Budapest

1.

Természetes, hogy az a nagy morális felbuzdulás, amely Deméndy Miklóson az Évával való első pásztoróra után erőt vett, huszonnégy óra alatt szétfoszlott. A lehangolás multával, a vágyak ébredésével az államtitkár úr csak úgy sóvárgott ismét a tilos kaland után, mint azelőtt s egész védekezése, amelyre magával szemben fanyalodott, az a keserű kifakadás volt:

– Miért nem igazi asszony a feleségem, aki le le tudna kötni, mint az a másik!

Találkozásaiknál, melyek kezdetben elég sűrűek voltak, a szívnek alig jutott szerep. Alig volt egymásnak valami mondani valójuk s bizony a mámor oszlásával Deméndy kellemetlennek, néha undorítónak érezte helyzetét s mind újabban, természetesen ismét hiába, erősítgette: ez volt az utolsó találkozás.

Éva is megváltozott érzületében. Őt még a mámor sem hevítette, a szíve pedig egészen néma volt. Amióta tudva ennek a szerelemnek a jövedelméből élt, amióta más mondhatta igazában a magáénak ezt az embert, egész lelkülete mélységes fásultságba esett, amelyből csak olyankor ébredt föl, mikor Deméndyvel együtt az utcán jelenhetett meg. A Courrierné vendégszeretetét már régebben nem vették igénybe. Deméndy egy elég kényelemmel berendezett lakást bérelt a Ferencvárosban. Ott szoktak találkozni, aki előbb jött, bevárta a másikat, olykor pedig együtt távoztak. Itt a messze külvárosban, a düledező szűk mellékutcákban, ahol kartonruhás asszonyok és mezitlábas gyerekek jártak és az emberek pipáltak, az államtitkár úrnak nem kellett tartani attól, hogy ismerőssel találkozik.

Éva azonban itt is érezte, hogy fölegyenesedik benne a lélek, mert ennek az embernek az oldalán haladhat, különben egészen a cselédjének érezte volna magát. De mégis élt még benne némi rejtett önérzet, amit akkor tudott meg, mikor ez is kihalt belőle. Sárika romlása és azután szökése, amely után sehogy sem tudott többé a nyomára akadni, kesergő fájdalommal töltötte el. Ezt érezte élete legnagyobb csapásának s mi sem természetesebb, hogy mikor Deméndyvel találkozott, a szíve túláradt s elpanaszolta nekik nagy baját.

Deméndy végighallgatta.

– Hm, Sárika? – mondotta, mint aki valami igen érdekes, de neki közömbös dolgot hallott meg, – igazán nem hittem volna. Hiszen még egészen gyerek, ugy-e, még egészen gyerek? No de végre is nem nagy baj, szép kis leány, talán még szerencséjébe is rohant.

Ettől a beszédtől Éva úgy érezte, mintha szíven ütötték volna. Nem nagy baj, természetes, hogy nem nagy baj, az ő hugánál! Most érezte csak át egész teljességében, mi a különbség a tisztességes és a megfizetett leány között. Becsület? Ilyesmit nem is keresnek rajta. Hát hogy bánthatná az ő becsületét, ha a hugából becstelen leány lett? Természetes, arra való!

Nem szólt semmit, de ami titkos vonzalom még benne élt, ez az utolsó maradéka a női önérzetnek is elmállott benne. Most már nem Deméndyt látta az államtitkárban, az első szerelmét, az egyetlen embert, akinek odaadta magát, hanem a férfit, aki most kitartja. Annyira igaza volt ebben, hogy Deméndy nem is vett rajta észre semmi változást – mit törődött ő a szeretője lelkével?

Szinte hivatalosan beszéltek a legközelebbi találkozásról. Kellemetlen változás állt be a programmban. Deméndy azt hitte, hogy az anyósa minél előbb fürdőre megy és magával viszi feleségét is, akinek szüksége van a maga erősítésére. De megfoghatatlan módon Kömleyné egyre késlelteti az utazást. Mintha szándékosan tenné, mert valahányszor erről van szó, mindig gonoszul magába mosolyog, aztán jelentősen rá néz. Majd az ura miatt nem akar még menni, akinek valami nagy emisszióval van dolga, amely ha jól sikerül, megszerzi neki a titkos tanácsosságot, vagy legalább is egy előkelő rendjelet, majd magáról mondja, hogy gyöngélkedik, végül pedig azt sütötte ki, hogy sokkal kellemesebb augusztusban fürdőzni, amikor az ura is szabad, Deméndy is szabadságra mehet. Ez ellen természetesen nem szólhatott semmit, mert felesége amúgy is retteg az elválástól és kapva kap ezen a terven, mely lehetővé teszi, hogy mindvégig együtt maradjanak. Mit tegyen? A legbosszantóbb az, hogy neki is kapnia kell rajta, mert csak nem mutathatja feleségének, hogy szeretne távol lenni tőle!

A feleség! Hányszor kellett Évának hallani a feleségről. A feleségről, aki szegényke olyan gyönge és gyerekes, a feleségről, aki minden tervükben tényező, a feleség, akit örökösen kímélni kell, a feleségről, akit még neki is kötelessége volna sajnálni. Összeszorított ajakkal bólogatott igent és várta a száz szónak egyetlen végét, a megállapodást, mikor találkoznak, jobban mondva a parancsot: mikor jelentkezzék.

Havonként körülbelül kétszáz forintot kapott Deméndytől, ebből azonban alig maradt ötven forintja a maga számára, a többi ruházkodásra ment rá. De ez a kevés pénz is nagy mértékben fellendítette otthon a jólétet, noha Évának mindig voltak pénzgondjai. Itt is, ott is felhalmozódtak apróbb tartozások, amelyek az örökös függést jelentették. Ez is magyarázza, hogy a hajdan annyira büszke és önérzetes Éva minden önérzet és büszkeség nélkül engedte magát át Deméndynek s igen természetesnek találta azt is, hogy, amikor civilizáltabb utcához értek, akkor Deméndy lopva búcsúzott tőle, hogy ne lássák vele együtt. Ezt is a felesége miatt kellett tennie.

Deméndy családi életében külsőleg nem változott semmi. Mégis napról-napra valami különös átváltozást kellett észlelnie felesége változatlan naiv szerelmének a megnyilatkozásában. A fészekben a régi, kedves kettős, feleségének boldogító, neki idegesen fájó idill egyre ismétlődött, de mindjobban áthatotta valami különös, nyugtalanító skepsis, félig előérzet, félig gyanú, sőt vád is a kicsi asszony részéről. Olga az ő nagy érzelmét és teljes naivságát már kezdetben is általánosságokban tévelygő, szertelen eszmékhez fűzte. Most ezekbe az eszmékbe az erkölcstelenség sejtése vegyült s okoskodásaiban, kérdéseiben egyre ez ellen védekezett.

– Igaz-e, hogy a legtöbb férfi megcsalja feleségét?

Deméndy a maga érdekében védelmezte a legtöbb férfit:

– Dehogy igaz!

– Mert úgy-e bár, ez szörnyű dolog, a legnagyobb bűn a világon, nagyobb bűn, mint a lopás, vagy gyilkosság?

A legcsekélyebb enyhítő kísérletre a kicsi asszony vagy mélységesen elszomorodott, vagy szenvedélyes ellenvetésekben tört ki. Igenis, a legszörnyűbb bűn ez, mert a szegény asszonynak a lelkét lopja meg és a tisztaságát fertőzi meg. Nem az a szörnyűség, hogy mást szeret, hanem hogy a feleségét azután akár csak a kezével is érinti. Ha az asszony utóbb megtudja a valót és úgy-e bár, nincs eset rá, hogy meg ne tudja? akkor lehetetlen neki tovább élni, a szíve rögtön megszakad, – vagy meghal az undortól, vagy megöli magát.

Az ilyen fejtegetés után Olga összeborzong, odatapad az ura melléhez és boldog mosollyal mondja:

– Én rögtön meghalnék.

Képzelhető, hogyan érzi magát ilyenkor Deméndy. Úriember, aki természeténél fogva irtózik a hazugságtól és folyton hazudnia kell a feleségének. Önálló gondolkodó, akinek megvan a maga határozott világos életfelfogása és azt egyre meg kell tagadnia és bele kell mennie egy lehetetlenül ideális, puritán erkölcsi felfogásba, melynek minden egyes tétele halálos ítélet az ő jelleme fölött. Iszonyú szenvedés járja át ilyenkor idegeit, különösen mikor az általánosságból kihámozódik a speciális eset.

– Mondd csak, édes uram, hát te meg tudnád csalni az édes feleségedet?

– Hogy kérdezhetsz ilyet?

– De mégis, mondd csak. Hát tegyük fel, hogy eljön hozzád a világ legszebb asszonya, aki olyan szép, hogy magam is azt mondanám: lehetetlen ebbe bele nem szeretni, mit csinálnál akkor?

– De kérlek, édes, olyan asszony nincs.

– Tegyük fel, hogy van.

– De ne tegyük fel, mert nincs.

Itt már az asszonyka arca elborul és sápadtan huzódik el urától.

– Hát csak azért nem csalsz meg, mert nincs olyan, de ha volna…

Látja, hogy nem mondott eleget, tehát idegesen a szavába vág.

– Nos, ha már mindenképen ragaszkodol a nevetséges feltevéshez, hát legyen: nézz a szemembe édes és halljad: ha volna is és eljönne is hozzám, azt mondanám neki, menjen máshová, ahol nem szeretik annyira a feleséget, mint itt.

Ez már hat. Ez világosan és egészen volt mondva, de szörnyű kínba került a kimondása. És csak azt éri el vele, hogy az asszonyka fantáziája friss erővel nekigyürkőzik a feltevésekhez és átcsap már a megfoghatatlanságba.

– Ha az erdőben elfognának a rablók és azt mondanák, hogy csak akkor eresztenek szabadon, ha megcsalod feleségedet, mit csinálnál?

– Nem csalnám meg.

– De akkor nem eresztenek szabadon.

– Tehát fogva maradnék.

– És ha megölnének?

– Megöletném magamat.

– De szörnyen megkinoznának, levágnák a karodat, lábadat, aztán lassú tűzön megégetnének.

– Akkor sem csalnálak meg.

– De akkor nekem nincs uram és meghalnék. Megengednéd, hogy én halálra búsuljam magamat?

Erre már elfogy a türelme.

– Szerelmes Jézus, istenem, – kiált fel – hát azt kívánod, hogy megcsaljalak? Mit tegyek hát, mondd meg te!

Az ilyen kifakadásra az asszonyka keblére rejti az arcát, görcsösen átfogja kezével, úgy súgja:

– Rossz vagyok, úgy-e, rossz vagyok?

– Gyerek vagy – mondja kedvetlenül és érzés nélkül simogatja a finom arcot.

Most, hogy hazajött, Olga a zongora-szobában ült, a kicsi kerevet sarkában és mereven bámult maga elé. Ez szokatlan dolog. Távollétében Olga minden idejét a fészekben töltötte s ott várt reá. Most pedig rá sem nézett, mikor belépett. Akkor sem tekintett fel, mikor Deméndy nyájas meglepetéssel rászólt:

– Mi az? kirepült fészkéből a madárka?

Valami baj van, gondolta elhűlve, majd komoly hangon ismét szólt, miközben odalépett a feleségéhez.

– Mit jelentsen ez, édes, rá sem nézesz az uradra?

S állánál fogva felemelte a lehorgasztott kis főt. Olga rávetette szemét, de csak ismét lesütötte. De átölelte a férje fejét, úgy szorította magához, majd gyöngéden simogatta haját. Deméndy pedig megcsókolta s ekkor minden átmenet nélkül a kicsi asszony ismét boldog volt.

– Most pedig mondd meg, miért búsultál?

– Úgy-e, – kérdezte felelet helyett az asszonyka – te nem mernél engem megcsókolni, ha hűtlen volnál hozzám?

Deméndy a fogát szívta: ismét probléma, gondolta magában, amíg mondta:

– Természetes.

Az asszonykát pedig elragadta a meggyőződés heve.

– Igen, – mondta – mert az gazság volna, úgy-e? Megcsalni a feleséget és azután ölelgetni, becézgetni, szerelmet mutatni csak azért, hogy a gyanút elterelje. Az olyan ember a legutolsó a világon s minden tisztességes ember megvetésére méltó.

– Természetes – mondta ismét Deméndy, de nem nyomhatta el egészen a düht, amely felesége beszédje nyomán kelt. – Mondd csak édes, mi okod van, hogy ezeket nekem a szemembe vágtad?

Erre a kérdésre Deméndyné mosolygott, aztán kacagott. Nem felelt a kérdésre, hanem dalolva leszökött az ura öléből, körültáncolta a szobát, aztán megfogta ura kezét és vonszolta magával.

– Menjünk a fészekbe.

– Nem úgy, – szólt Deméndy – maradjunk csak itt és felelj arra, amit kérdeztem. Első eset, hogy komédiázol előttem, így az olyan asszony szokott cselekedni, aki az ura figyelmét valamitől el akarja terelni. Most én vallatlak és nem engedem, hogy kitérj. Van-e valami különös okod, hogy ezeket a dolgokat nekem a szemembe vágtad!

Olga próbálta folytatni taktikáját, de igen rossz komédiás volt. Egyszerre csak sírva fakadt és odarogyott az ura ölébe.

– Ezzel nem térsz ki, – makacskodott Deméndy – felelni fogsz, mondj akármit, én el fogom hinni. Mert én nem teszem fel a feleségemről, hogy hazudik, még akkor sem, ha egészen világos a hazugság.

Ez a kegyetlen beszéd, amely más emberek között épenséggel nem valami különös, Olgát egészen lesújtotta. Láthatóan megtört és ura lábaihoz rogyott. Deméndy magában szörnyen szégyelte és megvetette magát: undokság, gondolta, én, akinek egy igaz szava sincsen, mint a megbántott erény állok itt az asszony előtt, aki bűnbánóan vonaglik lábaim előtt.

– Nem teszem többé, – rebegte a szegény gyermek – ne haragudj már, nem teszem többé.

Deméndy felemelte és megcsókolta.

– Nem haragszom, – szólt szeliden – de kérdésemtől nem térhetek el. Avagy lehetségesnek találod-e, hogy a feleség ne felelhessen mindenre, amit az ura tőle kérdez?

Ez a formula hatott.

– Te sokkal jobb vagy, mint én – mondotta a kicsi asszony – nem is érdemlem meg, hogy olyan jó uram van. Hanem tudod, én olyan ostoba vagyok, olyan nagyon ostoba, aztán nem hiszem ám el, hogy te rossz vagy. De még az is fáj és boldogtalanná tesz, ha csak képzelem is.

– Tehát valaki rosszat mondott rólam, kicsoda?

– Nem fogsz rá haragudni?

– Azt nem tudom. Kicsoda?

Olgát nagy nyugtalanság fogta el.

– Hidd el, a mama nem rossz, – mondotta – csak nem tudja, hogy mi mennyire szeretjük egymást.

– Úgy, – kacagott keserűen Deméndy – a mama, tehát innen fúj a szél? Nos hát, gondoskodni fogok róla, hogy a báróné ne zavarja családi nyugodalmamat.

– Istenem, mit akarsz tenni?

– Meg fogom neki mondani, hogy a feleségemet ne lázítsa ellenem s hogy könnyebben legyőzhesse hajlamát, gondoskodni fogok róla, hogy folytonos együttlétetek ne csábítsa rá.

Deméndyné reszketett félelmében.

– Istenem, – kiáltotta – mit csináltam?

– Azt, ami kötelességed, édes, te most az enyém vagy és nem az anyádé. Én tisztelő, sőt alázatos veje voltam neki, noha ő sohasem fogadott engem fiának, nem idegenítettem tőle el a leányát, de ha ő most tőlem el akarja idegeníteni a feleségemet, akkor élni fogok jogommal és hatalmammal. Miket mondott rólam?

– Most már nem merek szólani.

– Édes, ha nem szólsz, akkor a legrosszabbat fogom feltenni és annál kellemetlenebb lesz a folytatás. Most még hajlandó vagyok az egészet ostobaságnak tekinteni, de ha hallgatsz, gonoszságnak fogom nézni.

Maga sem vette észre, hogy harcias fenyegetése közben voltaképen a feleségétől várta a visszavonulás útjának a megnyitását. Sőt tudta, hogy ezzel az értelmes, hideg asszonnyal szemben egészen más az ő helyzete, mint feleségével szemben. Azért szívesen vette, hogy a felesége lépésről-lépésre visszaszorította eredeti álláspontjáról s végül megigérte, hogy egészen szelíd lesz, csak tudni akarja, miket mond róla a báróné.

Hát voltaképen igen okos dolgokat mondott róla. Nem is annyira róla, mint a kettejük viszonyáról. Azt mondta, hogy Olga oktalan és veszedelmébe rohan. Olyan életet él, amely nem lehet tartós. A mézeshetek, ha már hónapokra mennek, hazugságot takarnak, mert a férfi nem képes igazán az örökös extázisra. Ezen az életmódon változtatni kell. Olgának egyéb irányban is keresnie kell a módját, hogy amikor a családi életben változás áll be, ez a változás ne tegye egészen boldogtalanná. Hogy Deméndy szándékosan zárja őt el a világtól, mert lehetetlen feltenni, hogy egy fiatal asszony az ő társaságukból a maga jószántából zárkóznék annyira el. Hogy Deméndy önző, mert magának tartja egészen feleségét és nem törődik azzal, hogy mikor már beleunt, akkor a feleségének senkije sem marad. Már pedig bele fog unni, ha ugyan máris nem unt bele. Hogy az asszonynak a boldogsága mindig attól függ, hogy a férj jobban szeresse őt, mint ő a férjét. Hogy a férfit a házasságban is bizonyos távolságban kell magától tartani, ha nem akarja értékét csökkenteni. Ő, Olga pedig olyan ostoba, hogy teljesen alárendeli magát az urának, mindig rajta lóg s tulságosan könnyűvé teszi az ura helyzetét. Többet kell számolnia és kevesebbet szeretnie. Az ura nem is szereti igazán, különben nem engedné, hogy így tönkre tegye magát és egészen nevetségessé váljék a társaságban. Hogy nem azért Kömley-leány ő és nem azért lett belőle puszta Deméndyné, hogy a legéretlenebb és a legalsóbbrendű leány, vagy asszony is lenézhessen rá. Pedig lenézik és nevetik. És pletykálnak is róluk, azt mondják, hogy míg ez a liba, mint egy szerelmes lovagkorbeli kisasszony, a háza ablakából lesi az ura lovainak a patkókopogását, addig az ura vígan mulat és megcsalja.

– Ezt pletykázzák?

– Igen és mama nem is tartja olyan ostobának ezt a pletykát, mert ha az asszony lehetőséget nyujt férjének a hűtlenségre, akkor nincs az a férfi, aki a lehetőséget ki ne használja. Hogy nemcsak most, hanem folyton ilyeneket mond neki a mama, de azt, hogy ő a pletyka állításait nem is tartja lehetetlennek, azt csak ma mondotta. Ő nem hitte, nem, de borzasztó volt. És folyton úgy érezte, mintha meg volna csalva. És folyton arra kell gondolnia, hogy mi lenne, ha meg lenne csalva.

– Jó, – szólt Deméndy – most pedig hallgass reám, édes. A mamáról nem tehetem fel, hogy tönkre akarná tenni boldogságodat. De az ilyen beszédekkel mégis tönkre teszi. Te ártatlan gyerek vagy, nem ismered a világot, nem csodálom, ha ezek a dolgok annyira hatnak rád. De mivel nekem semmi kedvem ahhoz, hogy a feleségem folytonos nyugtalanításával megbontsák a házi békémet, gondoskodni fogok arról, hogy erre több alkalom ne legyen.

– Mit akarsz tenni?

– Meg fogom köszönni a bárónénak, hogy volt szíves téged a nyár folyamára gondjaiba venni, de mivel ő augusztus előtt nem mehet, neked pedig az egészséged nem engedi meg, hogy addig itt maradj, ennélfogva lemondok róla. Rendbe szeded a dolgaidat és néhány nap mulva elutazol.

Deméndyné búsan emelte rá a szemét.

– Elküldesz magadtól?

– Az anyádtól, édes, nem magamtól. Ha vele mentél volna, akkor is elváltunk volna rövid időre. Ezt meg kell tenni, mert ha így tovább megy, őméltósága egészen elidegeníti tőlem a feleségemet.

– Ha velem jönnél, akkor…

– Tudod, hogy nem lehet, – folytatta Deméndy – különben is itt kell maradnom, hogy a nyár multával ne térjen vissza a veszedelem. Amíg te itt vagy, kerülöm a veszekedést, de ha elmentél, beszélni fogok a mamáddal és meg fogom neki magyarázni, hogyan teljesítené jobban leánya iránt való kötelességét.

Ennél aztán meg is maradt. Soha eddig feleségével szemben nem tudott határozottan fellépni, ezúttal megtette. Tán érezte a veszedelem nagyságát, avagy az lappangott benne, hogy ilyetén módon mégis csak szert tesz a régen áhított szalmaözvegyi szabadságra?