2.
Másnap, mielőtt a minisztériumba ment, benyitott a Kömley-palotába. Kemény szóra volt elhatározva, úgy ment oda, mintha párbajra menne: nem hagyja magát! A tömör palotában még folyt a takarítás. A cifra, kamáslis lakájok majdnem rongyosan, piszkos, kékcsíkos vászonzekében dolgoztak söprővel, kefével. A méltóságos asszony a belső szobájában van. Parancsára a méltóságos úrnak, bejelentik. Addig majd beszól a báró úrhoz.
A báró úr az íróasztal mellett ült és ujságot olvasott. Nagyon meg volt hatva, mikor veje látogatásával megtisztelte, mert az igénytelen úr nem igen volt ilyesfélékkel elkényeztetve. Hogy a látogatás most is a feleségének szól, az nem tesz semmit, megszokta.
– Mit csinálsz öreg, – kérdi Deméndy rosszkedvűen, megy-e már az az emisszió és mennyit veszítesz rajta?
A báró úr zavartan felhúzza szemöldökét és félszeg mosollyal mondja:
– Meglesz, meglesz és Fuchs arról biztosít, hogy nem rossz üzlet.
– Persze, hogy nem rossz üzlet. Rossz üzletet csak az állam csinál, az, akivel csinálja, mindig jól jár. Hanem ezúttal, úgy hiszem, máskép áll a dolog. Neked érdeked, hogy az üzlet rátok nézve rossz legyen.
– Hogy érted? – kérdi elképedve a báró.
– Előttem nem kell komédiázni, – folytatja Deméndy ugyanazon a lenéző, rosszkedvű hangon. – Hajszolod az emissziót, hogy a kormánynak valami nagy szolgálatot tégy, amiért majd titkos tanácsosság dukál. Mondd csak őszintén, – kedves öregem – mire való ez a gyerekség?
Kömley báró kifeszíti mellét és vékony ujjaival zavartan hajtogatja az ujságot. Aztán nagyot sóhajt s inkább magában mormogja:
– Tudhatnád, hogy nem nekem kell.
– Tudom, a feleségednek. De én a te helyedben sarkamra állanék és megtiltanám az asszonynak, hogy ilyeneket akarjon.
Kömley szinte ijedten nézett a vejére.
– Mit gondolsz? Egy olyan asszony, mint ő – joga van hozzá, hogy mindenki tisztelettel fogadja óhajtásait.
Deméndy kicsinylően legyint a kezével.
– Sajnállak, kedves papa, hogy így gondolkodol. Nem vagy eléggé férfi, az a baj. S mivel te annyira papucs alá hajtod a fejedet, azért kell megszenvedni nekünk.
A komornyik benyitott és jelentette, hogy a báróné sajnálja, nem fogad.
Deméndy az ajkába harapott, mikor pedig a szolga odébb állt, elkáromkodta magát:
– Ez már sok, – kiáltott fel – ilyenkor akárhányszor már odaát volt minálunk, hanem vissza fogom neki adni a kölcsönt, megmondhatod neki.
– De kérlek, – szól hüledezve a báró – hiszen olyan korán van…
– Ahhoz, hogy a házi békémet megbontsa, semmi óra sem kora neki.
– Mi történt?
– Az, hogy, ej, de hiszen veled voltaképen semmi dolgom. Isten veled, öregem, mondd meg a feleségednek, hogy ma még egyszer fel fogom keresni és remélem, hogy akkor okvetetlenül részesít abban a szerencsében, amelyet nem jókedvemben keresek.
Ezzel felkerekedett s rá sem hallgatva többé a báróra, dohogva és magában káromkodva a minisztérium felé tartott.
Déltájban jelentik neki Kömleynét. Meg kellett vallania magának, hogy egy kicsit megijedt. Ez egészen rávall erre a kemény asszonyra. Még magához sem térhetett a meglepetéstől és őméltósága már előtte állt. Válogatottan öltözve, szépsége, ereje és hidegsége egész teljében, könnyű főhajtással úgy lépett elébe, mint aki itt is itthon van s minden teketória nélkül leült az egyik székre.
– Sajnálom, államtitkár úr, hogy olyankor keresett fel figyelmével, amikor senkit sem fogadok. Épen ezt a látogatását akartam most visszaadni.
Deméndy meghajtotta magát és mondani akart valamit.
– Át fogja látni, hogy ez csak szólás volt – folytatja a gyönyörű asszony és az államtitkárra szegezte hideg tekintetét. – Hogy itt kerestem fel, annak célja van. Meg akartam önnek mondani, hogy Olgát nem engedem egyedül utazni.
Deméndy összeszedte magát.
– Szabad tudnom, hogy miért nem, báróné?
– Mert önnek épen az a célja, hogy egyedül utazzék.
– Látom, báróné, hogy beszélt már Olgával. Mit mondott neki?
– Azt, hogy itt fog maradni és várni, míg együtt mehetünk.
– És Olgának nem volt az az észrevétele, hogy az ilyen dolgokban csak az urára hallgathat?
– Nem, – szólt hidegen a báróné – velem szemben ilyen észrevétele nem lehetett. De hogy a férje méltóságán se essék csorba, megmondtam neki, hogy önnel is beszélni fogok. Ezért kerestem fel.
Deméndy most már nem türtőztethette magát.
– Én pedig, báróné, azért voltam bátor önt felkeresni, hogy egész tisztelettel megtiltsam önnek a családi ügyeimbe való beavatkozást.
A báróné kicsinylően lebiggyesztette ajkát s mintha nem is hallotta volna Deméndy szavát, folytatta:
– Az ön felesége, tisztelt uram, hála az ön önző elfogultságának, ma is az a tapasztalatlan gyerek, aki volt s mivel ezt a házasságot, akaratomnak ellenére, én tettem lehetővé, őrködni akarok leányomon, hogy a következmények tönkre ne tegyék.
– Ezzel az őrködésével épen a legjobb úton van, hogy leányát tönkretegye. Olgának egyebe sincs a földön, csak az én szerelmem és ön épen a bennem való bizalmat akarja megrendíteni örökös gyanúsítással.
– Szerelem? – Kömleyné kacagott, de csakhamar ismét szokott, hideg hangjára tett szert. – Épen, mert a leányomat egészen belecsalja ebbe az éretlen és hazug szerelmi romantikába, gondoskodnom kell róla, hogy kellő időben ki is gyógyuljon belőle. Remélem, lesz elég őszinte, hogy velem szemben nem fogja folytatni azt a komédiát, amellyel Olgát ámítja.
– Miféle komédiát?
– Eh, istenem, hát ne kényszerítsen, hogy sértéseket mondjak önnek. Hát szereti ön Olgát?
Deméndy, aki eddig íróasztala előtt ült, most felkelt és egészen a báróné elé állott.
– És ha azt mondanám, hogy igen?
– Akkor hazudna, – felelt egyszerűen a báróné, keresztül nézve vején, mintha levegő volna.
– És ha bebizonyítanám önnek, hogy nem hazudok?
– Akkor gazember volna, – szólt az asszony és szeméből most már villám csapott a férfira, miközben szép, hideg arca lángba borult.
– Báróné, – szólt a fogai közül – ön visszaél azzal, hogy asszony.
– Sohse tekintse, – felelt Kömleyné kacagó hangon, – különben – tette hozzá – én csak feltételesen mondtam ezt és tudom, hogy nem úgy van, mert nem szereti feleségét. Ezt különben nem is kívánhatja öntől senki. Én ismerem a tényt és számolok vele. Ennyi az egész.
– Nos, báróné, ön a tényt rosszul ismeri, mert igenis, szeretem a leányát és nincs az a férfi a világon, aki jobban gondját viselné feleségének, mint én.
Kömleyné szinte végigkorbácsolta tekintetével vejét. Megvetéssel, gúnnyal, ahogy csak az asszonyok tudnak végignézni az emberen.
– Szégyellem magamat, – szólt végül – hiszen nem rejthetem el a világ elől, hogy ön a vőm. Ha mentséget keresek az ön számára, akkor legfölebb gyönge emlékezőtehetségében találhatom. Ön elfelejtette uram, hogy ismerem önt.
Deméndy hamarosan nem értette meg, mire céloz az anyósa. A beszéd éles hangja csak arra ingerelte, hogy ő is minél élesebben tudjon visszavágni.
– Ha az én emlékezetemet gyöngének találja, viszont el fogja ismerni, báróné, hogy önt is emlékeztetni szükséges a kötelességére. Tudtára adom, hogy sajátságos tanai, – mikkel jónak látja a feleségem nyugalmát megzavarni, épenséggel nem szolgálnak leánya boldogságának. Visszatérve arra, amivel kezdtük: igenis, ön arra kényszerít engem, hogy feleségemet öntől távol tartsam.
– Én pedig, uram, nem törődöm sokat azzal, amit ön tart kötelességének, hanem teljesítem a magamét. Szemben azzal a vak sötétséggel, melybe ön leányomat borítja, nekem világosságot kell terjesztenem, hogy ostobaságából való felébredése esetén ne legyen egészen kiszolgáltatva önnek.
– Mit ért ez alatt?
– Ne legyen izetlen, uram és ne kényszerítsen engem is reá. Azt hittem, röviden megérthetjük egymást, de ha nem akarja, ám jó, megmondom azt is, amit ön úgy is tudhat. Elő akarom készíteni leányomat a válásra, mert ha így éri, ahogy most van, belepusztul.
Deméndy alig bírt magával.
– A válásra? – kiáltotta – ön el akar bennünket választani egymástól? Tudja-e, báróné, hogy a leánya halálát kívánja?
– Ha megismeri a világot is, önt is, nem fog belehalni. Az én leányomnak jó ízlése van, mihelyst belelát a lelkébe, nem fogja többé szeretni.
Deméndy meghajtotta magát.
– Elég, méltóságos asszonyom, azok után, amiket most mondott, még határozottabban és még gyökeresebben rajta leszek, hogy feleségemet kivonjam az ön hatása alól. Önnek természetesen nem parancsolhatok, de vegye tudomásul, hogy Olgának mától fogva megtiltom az önnel való érintkezést.
Kömleyné kacagott.
– Nem rossz, – mondotta, azután megvetően végignézett rajta – azt az egyet nem tudtam még önről, hogy paraszt is.
– Most már ezt is tudja, – szólt Deméndy hidegen – ehhez tarthatja magát. Eddig sem igen dicsekedhettem azzal, hogy szerfölött kitüntetne kegyeivel, ezentúl is nyugodtan el lehetek az ön becsülése nélkül. Hanem a házam tájékát megvédem minden rendbontás ellen.
– Nos hát, – szólt haragban kigyulladva – történjék meg most, aminek előbb-utóbb úgy is meg kell lennie. Ön alávaló komédiát űz a leányommal és ezzel tönkre teszi. Hogy nem szereti, hagyján. Mások is vannak, akik nem szeretik a feleségüket. De senki sem kergeti bele az asszonyt, akit nem szeret, az olyan életbe, amely egészen a szerelemre van alapítva. Tett volna úgy, mint mások, szoktatta volna hozzá leányomat a közömbösséghez, mint mások, hanyagolta volna el, egy szavam sincs ellene. De egy éretlen frázisból a jegyesség idejéből a hazugságnak egész tömkelegét megépíteni s azt az ostoba, fellengző teremtést abba mesterségesen száműzni, ez már lelketlenség. Mit gondol, uram, képes lesz ön örökre fenntartani ezt a hazugságot?
– Egyszer már megmondtam, báróné, most még egyszer mondom. Amit ön ismételten hazugságnak mondott, az a legkézzelfoghatóbb valóság.
Ugyanaz a lesujtó megvetés villámlott ki szép szeméből, mint az előbb.
– És ezt nekem mondja, nekem, aki… nos, uram, legalább ne legyen gyáva. Ne felejtse el, hogy annak a komédiának, amelynek leányom áldozata lett, magam is voltam egyik szereplő tanuja.
Deméndynek csak most ötlött eszébe, amit Kömleyné az elébb mondott: elfelejti, hogy ösmerem önt. Meghökkent. Keresett magában valamit. Hirtelen észhez kapott. Valósággal megijedt attól, ami eszébe jutott. Teljesen elvesztve higgadtságát, odalépett az asszonyhoz, megragadta kezét s mélyen a szemébe fúrva tekintetét, az önkivület hangján kiáltotta:
– Báróné, ön féltékeny a leányára!
Kömleyné egyet sikoltva, kirántotta kezét és hátratántorodott.
– Hazugság, – kiáltotta – mit beszél… – és nevetni próbált, de csak eltorzult az arca.
Deméndy pedig nagy felindulásban ismét elébe lépett és megfogta karjainál.
– Ön féltékeny leányára és ezért rontja meg a boldogságát, ön arra gondol, hogy az ura meglepett bennünket s hogy az én házasságom pusztán az ön menekülése módja volt.
A báróné iszonyú erőfeszítéssel győzött magán. Visszalépett és jegesen metsző tekintettel tudott vejére nézni.
– Ön részeg, – szólt teljes hidegséggel, mely csak úgy végigfutott Deméndy hátán – ne felejtse el, hogy nem egyikével ama hölgyeknek van dolga, akikkel a feleségét megcsalja. Nevetséges, – kacagott fel fejét csóválva – micsoda eltelt vakság! Igenis, arra gondoltam és mindig arra gondolok. S valahányszor látom magát, ahogy turbékolásra készül, valahányszor a leányomat, azt az ostoba libát látom, aki belesorvad ebbe a lehetetlen és soha nem létezett szerelembe, akkor utálat fog el ön iránt és azt gondolom: ez az ember aljas képmutató, ez az ember romantizál, ez az ember szerelemmé akar avatni egy házasságot, mely neki csak kelepce volt.
– Rosszul tudja a dolgokat, vagy nagyon is jól tudja.
– És elgondolom magamban, – folytatja Kömleyné – ez az ember engem ostromolt szerelmével és az én becsületem érdekében vette el leányomat. Ezt a házasságot neki csapásnak kell vennie, ahelyett turbékol és olyan szerelmet mutat és kíván meg a feleségétől, amelyet még Romeo sem provokált Juliánál. Lehet ez igaz ember? Ha pedig csakugyan szereti a feleségét, akkor a legaljasabb képmutatással lovagias áldozatnak mutatott be valamit, ami pedig a szíve vágya volt. Le akarja kötni az én lelkemet, hogy áldozatomat lássam benne s bámuljam, milyen határtalan nagy az érzelem, mellyel hozzám közeledett. Melyik az igazság? Ezen kellett töprenkednem, de hiába, most pedig megkérdezem öntől, melyik az igazság, és hol a hazugság, uram, az ön érzelmeiben, vagy az ön tetteiben?
Deméndy felelni készült, de Kömleyné már új fordulatot adott a beszédnek.
– Eh, hagyja el, ha megmondja, akkor sem tudok többet, mert önnek nem lehet hinni. Az imént a megbántott asszony tört ki belőlem, eléggé szégyellem. Most már megint az anya beszél. Néztem az ön magatartását, a jegyváltás első percétől fogva. Ön hamar kiismerte leányomat, tapasztalatlanságát, abnormis ártatlanságát és hajlamát a szertelen romantikára. Olga kijózanítását, érzelmeinek és tapasztalatainak a világgal való összhangba hozását vártam házasságától. Önt erre igen alkalmas embernek találtam. Ne vegye bóknak, egy kíméletlen, kissé brutális és főképen asszonyismerő ember leghamarább tudja kijózanítani az ilyen exaltált teremtést. Ehelyett mit kellett tapasztalnom? Azt, hogy ön egészen belemegy az Olga ostoba képzeletvilágába, sőt megerősíti őt abban, hogy a valóságban minden úgy van, ahogy ő képzeli. Miért teszi azt? – kérdeztem magamtól. – Hiszen nem szereti, miért hazudik tehát több szerelmet a kelleténél is? És elvonja a világtól, maga is elvonul tőle. Miért teszi, hiszen abszolute nem szereti? A bárgyuságig alázatos és engedelmes irányában, miért teszi, hiszen ez a házasság nyakába szakadt, mint a nyári zivatar? És nem találtam más feleletet: vagy én vagyok megcsalva, vagy a leányomat csalja meg. Helyesen ítéltem, uram? Most beszéljen.
Míg beszélt, Deméndy még mindig mereven nézett rá. Hallott, értett minden szót, mégis csak az első gondolata tartotta fogva: Kömleyné féltékeny a leányára, szereti őt! És elernyedt lelkével most már csak ennek a gyönyörű hatalmas asszonynak a szépségébe mélyedt: ez az asszony az övé volna és az övé lehetne, ha közbe nem jön a házassága. A vágy, amely ellen annyit küzdött, míg újra nem találkozott Évával, újból fellobbant benne, de a lehetetlenség tudatában düh és gyűlöletképen gyötörte. Szerette volna széttépni ezt az asszonyt, mert lehetetlenség volt őt karjaiba zárni.
– Arról beszél, – szólt Kömleyné kérdésére, – ami az anyát érdekelné, hogy ne kelljen beszélnie arról, ami igazán gyötri. – Báróné, én is világosan látok most. Udvaroltam önnek, ostromoltam önt és közel voltam a győzelemhez. Én ezt elfelejtettem már, mert el kellett felejtenem, de ön folyton erre gondolt, pedig nem volt szabad erre gondolnia. Honnan ébred fel önben ily hirtelen az anyai gondosság? Sohasem törődött a leányával, mert útjában volt a szép asszonynak. Zárdában tartotta és mikor haza kellett hozni, sohasem tartotta érdemesnek, hogy foglalkozzék vele. Magára hagyta és a szegény gyermek tovább társalgott a mesebeli szellemekkel, akikre anyátlan árvaságában utalva volt. Most hirtelen, hogy a férj fölmentette önt az elhanyagolt anyai kötelességek alól, egyszerre teljesíteni akarja? Engedje meg, ezt nem hihetem. Hanem igenis, a leányában nézte a másik asszonyt, akinek jogai vannak, az ő boldogságában látta a maga veszteségét s az ön törekvése Olgának kijózanítására voltaképen a féltékeny asszony boszúvágya volt: ha tőlem elvette, neki se jusson belőle. Így van ez, báróné s most már önre bízom, hogy akarja-e továbbra is vinni ezt a szerepet, melyet eddig játszott, vagy sem.
Míg ezeket mondta, a báróné egyebeket mondott. Nem is hallgattak egymásra, csak beszéltek, csak iparkodtak egymást vérig sérteni. Két gyűlölködő lélek összecsapása volt, amely közben leomlott mindkettőről minden előkelő forma. Deméndy olyan hangon beszélt, ahogy úriember sohasem szokott asszonyhoz szólani és Kömleyné nem ütközött rajta meg és beszélt úgy, ahogy úriasszony nem igen szokott férfihoz szólani. A vitának elveszett minden iránya és célja. Össze-vissza hányták az invectivákat és mindenik érezte, hogy az igazság vele van.
A báróné hamarább emberelte meg magát.
– Elég, – szólt büszkén felemelve fejét és tekintetével fascinálta vejét – államtitkár úr, vegye tudomásul, hogy minden áron elő fogom készíteni leányomat a sorsra, mely reá vár.
Ezzel megfordult és az ajtó felé tartott; Deméndy egy szökéssel elébe termett.
– Mit akar? – kérdi Kömleyné megdöbbenve.
– Semmit, – szólt Deméndy hidegen – ki akarom nyitni az ajtót és tisztelettel kikísérem. Azt hiszem, a báróné nem veszi zokon, ha a szolgák előtt vejeképen viselkedem.
A báróné nem felelt, engedte magát kikísértetni, engedte, hogy Deméndy a kezét megcsókolja és az előszoba ajtajában főbólintással fogadta az államtitkár vidám kiáltását:
– A viszontlátásra!