és odarohan a pamlaghoz. A sarokban ült a kis leány, öntudatát vesztve, a karfán áthanyatló fejjel, fakó arccal.

– Sárika! – kiált ismét Éva és a két karjánál fogva megrázza.

Ez lomhán, nehezen emeli föl a szempilláit, csak lassan eszmél magára s mikor megismeri nénjét, hangos sikoltással a karjaiba veti magát.

– Segíts, segíts! – kiáltja és szorosan hozzálapul, majd mikor a pezsgőspalackokat és a reszkető öreg embert látja, akit a rendőrtisztviselő, meg a detektiv fogott közre, hirtelen kijózanodik.

– Éva, édes Éva! – zokog föl – ne mondd meg a mamának, ne mondd meg a mamának.

És a két leánynak, aki gyermekkorától fogva soha szeretettel nem nézett egymásra, most itt, az erkölcsi pocsolyában találkozott a lelke. Most már értik és szerethetik is egymást.

Félig az ölében vitte le hugát, aki ismét elvesztette öntudatát. Részeg volt. Ártikulátlan hangokat dadogott, közben kacagott, majd sírásra fakadt.

– Amíg fiatal a leány, – dadogta háromszor-négyszer – úgy-e, amíg fiatal. Aztán úgyis öreg lesz.

Webstonék velök mentek. A férfi segített Évának tartani a gyermeket, ezalatt pedig Webstonné összebúgott Harkányi úrral. Egy pillanatig tartott csak, de elvégezték a dolgukat. Mikor Webston lobogó, gyanakodó tekintettel hátranézett, már értették egymást s a férj megnyugtatására előre mentek.

– Éva kisasszony, – súgja a szerencsétlen ember – azt hiszem, ma látott utoljára.

– De Webston úr!

– A férfiak rontják a leányokat, a leányok rontják a férfiakat – folytatja ez forró, keserű hangon. – Egymás pusztítására teremtett bennünket az Isten. A hugát elpusztította egy férfi, engem egy asszony. És minden férfiáldozatra jut egy nőáldozat s a vége az lesz, hogy nem marad meg senki, mert a szerelem isten csapása.

– Isten csapása – ismétli Éva és erősen markol a huga vállába, mintha össze akarná roppintani.

– Itt kell dőzsölnöm és romlanom – kiált föl kétségbeesetten a szerencsétlen – oly szükségem van nyugalomra, annyira utálom ezt az életet s nincs otthonom; ide kell jönnöm, mert ez az asszony nem akar otthon maradni!

Sürű embertömeg közepette leérnek a kapuba. Mindenki nézte a különös triast, aztán a hátuk mögött összenevettek. Egy részeg kisleány!

Jani, mihelyt meglátta őket, leugrott a kocsiról. Arca egészen eltorzult, minden ízében reszketett. Mikor Sárikát meglátta, olyan mozdulatot tett, mintha el akarna futni. Éva a szemével fogva tartotta, mint az állatszelidítő a fenevadját.

– Segíts – szólt rá azon a kemény, határozott hangon, mely le szokta nyügözni a fiú egész akaratát.

Az irtózat látható jelei között nyúlt Jani a hugához és segítette betenni a kocsiba. A hirtelen zökkenéstől a kisleány egy pillanatra magához tért s bambán nézett a fiúra.

– Jani, – mormogta – a Jani is itt van.

Ezzel lecsuklott a feje és aludt.

– Köszönöm Webston úr – szólt Éva és kezet nyujtott az elzüllő szegény embernek, – nagy szívességet tett nekem.

– Ugyan, – szól közbe Webstonné könnyelmű hangján – kár volt ezzel a komédiával megzavarni szegény kicsike mulatságát. Ugy-e?

Ez a kérdés Harkányi úrnak szólt, aki nevetve helyeselt. Éva beült a kocsiba s ismét rászólt Janira:

– Gyere!

A fiú szó nélkül a keskeny hátulsó ülésre ült és a kocsi megindult a három testvérrel vissza a Bulyovszky-utcába, abba az otthonba, a hol mindannyian idegennek érezték magukat s mely a maga szegénységével és szeretetlenségével okozta, hogy így kerültek együvé, bérkocsiba, erkölcsileg megtörve, az egyik részegen, a másik keseregve, a harmadik, pedig az ő tisztább hitének romjain borongva.

– Hallgass ide – szólt Éva Janihoz, mikor már a lakásukhoz közel jártak. – Te Sárikát egy szóval sem fogod bántani, nem is fogod emlékeztetni a ma éji dolgokra. Te éretlen iskolásfiú vagy, az ilyen dolgokba abszolute nincs semmi beleszólásod, mert még nem értesz hozzájuk.

Éva ismerte az öccsét. Ha iskolásfiú voltát emlegették, menten lelohadt minden bátorsága és ereje. Azonkívül meg tudta nélkül is elevenére talált a fiúnak. Hogy ő nem ért hozzá? A szíve nagyot dobbant és elfordította az arcát, amelyen a vért égni érezte. Igen, nem volna szabad tudnia hozzá, de bűnös ő is, nagyon bűnös és nincs joga hozzá, hogy másokat elítéljen.

Nem szólt semmit, csak oldalt nézte alvó hugát, akit Éva gondosan átölelve tartott, hogy a nyitott hintóból ki ne bukjék. Részeg! Érezte a bor szagát is – utálatos. És ez a leány az volt valakinek, amije neki Bellágné? Istenem, azt az asszonyt rettegéssel szerette s amióta megismerte, utálta és meg is vetette. De csak erkölcsileg. Mihelyst a szemébe nézett, mihelyst a kezét érintette, rabja lett és odáig volt a bűnös gyönyörűségtől. Hát hogy ítélhet ő mások fölött, mikor maga is… Oh, ha Éva ezt tudna! Nem élné túl a leleplezést.

Éjfél elmult már, mikor hazaértek. A kocsis a rendkívüli helyzetet kihasználva, keveselte a bért és gorombáskodott. Éva megtoldotta a járandóságot és költögette a kisleányt.

– Sári, itthon vagyunk, ébredj!

– Igen, – dünnyögi a kisleány és föltápászkodik. – Selma már elment?

Nagy nehezen talpra állították. A házmester nem igen szokta meg, hogy ott éjfél után fölcsöngessék, jó negyedórába tartott tehát, míg a kapu kinyílt. Éva és Jani közrefogta Sárit, úgy vitték föl nagy nehezen a harmadik emeletre. A lakásukban égett a lámpa, a függönytelen ablakon keresztül látták Dermáknét, amint az asztalra borulva alszik. Ajtót csukni itt merőben fölösleges, bejuthattak tehát és Éva egész csöndben bevitte Sárit a Haas úr volt szobájába, nagy fáradsággal levetkőztette és betette az ágyba. Jani ezalatt a konyhában várakozott. Ezt elvégezvén, benyitott a nagy szobába, amire Dermákné fölriadt és még álomittasan kérdezte:

– Mi az? Mi az?

– Semmi, – szólt rá Éva, – menjünk aludni.

Dermákné támolyogva kelt föl és míg vetkőzött, mondta:

– Úgy-e mondtam, hogy kár a pénzért, holnapra megkerül magától is.

Éva nem találta érdemesnek, hogy édesanyját felvilágosítsa. Belebujt az ágyába. Jani, aki utolsónak feküdt le, eloltotta a lámpát. Az ő vackában sehogyse akart beállani a nyugalom. Dermákné szabályos, mély lélegzete szinte harsogott. Éva, noha nem aludt, meg se mozdult. Csak a Jani szalmazsákja recsegett-ropogott, amint a fiú nagy fölindulásában egyik oldaláról a másikra fordult.