Budapest

Jani azzal az elhatározással aludt el, hogy elhagyja a házat. Egyebet sem tehet. Egy becstelen teremtéssel még sem élhet egy tető alatt. Nem merne iskolapajtásainak a szeme elé kerülni azzal a tudattal, hogy az ő huga éjszaka az orfeumban részegeskedett. Mikor reggel fölébredt, még emlékezett erre az elhatározásra, de sehogysem érezte oly parancsoló szükségnek, mint éjszaka. Tompa, kábult volt, a feje is fájt. Sietve öltözködött, kávéját hamar magába döntötte és ment az iskolába. Éva már előzőleg kelt föl és bement a másik szobába. Ekkor mondta csak meg Dermáknénak, hogy Sárika itthon van és azt, hogy nem szabad egy szóval sem bántani őt. Dermákné, amíg a kávét főzte, egyre sopánkodott magában, hogy annak a leánynak nem lesz jó vége s milyen szégyent és gyalázatot hozott a házra. A derék asszonyságot fúrta a kiváncsiság is, de nem mert kérdezősködni.

Sárika soká aludt. Éva ott ült az ágya szélén és mereven nézte. Mit gondolt, nem tudom, de megállapodásra jutott önmagával és halk sóhajjal, csöndesen otthagyta az alvó leányt. Hadd pihenje ki magát egészen.

A nyitott ablakhoz állt, úgy beszélt hátrafelé az édesanyjának, aki a söprővel bejárta a szobát.

– Édesanyám, hallgasson most jól arra, amit mondok. Sárika otthagyta az üzletet, azért félt itthon. Ennek a gyermeknek rossz hajlamai vannak, de nem ő a hibás. Hibás benne a szegénységünk, meg a rosszaságunk. Magunkra vessünk, mert én nem voltam neki jó testvére, anyám nem volt neki jó anyja. Különösen ez az oka mindennek.

Dermákné mindent el tud tűrni, csak azt nem, hogy ő oka volna valaminek. Az Éva szemrehányása felkeverte benne az ő keserűségét is.

– Úgy, – mondja reszkető ajakkal – én vagyok az oka, rossz anya vagyok. Amíg te nyomorban voltál, amíg mind a hárman aprók voltatok, ki tartott fönn benneteket? A szememet vakra dolgoztam s koplaltam napokon át, hogy a ti éhes szájatokat betömjem. Amikor olyan fiatal voltam, mint te, úri módhoz szoktam, gondtalan, boldog és szép voltam. A ti fentartástokban vénültem meg. Tisztelt és becsült mindenki és most, hogy megőszültem, hogy a gyermekeim a fejemre nőttek, a legnagyobb azt mondja nekem, hogy én vagyok mindennek az oka.

– Anyámnak is igaza van, – szól Éva borúsan, – annál rosszabb valamennyiünkre nézve.

Hirtelen megfordult és égő szemmel nézett az öreg asszonyra, akit ez a tekintet megbűvölve lekötött.

– Magunkban vagyunk, anyám, beszélhetünk nyiltan egymással. Sohse mondtam, de anyám mégis tudja, honnan való az a pénz, melyet én hozok. A becsületünkre egyikünk sem lehet többé kényes, ezt a jogot eljátszottam én, mikor azt a pénzt hoztam, anyám pedig, amikor elfogadta. Ne szóljon, anyám, ez így van és én nem tartom magát azért rossznak, magamat sem tartom annak. A tisztességhez pénz kell, vagy legalább is szegénység. De nekünk nincs pénzünk és szegények se tudunk lenni. Mikor én olyan fiatal voltam, mint most Sári, lakkos cipőben és selyem harisnyában jártam iskolába, jó módú úri leányok voltak a barátnőim s magam is az úri életben nevelődtem. Ha az ember egyszer már belenevelődött a magasabb igényekbe, bajos egy szép napon azt mondani neki: mától fogva pedig szegény leszel. Az én nevelésem után én nem mehettem többé férjhez egy durva mesteremberhez, aki nyügös asszonyt csinált volna belőlem. Más, tisztességes házasság pedig nem várt többé reám. Az én sorsom tehát meg volt pecsételve. De Sárikáról azt gondoltam, hogy ő már a szegénység légkörében nevelődött, ő már a vacsorakenyéren nevelkedett föl, a fűtetlen szobában s nyáron, mielőtt az üzletbe járt, mezítláb szaladgált és nem érezte a szegénység súlyát. Róla azt hittem, hogy igazi szegény leány, akiből válhatik tisztességes szegény asszony. Elfelejtettem, hogy én mindig a szeme előtt vagyok s nem tudtam, hogy ez a mi nyomorúságos életünk, melyben nyoma sincs a szeretetnek, ellenben minden perc gyűlölködő elégedetlenség, elkeseríti és menekülésre bírná a legtompább lelket is. Lett volna bensőbb a mi életünk, nem lázított volna a nélkülözés egymás ellen valamennyiünket, nem lett volna jobb nekünk akárhol inkább, mint itthon. Sárika sem szökött volna meg, én se tartanék ott, ahol ma vagyok.

Dermákné a seprőre támaszkodva hallgatta leányát. Vén szemeiből megeredt a köny, egy árva szóval sem mondott ellent.

– Az ember ne legyen soha szegényebb, amilyen volt, – folytatta Éva borúsan – belénk nevelnek igényeket, aztán belelöknek egy légkörbe, ahol a lelkünk éhen hal. Az olyan embereknek, akik nem tudnak gondoskodni gyermekeikről, jobb volna, ha nem is volna gyerekök.

Erre a beszédre Dermákné hangosan felzokogott és leborult az asztalra:

– Nagy Isten, – kiáltott föl – miért nem vettél magadhoz, mielőtt ezt hallanom kellett!

– Ez így van, – szólt Éva fejét rázva – meg kellett ezt egyszer mondanom. Nem magam miatt, hanem azért a szegény gyermekért, akinek a sorsát szintén a szegénység pecsételte meg. Legyen vége a hamis moralizálásnak, valljuk be: nekünk nincs jogunk, hogy több tisztességet követeljünk attól a gyerektől, mint amennyit adtunk neki. Azért arra kérem anyámat, ne avatkozzék a kettőnk dolgába, ne zaklassa Sárit, ahogy engem nem zaklat. Én pedig most fogadom őt igazán testvéremül és együtt járjuk az utunkat, mert egy utunk van.

Ezzel Éva ismét bement a kis szobába és az, ágy szélére ülve, türelmesen várta Sárika ébredését.

Ágyban fekve, összegubbaszkodva, fejét lágyan a karján pihentetve, Sárika alig látszott többnek tizenkét esztendősnél. Éva sóhajtva nézte ezt az ártatlanságnak tetsző álmot, amely pedig a tivornya álma volt.

Későn, lomhán ébredt föl. Egyet nyujtózott, egyet nyögött, aztán meglátta Évát és mindenre emlékezett. A kis leány hamarosan nem tudta, hogyan viselje magát. Ellenség-e Éva, korholás, büntetés vár-e reá? Homloka dacosan összehúzódott, de Éva ekkor már megszólalt:

– Jól érzed magad?

Hangja nem volt se gyöngéd, se durva. A Dermák-családban azonban a közömbös hang is már bátorítás. Jól érzi magát, csak a feje fáj, nagyon fáj.

– Öltözködj és gyere velem, együtt sétálunk, majd a friss levegőn elmúlik a fejfájásod is.

Ez már elektrizálta a kis leányt. Hogy Éva vele sétál. Sohsem történt még meg.

– A mamától ne félj, – folytatta Éva bátorító beszédét – nem mondtam el neki semmit, nem is fogja kutatni, hogy hol voltál.

Sárika hallgatta a nénjét, egypárszor unszolta is magát, hogy mondja már: köszönöm, de nem birta ezt a szót kierőszakolni a száján. Fáradtan öltözködött s nagyot nézett, mikor Éva a maga még használatlan cipőjét adta neki oda, rendbe hozta a haját és megigazította a ruháját. Aztán keztyűt is kapott Évától. Teljesen felkészülve lépett ki a kis szobából. Dermákné a konyhában állt, gyilkos tekintetet vetett Sárikára, de aztán oldalt Évára nézve csak azt motyogta:

– Fölkeltél?

Többet nem beszéltek. Éva is toilettet csinált, aztán a két testvér távozott, hátra sem nézve az édes anyjukra, aki mereven állt a konyhában és szürke, vénhedt szemével keresett valamit, maga sem tudta, mit.

A hosszú úton a belvárosig egy szót sem szóltak. Sárika olykor lopva fölnézett Évára, ez azonban egészen el volt merülve gondolataiban. Majd merő szokásból betekintgetett a kirakatokba s oldalt ránézett a férfiakra. Mikor Éva a párizsi udvarba befordult, meghökkent.

– Csak jer, – szólt ez kurtán és benyitott a Wočasek boltjába.

Wočasek, mint mindig, most is örült a szerencsének, rendkívül örült a szerencsének. Egy fekete ternoruhás asszony, fekete kis kendővel a fején, állt mellette, karján kis kosárral. Széles, gömbölyű arcú, kékszemű asszonyság volt, amilyen a vidéki nénik szoktak lenni. A hölgyek érkeztekor az asszonyság szerényen a háttérbe vonult. Éva kutatva nézett rá, aztán a mesterhez fordult:

– Nemde, a felesége?

– Igen is, – felelt Wočasek úr feltünően érdes hangon, aztán menten rátért az üzletre, amit máskor nem igen tesz. Éva megérezte, hogy nem szívesen engedi a feleségét egy levegőt szívni vele s attól tart, hogy ismerkedni akarna vele.

– Most magam hozom a hugomat, – szólt Éva – s amit rendel, tessék az én számlámra tenni. Egyelőre csak egy pár nyári cipőre van szüksége.

– Szerencsémnek fogom tartani, nagy szerencsémnek fogom tartani, a Sári kisasszonynak különben szívesen dolgoztam volna előbb is, ha meg nem méltóztatott volna tiltani.

Sárika nem tudott hova lenni bámulatában s mikor levetette jobb lábáról a cipőt, gyanakodva nézett Évára: nem lesz-e ebből is valami baj? Mértékvétel után Wočasek úr feltünően buzgón hajlongott és ajánlotta magát, nyilván szabadulni akart a feleségének nem való társaságtól.

Az utcán ismét hallgatva mentek tovább, a kalap-utcába, a Bernstockné műtermébe. Itt minden a régiben volt, csak a Bernstock úr tolószéke hiányzott. A szerencsétlenen teljes mértékben kitört a paralizis, intézetbe kellett adni. Az asszony csontig soványodott és sötét, nagy szeme beteg tűzben lobogva kidülledt üregeiből. A hajszolt nappali munka után minden este átment Budára és ott maradt egész éjszakán át a férje betegágyánál.

Bemutatta a hugát, ezentúl az ő ruháját is itt akarja csináltatni. Egyszerű, kis leánynak valót, de finom legyen és izléses, akár csak magának Évának készülne. Bernstockné kipakolta szövetkészletét és Éva biztatta hugát, hogy csak válogasson. Ez félszegen, elfogultan motyogta:

– Válogass te.

De azért mégis a keze mohón nyult ahhoz a kelméhez, mely neki megtetszett, Rossz ízlése volt szegénynek, piros kockás crepet választott, amit akkor csak szinházi blouseoknak használtak. Meglátszott rajta, hogy Kovács Selma iskolájába járt.

Dél elmult már, mikor Bernstocknénál elkészültek.

– Kalapot majd délután veszünk – szólt Éva, – aztán megint szótlanul mentek hazafelé. A Gizella-téren felültek a földalatti vasutra, azon robogtak hazafelé.

Rekkenő hőség van. A nagy bérház udvari ablakain le vannak eresztve a redők. Mégis, amint a két testvér végigmegy a gangon, itt is – ott is libben a vászonfüggöny és elsenyvedt arcok kiváncsi mosolygással, csodáló tekintettel nézik őket. Az éjszakai eseményeknek nyoma maradt a ház közvéleményében, a házmestertől megtudták, hogy kétlovas hintó hozta őket haza. Az erkölcstelenségüket leszólták, a pénzüket tisztelték. Amióta Éva ismét pénzt hoz haza, azóta Dermákné a legtiszteltebb asszonyság a házban.

Valami csodálatos benső szükségnél fogva a két leány halk, gyáva hangon jó napot is kivánt édes anyjuknak. És szóltak hozzá: Jani még nincs itt? De igen, Jani már itt volt és el is ment már. Valami baja lehet a fiúnak, vagy igen sürgős dolga. Hamar bekapta az ebédjét és elrohant. Éva tudta, mi a dolga. Menekült a hugával való találkozástól.

Sárika csöndes és illedelmes volt. Az órára nézett és aggódva fordult Évához:

– Már az üzletben kellene lennem.

Éva bevárta, míg anyjok a konyhába megy, csak aztán mondta:

– Nem mész többé az üzletbe.

A kis leány boldog összerezzenéssel fogadta ezt a kijelentést és lesütötte szemét.

– Ezentúl, – folytatta Éva – majd gondoskodom, hogy mihez fogjunk, mert valamihez fogni kell. Berendezünk magunknak egy üzletet, együtt fogunk dolgozni és a magunk urai leszünk. Amire más képes, azt mi is tudunk. Hogy milyen üzletet, azt még nem tudom.

Hosszas hallgatás után a kis leány szólalt meg:

– Talán bodegát.

Éva úgy tett, mintha nem hallaná. Aztán ismét szólt Sárika:

– Vagy kávéházat, muzsikával.

Éva ismét nem reflektált rá, csak azt mondta:

– Olyan üzletet, amelyben nincs dolgunk férfiakkal. Dolgozni és keresni fogunk, hogy elfelejtsük, ami történt, aztán férjhez foglak adni és neked ajándékozom az egész üzletet.

Sárika szeméből egy pillanatra kicsapott a régi csúfondáros láng, amikor kérdezte:

– Hát te nem akarsz férjhez menni?

– Nem, – felelt Éva keményen – én már öreg vagyok.

– Én sem akarok férjhez menni, – mondja Sári – nem akarok négy rongyos fal közé temetkezni, hogy ott vénüljek és olyan legyek, mint az anyánk.

– Férjhez fogsz menni, – ismételte Éva most keményen – nem szabad egészen megromlanod, mert együgyü vagy és könnyelmű vagy, megcsalnak és kipusztítanak. Engedelmeskedni fogsz és úgy lesz minden, ahogy én akarom.

Sárika nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. A nagy hőségben a két leány majdnem egészen levetkőzött, Éva a divánra feküdt, Sárika a kis szobába ment. Dermákné meg, elvégezvén a konyhában a dolgokat, odaült az ablak mellé és hímezett. Neki nem volt melege.

Hat óra felé Éva öltözködni kezdett. Sárika is kijött a kis szobából, szintén öltözködött.

– Te itt maradsz, – szólt rá Éva.

– Dolgom van, – felelt elfordított fejjel Sárika.

– Micsoda dolgod?

A kis leány egy darabig kifogást keresett s mivel nem jutott eszébe semmi, azt mondta:

– Nem mondom meg.

Éva azt gondolta, hogy nem jó most Sárikát magára ingerelni. Nem szólt többet és elment. Néhány perccel később Sárika is kilopódzott: a nyugoti pályaudvar kávéházba ment.

Mikor este Jani hazaérkezett, nyolc óra volt már, a két leány az asztalnál ült. Rájok sem nézett, csak nyult a Kantja után és beletemetkezett. Dermákné a gangon ült és a szomszédokkal beszélgetett.

Négy nap telt el így, Sárika igen jól viselte magát. Azóta, hogy még egyszer ott volt Selma barátnőjénél, mindenben engedelmeskedett Évának, semmiről külön véleménye nem volt. Együtt jártak mindenfelé, Éva meg akarta vele kedveltetni a vele való életet. Ki is néztek már egy alkalmas helyiséget egy kalapüzlet berendezésére, közben pedig elkészültek a ruhák, a cipője is megjött és Éva szép, hímezett fehérneműt is vásárolt neki. Egy este pedig cirkuszba is mentek együtt, ahol Sárika igen jól mulatott.

A rákövetkező szombaton pedig, amikor senki sem volt otthon, Dermákék lakására beállított egy hordár s elvitte onnan a Sárika összes ruháit. Ő maga, új ruhájában, leányos, szalagos kalappal, könnyű napernyővel a kezében, üdén és szépen, a szomszédoknak mosolyogva, köszönve lesétált a lépcsőn s a legközelebbi állomáson kocsira szállt. Mikor Éva este hazajött, csak néhány sor írást talált:

«Engem ugyan nem fogsz lóvá tenni és ezuttal nem találsz rám. Megfizet majd érte az isten, amit ellenem elkövettél».