Budapest

Egy hang nem jött a torkába, köny nem szökött szemébe. Állt az ablak mellett s a fáját ellepő porba írta az ujjával: gazember, gazember, gazember.

Aztán leroskadt a székre és magába mosolygott. Úgy, mint aki valami igen ravaszat eszelt ki, amivel a másikat alaposan megtréfálhatja. Érzés, gondolat azonban nem volt benne. Csak ijesztőn sápadt volt az arca, nehány perc alatt megnyúlt, beesett, megvénült. Végül pedig már fütyülni is kezdett. Amikor magában volt és leste a szerelmes urát, sokszor szokott fütyülni.

– Elment már, édes? – szól mögötte Deméndy és elébe toppan. Majd megijed:

– Édes, te beteg vagy! Az istenért mi lelt?

Az édes nem szólt, hanem hirtelen zsebébe dugta a levelet, melyet addig önfeledten balkezében gyűrögetett.

– Édes – kiáltja nyugtalanul Deméndy és át akarja fogni.

Az asszony kacéran kisiklik karjából és a pálma mögé bújva nevet.

– Kis gonosz, – mondja most már vidáman az államtitkár – hogy rám ijesztettél!

A kis asszonyka pedig, aki soha egy pillanatra sem rejtett semmit az ura előtt, aki nem is sejtette, hogy lehet másnak látszani, mint amilyen az ember: most őrületes gyönyörűséget talált abban, hogy ámítsa, bolondítsa az urát. Játszik vele, mint macska az egérrel, csalja, ahogy az csalta őt. Nem is érte föl ésszel, hogy életének most pecsételődik meg a tragédiája, szeme beteges pajzánsággal rácsillant az urára, ajka eltorzult mosolyra állt, így mondta:

– Igen, komédiáztam, úgy-e jól tudok komédiázni?

És az ember nem vett észre semmit, nem látta hogy egészen más asszony ingerkedik most vele, mint akit egy félórával ezelőtt itt hagyott. Elhitte, hogy feleségének játékos jó kedve van és ezt jó jelnek vette. Nem történt semmi baj – mondta magában s maga is boldogan, könnyedén szökött a pálmához, ahonnan Olga egy macskaszerű szökkenéssel a zongora alá bújt.

– Kis gonosz, – kiált rá vígan Deméndy – nem bújsz elő? Hármat olvasok, ha akkor meg nem adod magad…

– Soha! – kiáltja Olga oly elhatározott hangon, mely minden idegent megdöbbentett volna.

– Ha akkor sem bújsz elő, – ismétli Deméndy jókedvűen – utánad bújok. Elférünk mi a zongora alatt is.

– Meg ne próbáld, – kiáltja vissza Olga és átmászik a zongora sarkába, ott felegyenesedik, úgy mereszti lázban égő szemeit az urára. Ez egészen elkapatva az örömtől, hogy az ideges jelenet, melyre készült, így szépen elmaradt, olvasni kezdi:

– Egy… kettő… három…

– Hozzám ne nyulj, – sikoltja most Olga és kicsi kezével mellbe löki urát. Úgy áll aztán ott és nézi a megdöbbent embert, üvegesedő szemmel, hitetlenül. Elvesztette az összetartozóság érzetét önmagával, szinte azt várta, hogy az ura meg fogja neki mondani: micsoda idegen asszony lökte most mellbe!

– Ne bolondozz, édes, – szólt ez kissé száraz hangon – bújj elő és mondd el: mi történt. El van intézve a mama dolga?

Olga állt a szoba homályos sarkában, úgy nézte az urát. Milyen tiszta, becsületes arc, hogy tud a szemébe nézni! Meg is ingott a hite: hátha hazudik az a levél, a mama, a szeme, az egész világ! Lehet-e így állni a feleség előtt, akit megcsalt?

Hirtelen előbújt.

– Nos, el van intézve? – kérdi Deméndy ismét és a feleségéhez lép.

– El, – mondja ez fás hangon és leül a zongora mellé s végig futtatja rajta az ujjait. Úgy fordul hátra s hanyagul kérdi:

– Mondd csak, Miklós, szép leány az az Éva?

Úgy akart volna az urára nézni, látni az arcát, megtudni, milyen hatást gyakorol rá ez a kérdés, de félt, szörnyen félt és nem tudott megfordulni. Ha most ránéz, rögtön vége az erejének, pedig úgy érezte, ezt a jelenetet végig kell élveznie, ez az utolsó élvezete ebben az életben. Mintha csak muzsikáról volna szó, úgy jártak tovább ujjai a billentyükön, úgy, hogy Miklós akinek elállt a szíve verése, már azt hitte, hogy hallucinált s elképedve kérdezte:

– Mit mondtál?

– Azt kérdeztem, hogy szép leány-e az az Éva? – ismétli Olga, most maga is elbűvölve. A két karja lehanyatlik és feje hátra csuklik, hogy majd hanyatt esik le a kis zongoraszékről.

Deméndy egészen elvesztette önuralmát. A szája megnyilt, szeme kidülledt, arca halálsápadt volt, úgy bámult a látszólag egészen egykedvű asszonyra: mindent tud, gondolta magában, szegény édesnek vége.

– Éva, – dadogta végül – mit tudsz te Éváról?

– Ugyan, Miklós, – mondja Olga szinte vidáman – minek titkolnád előttem? A feleségnek bátran beszélhetsz a szeretődről, úgy illik ez a mi világunkban.

Deméndy még jobban összezavarodott. Úgy állt ott, tehetetlenül, kínos ügyefogyottan, szinte szánalmasan. Szegény Olga hangosan felkacagott és becsapta a zongorafödelet.

– Házasságtörő, – rebegte aztán iszonyodva és összeborzongott.

Deméndy most megemberelte magát. Vége, gondolta magában, hát legyen vége.

– Ezt jól csinálta anyád, – szólt remegő hangon – nagyon jól csinálta. De én nem adom meg magamat, ma még urad vagyok és parancsolód és mint ilyen, kérdem: szabad-e valakit elítélni, anélkül, hogy meghallgattad volna?

– Ne hazudj, – kiált most Olga irtozó hangon – nézd, itt a bizonyíték, mielőtt hazudnál, lásd, hogy hiábavaló.

És odadobta neki a levelet, melyet Deméndy soká olvasott, anélkül, hogy értette volna. Végre megértette. Összecsikorgatta fogát. Szamár, gondolta magában, épen az első becsületes lépés lett a vesztem. Minek siettem vele? Ha még egyszer megcsalom, nincs semmi baj!

– Úgy, tehát elfogják a leveleimet, – mondotta végül – de ha már ennyire vagyunk, tán láthatod épen ebből a levélből, hogy szakítottam vele. Hallgasd meg legalább a mentségemet.

Olga összecsapta a kezét.

– A mentséget, – ismételte – a mentséget! Hát van erre mentség?

– Van, – mondja most már Deméndy, aki visszanyerte önuralmát. – Édes, amikor most remegve és félve és kétségbeesetten mentegetni akarom magamat, nem magamért teszem, hanem teérted, szegény gyermekem, hogy visszanyerjed nyugalmadat. Én…

– Meg vagyok gyalázva, – mondja Olga mind emelkedőbb hangon – be vagyok mocskolva, nem élhetek ezzel a testtel, új testet szerezz, új testet szerezz.

És most kitört belőle a zokogás, ledobta magát a földre és öklével csapkodta mellét. Mikor Deméndy le akart hozzá hajolni, valósággal felordított és védekezett a kezével. Az embernek megfagyott a vére és nem tudott mihez fogni. Neki is köny gyűlt a szemébe – ő, nem magát siratta, hanem igaz, belső fájdalma ennek a szerencsétlen gyermeknek a marcangoló szenvedését illette, melyet szívesen váltott volna magára bármily áron.

Letérdelt melléje, hozzáérni nem mert, úgy sirta lelkébe becéző, csitító, szerelmes szólongatásait.

– Hallod-e édes? A te bűnös uradat, aki most inkább szeret, mint valaha. Aki mindig szeretett, mert minden hazugság volt, csak ez az egy nem. Az ember ha csalja is a feleségét, azért szereti. Nézz rám, mert mégis megérdemlem. Odaadnám az életemet, hogy ne történt legyen meg, ami megtörtént. Édes, drága édes, kicsi édes, egyetlen, szerelmes kicsi feleségem.

Az asszony hallotta-e, nem-e, bajos megmondani, arccal feküdt a padlón. Kicsi testén végigfutott a borzongás, amint magába akarta szorítani zokogását. Hátra intett a kezével: el, el, de Deméndy egészen meg volt törve, ott maradt mellette és egyre kérte, kérlelte, mindhiába.

Egyszerre megmerevült az asszony. Mozdulatlan maradt, mintha halott volna. Deméndy gondolta is, hogy meghalt és felordított:

– Édes! – kiáltotta és magához fordította az asszony arcát. Nem volt abban egy csöpp vér sem. A szemepillája le volt csukva, lélegzetét sem igen érezte, de arcán rángatództak az idegek – már csak idegeiben élt. Deméndy hangos siratással emelte karjaiba és végigszaladt vele a szobák során, ráordítván a megriadt cselédekre, akik estélire rakosgattak:

– Orvost, orvost! A bárónét!

Lefektette a hálószoba pamlagjára és csókolgatta, meg könyeivel áztatta a halottas arcocskát. Megbontotta ruháját, lefejtette róla cipőit s ágyba akarta fektetni, mikor belépett Kömleyné. Határtalan düh fogta el, szerette volna széttépni ezt az asszonyt, aki most is, noha gyorsabban lélegzett, hideg és fehér és büszke volt, mint mindig.

– Ez az ön műve, – kiáltott rá és feléje rázta az öklét – gyönyörködjék benne!

Kömleyné odalépett az ágyhoz. Leánya arcát nézte, majd Deméndyt. Mintha benne is megmozdult volna valami.

– Orvost, – hebegte – küldött orvosért?

Az orvos is belépett. Egy pillanat alatt a jól nevelt úriemberek elsimították az indulatok külső jeleit.

– Nagy izgalom érte, – magyarázta Kömleyné – összeszólalkoztak az urával, hiszen tudja doktor úr, milyen érzékeny a gyermek az ilyesmikben.

Az orvos tudja. Megvizsgálja az asszonyt, akinek a teste lassankint felenged lázas konvulziókban és fejét csóválja.

– Idegláz, – mondja – alighanem idegláz – és előveszi a morfiumtűjét. – Egyelőre egy kis injekció, méltóságos báróné, aztán nyugalom, csak nagy nyugalom.

Az injekció megteszi hatását. Olga magához tér és Deméndy óvatosan elhuzódik az ágy mellől. A beteg egy darabig révetegen néz körül, aztán eszébe jut minden és magához szorítja édesanyja fejét.

– Ne hagyj el, – rebegi – mama, ne hagyj el, – hiszen úgyis meghalok.

– Nyugalom, nyugalom, – inti az orvos és azt hiszi, ezúttal is kedvesnek és elmésnek kell lennie. – Lássa, méltóságos asszony, így jár az, aki összevész az urával. Ki kell békülni, ki kell békülni, akkor nem kell se doktor, se patika.

Olga értetlenül nézi a rettenetes embert, aki mosolyogva, sőt közbe nevetve tud így beszélni. Aztán hideg borzongás járja át a testét és visszahanyatlik.

– Maradj itten – rebegi még és fejére húzza a takarót.

– Most már jó – véli az orvos – el fog aludni és az a fő. A nyugalom.