Budapest

1.

A Dermák-családban megint olyan volt a hangulat, mintha halott volna a háznál. Baljóslatú csönd, rideg némaság, az egyik nem akart, a másik nem mert szólani. Sárika eltünése volt a bevallott ok, de nyilván mindegyiknek volt külön-külön is baja, melyet a másik nem sejtett. Dermákné, akit az utóbbi hónapok jóléte kissé felvidított, most ismét borúsan ül az ablak mellett és hímez. Adja a szigorút, aki ha szóra nyitja száját, csak Sáriról beszél, mondván:

– Miattam felfordulhat, semmi közöm többé hozzá, ha ma visszajönne, kirúgnám. Szégyent hozott a családra.

Éva ilyenkor elhúzza száját, de nem szól. Dermákné pedig sokszor ejt sirató könnyet a kisebbik leányáért s vígasztalgatja magát: hátha szerencsét csinált! És hímzés közben, meg mikor nem tud elaludni, képzeleg, hogy majd csak egyszer megáll a négylovas hintó a kapu előtt s bejön Sári és azt mondja, hogy ő hercegnő. Megesett már ilyesmi.

Jani egészen megvadult. A szegény fiúnak kettős baja van. Beállt a vakáció és elvesztette leckéit is, Bellágnét is. A szép asszony megcsókolta, aztán hátba vágta és azt mondta:

– Kedves Jani, most már eléggé ki vagyok művelve, ezentul mulatni fogok és nem tanulni. Holnapután utazom.

És Jani, aki ennél az asszonynál hagyta a lelkét, a hitét, meg az ártatlanságát, nem tudott semmit se szólani, ment, mint az elbocsájtott cseléd. Semmi jogát nem érezte, semmi hitványságot nem vetett az asszony szemére. Az egész csak arra való volt, hogy a tanulás mulatságosabb legyen. Nem csoda! Bellágné hány helyet hagyott így ott, tizennégy napi felmondással, ahol ugyanazt a szerepet játszotta, mint őnála ez a szegény diák.

Kant nem került többé elő. Nem bírta el az otthoni levegőt. Dolga nem volt, egész nap kódorgott és későn jött csak haza. Nem törődött vele senki. Barangolásaiban mindegyre csak Sárira gondolt. Ami keserűség Bellágné miatt benne összegyűlt, azt mind Sárira fordította. Rá kell akadni erre a teremtésre, a vérével lemosni a család szégyenét. Naphosszat barangolt az utcákon, a városligetben, este pedig végigjárt mindazokon a helyeken, ahol Évával járt az éjszakai hajszánál. Megállt a fényes ablakok mellett és belekémlelt a tivornya-helyekre, ahol sok különös dolgot látott, ami első ízben megijesztette, aztán megundorította, végül pedig gyűlöletet keltett benne minden iránt, aki szoknyában járt.

Sárikát sehol sem találta. Nem is kereste úgy, hogy ráakadjon, csak kereste. Úgy érezte, mintha ezentúl ez volna rendes foglalkozása: ezért született, ebben fog meghalni. Tanulmányaira, jövőére már nem igen gondolt. A bizonyítványán különben meglátszott már mindez: az eddig legjobb tanuló az utolsó félévben a negyedik helyre sülyedt. Majd jövőre még lejebb fog sülyedni, az érettségin pedig, – megdobbant a szíve, mikor erre a legsúlyosabb próbára gondolt – meg fog bukni.

Utcai barangolásaiban sokszor találkozott Évával is, aki mintha nem vette volna észre. Hogy szerette, hogy imádta ezt a felséges, bánatos Évát! Mégis olyan szúrást érzett a szíve tájékán, mikor figyelme az Éva társaságára fordult. Olyan kifestett és kiöltözködött hölgyekkel járt, mint aminőket az éjjeli kávéházakban szokott látni. Sőt egyikben, másikban rá is ismert az Éva barátnőjére. Micsoda szomorúság! Éva bizonyára nem tudja, mi fajtákkal érintkezik. Különösen a Webstonné barátsága nyugtalanította. Ezt a hölgyet egy este a városligetben látta, a hattyú-szigeten, amint egy fiatalember ölében ült. Megismerte, világosan megismerte, a hangjáról is. Pedig férje is van. Ezt Évának meg kellene mondani. Egy párszor próbálta is, de a szegény fiúnak csak befelé voltak elhatározásai. Kifelé gyámoltalan és gyáva volt.

Mégis egyszer kibökkentette.

– Nem kellene vele menned, Éva – mondotta, mikor a gangon ültek.

– Miért nem?

– Nagyon tisztességtelen asszony, – mondja elpirulva.

Éva pedig hidegen ránézett és azt mondta:

– Az olyan éretlen kölyöknek nem szabad ilyesmit észrevennie. Szégyeld magad!

Jani szégyelte is magát, a föld alá sülyedt volna, így csak bement a szobába, lefeküdt és gondolta: aludni jó, jó volna mindig aludni.

Egy délután, egy óra tájt, egy minisztériumbeli szolga jött, Évának szóló levéllel. Dermákné mélyen bókolt az ember előtt, tensúrnak szólította és le akarta ültetni. Éva közömbösen bontotta fel a levelet, azt gondolta: bizonyosan ma akar találkozni, hát jó. Aztán elolvasta, elpirult és elhalványodott.

– Jól van – mondta hangtalanul. Dermákné kikísérte a szolga urat. Éva megsemmisülten magába roskadt, de mire Dermákné visszatért, már felegyenesedett, felkelt és öltözködni kezdett.

– Deméndy írt? – kérdi Dermákné.

Éva nem felel.

– Mit ír? – kíváncsiskodik tovább az asszony és szeme odaszegződik a papirosra, melyet Éva az asztalra ejtett.

– Semmit – mondja Éva durván és tárcájába gyűri a levelet. Jani csak nézi, ő érti, hogy ez a levél valamit jelent, de nem mer szólani. Az Éva határozott, gyors öltözködésén meglátja, hogy nagy akarat működik nénjében, valamit tenni akar. Mikor elkészült, szó nélkül akar elmenni.

– Mikor jösz? – kérdi még mindig a kíváncsiság hatása alatt Dermákné.

– Nem tudom – mondja az mogorván.

– Ha találkozol vele, mondd neki, hogy tiszteltetem.

– Köszönöm – mondja Éva ideges haraggal és elperdül.

A fiút megütötte az anyja szava: ha találkozol vele. Deméndyről van szó. Dehogy gondolt volna rosszat a nénjéről, meg erről az ideális emberről, de olyan különös volt, hogy édesanyja, mikor leánya levelet kap, tisztelteti az illetőt és oly magától értetődőnek találja, hogy hozzámegy.

– Mama, – szól nyugtalanul – miért gondolod, hogy Éva most Deméndyhez megy?

– Hát tőle jött a levél, – mondja az anya – nem láttad, hogy miniszteri szolga hozta?

– Igen, – mondja Jani – aztán hol találkozik vele Éva? A lakására megy?

Dermákné elnémult, zavarba jött. Ezt a kérdést sohse vetette fel magában, most szégyelte magát a fiú előtt.

– Tudom is én, – szólt végül.

Majd jó tíz perc mulva, mialatt Jani nyugtalanul keresett magában valami után, ami formát és irányt adhatna érzésének, újból szólt, hogy a fiú felriadt.

– Bizonyosan a hivatalban, hiszen házas ember, nem fogadhatja a lakásán.

Jani felcihelődött, elment ő is.

– Soká ne maradj, – kiáltja utána Dermákné – mostanában nagyon sokat kódorogsz.

Jani lehajtott fővel ballagott le a lépcsőn. Érezte, hogy ma valahova kellene mennie és tanakodott: hova? Éván járt az esze, aki most Budára ment, a minisztériumba. Ha volna két krajcárja, utána menne, hátha szüksége lesz rá? De nem volt. Hátha utólérhetné? Aligha. Éva ebben a melegben bizonyára kocsiba ült, mert Évának van pénze. Honnan? Van. A nénjével szemben nem kutatott, benne hitt, ahogy az isten felől sem kérdezi, hogy honnan való.

Mégis a város felé ment, végig az Andrássy-úton, a Dunához. Lement a vigadótérbeli propeller-állomáshoz: hátha ott van? Majd fölment a Lánchidhoz és irígykedve nézett azokra, akik két krajcáron megváltják az átjárás jogát. Eszébe jutott, hogy ha felkerülne a vasúti hídhoz, ott ingyen mehetne át. De mikor érne akkor föl a várba!

A Duna partján, déli rekkenő hőségben nem jár senki. Minden és mindenki mintha olvadófélben volna. Budáról néhány ember átalvánszorog a hídon, mely maga is szikrázik a hőségtől. A lovak csuronvíz és izzadság, a híd fejénél álló rendőr derekáról mintha leolvadna a kard, meg a ragyogó pléhszám. Lent a rakodón félig meztelen emberek dülöngenek, a propeller-állomáson néhány kiöltözködött, elernyedt nőalak. Olyan rettenetes meleg van! Csak a folyam szélességében hömpölyögnek a hűvös habok, úgy csábítanak: Jani azt gondolja, hogy a legkellemesebb nyáron halni meg, a Dunába fulladva.

Céltalanságában kezdett mindenre ügyelni. Az apró faházikókra, mikben a hajóstársaságok irodái vannak, a siestázó nagy hajókra, miken semmi sem mozog. Az egyik vontatón nyitott tűzön szalonnát piritott egy parasztforma ember. Janinak dupla melege lett: ilyenkor tűz mellett kuporogni! Nézte az egyik házikó fatornyán az órát: milyen nagy és pontos! És végignézett a néptelen korzón, ahol a háromkrajcáros székek olvadoztak. Majd áttekintett Budára, a bizarr citadellára, a királyi palota terraszára és azontul a zöldelő ormokra, ahol rózsaszínűvé sűrűsödött a levegő. A Dunán keresztül síkló propellerekre, a Margit-sziget hajóra, melynek fedélzetéről katonasipkák és rézkürtök csillámlottak felé. A Margit-szigeten katonabanda játszik, ő még sohasem volt a Margit-szigeten.

Hirtelen megijedt. Valaki hátulról megbökte. Egy vöröshajú, vörösképű, tömzsi gyerek volt, a Weisz Tóni, az osztály legrosszabb tanulója.

– Szervusz, – vigyorgott rá – mit bámészkodol?

– Csak úgy, – mondja Jani kurtán és ismét a Dunára néz.

– Gyere uszodába, – mondja Tóni – nagyon jó a víz.

– Nem megyek.

– Nem vagy abonálva, – vigyorog a vörös Tóni – gyere, majd én fizetek!

Jani irigykedve sandit rá. Abonálva van az uszodában, tud uszni, van pénze. Hirtelen arra gondol, hogy kölcsön kér két krajcárt, de csak nem viszi rá a lélek. Zsidó fiú!

– Ha nem akarsz, hát maradj, – mondja Tóni még mindig vigyorogva – azt gondoltam, hogy egyhamar nem akad, aki uszodát fizetne neked. Szervusz!

Ezzel ott akarja hagyni, de csak elkiáltja magát:

– Valaki a vízbe ugrott!

És tátott szájjal bámult a lánchíd felé.

Jani nem látta az ugrást, de a képe élt benne. Csak hallotta a nagy csattanást, aztán látta a víz örvénylését, végül fölbukkant egy fekete fej, nem nagyobb, mint egy kis kutyáé. A dunasoron végig csodálatos élet kerekedett. Kiáltottak egymásnak, minden mozgolódott s mintha a földből bukkantak volna ki, egyszerre óriási népcsődület támadt a néptelen parton. A Weisz Tóni ismételte kiáltását: valaki a vízbe ugrott, ismétli a legnagyobb boldogság hangján és macskaszerű szökkenéssel rohant le a rakodópartra, ahol sorra leoldóztak a csónakok s látszólag ólmos lassusággal eveztek a vízbe.

Janinak elállt a szíve verése. Megrémülve nézte a víz fodrát, ahol a fekete fej hol előbukkant, hol elmerült, közben csapkodta a vízet kapkodó karokkal. Nagysokára egy csónak a közelébe került, egy meztelen mellű ember odanyujtotta neki az evezőt, a fuldokló megragadta, aztán ismét eleresztette. A víz messzire vitte már, Jani alig látott már belőle valamit. Csak azt, hogy a fuldokló dulakodik mentőivel, akik csak nagy nehezen tudták csónakjukba vonszolni. Határtalan riadalom zugott végig a parton. Weisz Tóni üres petroleumhordók guláján állva lengette sapkáját úgy ordította:

– Éljen, éljen!

Ki lehet? témpereg magában Jani és hasztalan nyugtatgatja magát: idegen, semmi köze hozzá. A gyáva fiún határtalan nyugtalanság vett erőt, előre törtetett, keresztül-furakodott a tömegen s isten csodájakép leérkezett oda, hol a csónak a parti lépcsőnél kikötött. Hallotta a meztelen ember káromkodását, aki kimentette a vízbefulót és a többieknek össze-vissza gagyogását. Semmi részvét, semmi megdöbbenés az emberekben, ha egy deszkát fognának ki a vízből, az sem hatotta volna meg őket jobban.

A csónak fenekén feküdt a csapzott hajú ember, fejét egy matróz tartotta a kezében, lefelé. Odakémlelt és felsóhajtott: idegen. Dacos, fekete képű ember volt, egyre csurgott róla a víz, a keze meg ökölbe szorult. Teljesen idegen. Megfogták, fejtetőre állították, úgy húzták ki káromkodva a partra, ahol az első lépcsőn végigfektették és kezdték meggyömöszölni.

Valamiképpen magához tért és felült. Szétnézett a bámész tömegen, aztán felugrott, hogy ismét a Dunába rohanjon.

– Eresszetek, – kiáltotta – úgyis felakasztanának.

Aztán káromkodni kezdett, és dulakodott azokkal, akik lefogták. Hitvány kutyáknak nevezte őket. Mi közük hozzá? Ha a Dunába akar fulni, minek halásszák ki? Neki ugyan nem parancsol senki, ha meg akar halni, ahhoz joga van.

Jani reszketve állt a csoport közvetetlen közelében és hallgatta a halni akaró ember dühöngését. Majd a csoporton áttörte magát egy rendőr. Mikor az öngyilkos meglátta, irtózatos erőfeszítéssel kiszabadította magát. Aztán rekedten, köhögve kacagott:

– Hát nem bánom, akasszanak föl, juszt sem fogok élni.

A rendőr előszedi jegyzőkönyvét és ok nélkül félretol néhány körülötte állót. Már a vérében van. Aztán kihallgatná a lucskos embert, aki még egyre prüszköl és köhög és alig tud a lábán állni. A rendőr kérdésére, hogy hogy hívják, büszkén egyenesedik föl:

– Én vagyok a Domokos Gáspár.

És úgy néz körül, mint egy király, aki leveti az inkognitóját. Látván, hogy a névnek semmi hatása nincsen, hozzá teszi:

– A többit majd megtudjátok holnap az ujságból. Mert megöltem csalfa szerelmemet!

Ez a beszéd már hat. Ketten, azok közül, kik kihuzták a vízből, erre a szóra megragadják a karjainál, a rendőr a mellénél fogja meg.

– Eresszenek el, – mondja Domokos villámló szemmel – magamtól megyek a kapitánysághoz, de megfogni nem engedem magam. Biztos úr, ne féljen, ha már meg nem halhattam, nem bánom én, akármi történik is velem.

A szerencsétlen emberen meglátszott, hogy roppant büszke a cselekedetére. Különbnek érezte magát az egész tömegnél, hiszen ő az egyetlen, aki megölte csalfa szerelmét. A rendőr csak fogta és csitította és oda szólt egy suhancnak, hogy hozzon kocsit. Ez a megbizás miatt boldogan rohant el, hogy a lába sem érte a földet. A tömeg pedig mind sűrűbb gyűrűbe szorult körülötte. Csunya leányok, meg a propellerre készülő úriasszonyok egyaránt csillogó szemmel nézték a csurgó embert; aki asszonyt ölt.

Domokos pedig megrészegedve a népszerűségtől, kezdett bőbeszédű lenni.

– Megöltem, – mondja újból – kétszer lőttem rá, egyet kiáltott, aztán vége volt. Ellopta a pénzemet, tönkretett. Én most igen gazdag úr volnék, voltam Párizsban is és feleségül akartam venni és mire vissza jöttem, az utcán csavargott. Tartott, ameddig lehetett, de a becsület nem engedte tovább. Délben, amikor ismét kipucolta magát és el akart menni, megfogtam a hajánál fogva, a földre rántottam és kétszer rálőttem a revolveremből. Hat lövetű és öt forint negyven krajcár volt.

– Majd a kapitányságnál, – mondja a rendőr, hivatalosan egyet pödörve a bajuszán, de a mundér alatt csak nem tagadhatta meg a nép fiát, rögtön kiváncsian kérdezte:

– Hol történt az?

– A Wesselényi-utcában, – mondja büszkén a legény – hónapos szobánk van ott, rendes lakásunk.

– Együtt laktak?

– Igen és én fizettem.

– Hogy hívják az asszonyt?

– Leány, – igazítja helyre Domokos – Mészáros Gizella a neve, de nem tudott jóravalóságra szokni, mindig a szeretői után futkosott, kinyalt, kifalt léhütő úrinépség után. Éljen a szociálizmus! – kiáltotta el magát egyszerre s erre a szóra, mintha csak feudális nagy úr volna, a rendőr nekiesett és kezdte az öklével megdolgozni.

A tömeg hullámzott, mozgott, egy-egy hangos kifakadás is hallatszott a rendőri brutalitásról, de éppen jókor érkezett a suhanc a kocsival. Domokost betuszkolták, a konflis megindult és csakhamar a sokadalom eltünt, mintha a föld nyelte volna el.

Jani végignézte ezt a jelenetet, lihegő szájjal, teljes bambán. A víztől csurgó ember, aki most asszonyt ölt és úgy beszélt, mint más közönséges ember, égetően hatott rá. Mikor azt mondta: megöltem csalfa szerelmemet, a lélegzete elakadt és azt kérdezte magában: Hátha Sári? Szinte boldogan lélegzett föl, mikor aztán egy idegen nevet hallott.

Mégis, ez az ember, ez a história fenekestől felforgatta lelkét. Szinte magát látta benne. Heteken át járt azzal a gondolattal, hogy ha ráakad céda hugára, megöli. A becsület kívánja ezt, a család becsülete. És hogy azután ő maga sem élhet tovább, csak természetes.

– Én is a vízbe ugrom, – gondolta bambán magában és végigtörülte piszkos zsebkendőjével verejtékes homlokát. Aztán iszonyodva nézett a hűvösen hömpölygő habokra és elment a kedve a dunai sétától.

Lomhán, szomorúan tartott visszafelé és Weisz Tónira gondolt. Más fiúk az ő korában gondatlanul nevetnek, mulatnak, hancuroznak. A Weisz Tóninak pénz csörög a zsebében és abonálva van az uszodában. Neki az ilyesmikben sohasem volt része. Voltaképpen nem is nevetett soha. És elmulik az ifjúság, – bárcsak elmult volna már – és nem tudja majd, milyen is egy igazi fiú élete.

A szegénység, gondolja sóhajtva, majd belemerül a szegény emberek fantasztikus állapotába. Az édesanyja sem olyan életet él, mint más asszony, a testvérei sem. Mindennek a szegénység az oka. Mindez pedig azért, mert az édes apja meghalt. Csak homályosan emlékszik a kopasz, apróarcú emberre, aki vőlegény korában magas, izmos ember volt, a végén pedig botra támaszkodva járt, iszonyúan összeesett és egyre köhögött. A nagy munkától tűdőbajt kapott. Tüdőbajra gondolván, Jani is köhögni kezd. Igen, ő benne megvan az apja baja, úgysem fog sokáig élni, az apja miatt – egészen más volna az életük, ha életben marad! Az édesanyja nem dolgozna, Sárika meg nem szökik. Éva pedig – Éva is boldog lenne. Ő maga pedig olyan fiú volna, mint a többi.

Lenne, volna! Kantot bujva, akit sohasem értett meg, mégis belenevelődött a lelkébe a magasabb rendű gondolatokhoz való fogékonyság. A lenne, volna úgy kopogtatott az agya velejében, mint valami végzetes, óriási, ösmeretlen igazság, amelyet neki kellene kihüvelyeznie. Szörnyűségesnek érezte, hogy van élet, amely máskép is lehetne, sőt mi minden, az egész világ máskép lehetne, ha nem kényszerítené épen erre az alakulásra valamely lenne, volna. Az apja. Az is csak ember, egy ember. És a családjának egészen más, idegen életet kell élnie, mert az meghalt. Honnan való, mire való ez a kegyetlen hozzákapcsolása az emberek sorsának más emberek sorsához?

Rettenetes tülkölésre eszelt föl, a lóvasuti kocsi majd elgázolta. Körülnézett: a Kálvin-téren volt. Haza akart menni és idevetődött. Sebaj, otthon úgy sincs semmi keresnivalója. Hirtelen megfájdult a szíve. Bellágnéra gondolt, És ment, ment előre, anélkül, hogy akarta volna, arra az asszonyra gondolva, aki isten tudja, hol mulat, bizonyára csalván az urát. A vér fejébe tódult, a térde majd megrogyott, amint hasadozó szívvel és végtelen kínos sóvárgással, csöndesen magába sírva most már szaladva tartott a Bellágék háza felé, hogy legalább fölnézzen az ablakára, s a lebocsátott redőkön keresztül lássa képzeletében a kis szobát a nagy kerek asztallal, melyben együtt volt vele, betűket vetve, hitszegő csókokban osztozkodva.

A ház ott volt a szűk józsefvárosi utcában, teljes árnyékban, mereven, komoran, hihetetlenül ridegen. Ezt az állandóságot, változatlanságot ismét szörnyen kegyetlennek érezte és kutatott a magasabb törvény után: hogyan lehetséges az? Fölnézett az első emeletre, az összes ablakokat szürke vászonredő takarta. Itt, széltől a harmadik ablak, az volt a paradicsoma. A legutóbbi pedig csak félig volt beredőzve. A szíve összefacsarodott. Ez a Bellágné hálószobája, a férje ott van, mert a férjének dolga van, nem mehet mulatni, dolgozik azért az asszonyért, aki megcsalta ő vele, elidegenedett gyermekeitől azért a nőért, aki most csalja mással és isten tudja, nem hiszi vagy nem bánja. Istenem, istenem, ez is szerelem. Hát mi minden van még, amit a szerelem tesz meg!

A kapun kilépett a házmesterné és széttekintett az utcán. Jani hirtelen háttal fordult felé és elloholt. Úgy érezte, ez a kövér asszony, aki úgy kívánt neki jó napot, mintha ki akarná dobni, meglátja rajta, hogy miért csatangol itt. Bemenekült egy szűk utca-közre, hogy azon keresztül a soroksári-utcába érjen, mikor egyszerre csak fölkiáltott:

– Éva!

Aztán zavartan dörzsölte szemét és hitetlenül nézett a magas-földszint egy ablakára. Oly világosan látta ott Évát, az Éva erős szőke haját, még a széles vállát, meg a ruhája derekát is megismerte, amelyben ma délben hazulról távozott. De most nincs ott, eltünt. Lehetséges? Hogy kerülne Éva ide s ha itt van, mért bujt volna el előle, ha meglátja?

Tétovázva haladt el az ablak mellett, gyáván habozva visszafordult és belépett a kapu aljába. Kereste ott a lakók tábláját, vajjon ki lakik itten? De nem volt ilyen tábla. Határozatlanul ismét kilépett az utcára. Oh, bizonyára káprázott a szeme, mint annyiszor, amikor az utcán Sárit vélte fölismerni akárhány idegen leányban, aki még csak nem is hasonlított hozzá.

Holtra fáradtan, elernyedve telepedett meg a soroksári-utcai templom előtt levő kis kertben a padon és pihentette agyon-sanyargatott lábait. Aztán hetet ütött az óra és Jani sóhajtva cihelődött föl: menjünk haza.