Budapest

Éva nagyon későn jött haza. Egy szót sem szólt, csak izgatottan vetkőzött és lefeküdt. Dermákné settenkedett körülötte, hogy nincs-e baja, tán a feje fáj vagy történt valami. Éva soká szó nélkül tűrte, aztán durván rátámadt:

– Látod, hogy aludni akarok!

Egy párszor fölriadt. Fölült az ágyban és fülelt.

– Nem jött valaki? – kérdi Janitól, aki az ablakon keresztül benézett, aztán visszadül és mormogja:

– Azt hittem, jött valaki.

Az éjszaka szörnyű meleg volt, nem lehetett aludni. A hosszú gang egymásután népesült be öltözetlen férfiakkal, alsószoknyás asszonyokkal, leányokkal. Dermákné is, aki iszonyú nyögéssel és robajjal, nagyokat fujva fordult egyik oldaláról a másikra, mikor hallotta, hogy odakint beszélgetnek, felcihelődött. Éva lámpát gyujtott és olvasni akart, de csakhamar becsapta a könyvet és elfujta a lámpát. Jani mindent látott, hallott, de nem tudott mozdulni. A fáradtság elkábította, aludt és azt hitte, ébren van.

Az Éva szavára ébredt föl.

– Jani, – szólt ez halkan és remegve – alszol?

Jani most fölriadt.

– Mi az?

– Nem tudok aludni, – szólt Éva – nagyon meleg van, azt hittem, te se alszol. Gyere ide, csöndben, hogy a mama ne hallja, valamit akarok mondani.

Jani óvatosan, hogy a szalmazsákja nagyot ne ropogjon, fölemelkedett és a földön kúszva nénje ágyához ért.

– Mit akarsz? – kérdezte és megfeszítette a sötétben látását, hogy Éva arcát megláthassa.

Ez a kezével tapogatódzott utána és megfogta a karját.

– Azt akarom, hogy eredj át holnap a minisztériumba és adj át Deméndynek egy üzenetet.

Jani szíve hevesen dobogott. Nem tudta, miről van szó, csak valami gonosz előérzete támadt.

– Én? – morogta – a minisztériumba?

– Nem kell félni, – suttogta Éva – a szolgának megmondod a nevedet, meg azt, hogy a méltóságos úr rendelt oda, akkor rögtön beeresztenek.

– Mit mondjak neki?

– Csak annyit, hogy mondja meg neked, vajjon megkapta-e levelemet s ha nem, mondd meg neki, hogy okvetetlenül jőjjön ma át, mert beszélni akarok vele.

– Ide jőjjön?

– Ő már tudja, hogy hova.

Jani összeszorította fogait, hogy fel ne kiáltson. Eszébe jutott a ferencvárosi ablak, melyben Évát megpillantotta. Rettenetes gyanu cikkázott át a lelkén. Egy pillanatra mintha világosan értett volna mindent, de csakhamar ismét nem értett semmit, «ő már tudja, hogy hova». Csak azt értette, hogy oda, de miért, minek, ki lakik ott, már nem sejtette.

– Mi lelt? – szólt Éva, aki érezte a fiú karjának reszketését.

– Ő már tudja, – dadogja Jani – hova?

– Mondtam, hogy tudja már, nem értesz?

– De igen.

– Elmész?

– El.

– Várjál, add ide a szoknyámat, adok neked pénzt, míg a mama kint van, mert neki nem szabad erről tudni.

A szoknya zsebéből kikotorászta a bugyellárisát és a sötétségben kihalászott belőle néhány hatost. Jani egy keményebb papiros ropogását is hallotta és azt gondolta: ez a Deméndy levele, vajjon mi van benne?

– Fogd, – sugja Éva – és biztosan menj el, úgy, hogy negyed tizenegyre ott légy. A szolgától ne hagyd magad elutasítani, különben lehet, hogy az lesz ott, aki ma levelet hozott, akkor meg fog ismerni. És ha Deméndy úr azt mondja, hogy ma nem ér rá, kérdezd, hogy mikor fog ráérni és ha azt sem tudja megmondani, akkor mondd meg neki, hogy ebben az esetben én fogom fölkeresni, még pedig a lakásán. Eredj, mert jön a mama!

Ellökte magától a fiút és ez kábultan bújt vissza a szalmazsákjára. A mama hangos nyögéssel, ásítással biztosította a szomszédot, hogy ezentúl sem tud majd aludni és csoszogva kereste fel a divánt, melyre nagy recsegéssel rátelepedett.

Jani most már be sem tudta hunyni a szemét. Egyre bámult a sötétben az ágy felé, lesett minden hangot, mozdulatot. Olyan különös, haragosan fájdalmas volt az Éva beszéde, inkább fenyegetés volt, mint üzenet. És különösen furcsa volt a hangja, mikor azt mondta, hogy a lakásán fogja felkeresni.

Úgy látszik, valami történt, az a levél az Éva bugyellárisában megmagyarázna mindent. A pillanatra föllobbanó gyanú ismét éledt benne, de nem merte végig gondolni. Jó volna ellopni azt a levelet, és megtudni a valóságot. Az éjszakai sötétségben ismét kezdett nagyzolni. Nem lopja el, hanem egyszerűen elköveteli Évától, hogy mutassa meg. Ha pedig nem akarja, akkor nyiltan, erőszakkal elveszi. Mert ő fiatalabb ugyan, de fiú, mint ilyen voltaképpen ő a család védelmezője s különösen a család becsületének hivatott őre.

A hajnal már derengett, mikor ilyen fogadkozások közben végre elaludt. Reggelre valamennyien későn ébredtek, a tejes asszony kopogtatta föl őket álmukból. Jani úgy érezte, mintha minden csontja össze volna törve; azóta, hogy Évával Sári után ment, nem érezte még magát annyira összetörve. Eszébe jutott, ami éjjel történt és bizonytalanul nézett Évára, aki felült ágyában. A nénje arca szederjes volt az álmatlanságtól, de különben olyan mogorva, közömbös, mint máskor. Öcscsére egészen nyiltan, szabadon nézett, úgy hogy Jani már kérdezte magában: nem álmodta-e az egészet? A vánkos alá nyúlt, ott volt a pénz, amit Éva neki adott. Tehát mégis valóság. A szíve hangosan dobogott. Tehát át kell mennie a minisztériumba és beszélni Deméndyvel, aki, úgy lehet, megrontója nénjének, Évának! Nézte azt az erős fejedelmi leányt, telt karjait, domború mellét, széles, gömbölyű vállát: lehetséges, hogy ő is gyönge legyen, mint más, csak olyan, mint Sári, mint Bellágné, mint az a többi, akiket messziről látott s a lelke mélyében megvetett?

– Tán fölkecmeregnél már? – mordult rá Dermákné – délig akarsz lustálkodni?

Sohase bántotta annyira az édesanyja durva szava, mint most. Amikor ő a család becsületén gondolkodik!

Szó nélkül fölkelt, öltözködött. A Dermák-család nem szokott együtt reggelizni, ki, amikor elkészül, magába dönti a bögre kávéját. Jani ezuttal undorodott tőle. Olyan érzése volt, mint vizsga idején. Eszébe jutott a levél, melyet nénjétől el akar követelni.

– Dehogy követelem – gondolta magában keseregve – gyáva, haszontalan, pipogya vagyok, de nem leszek mindig – gondolta tovább és ökölbe szorította kezét, a férfival szemben férfi leszek.

Éva mintha vízért menne a konyhába, hidegen rászegezte szemét és súgta:

– Várj meg lent, együtt megyünk.

Fél kilenc volt, mikor a kalapját fejébe nyomva, távozott. Végig a házon a gang tele volt rakva ágyneműekkel, itt-ott egy-egy foszladozó pokróc, melyet szinte kérkedve porolt a boldog tulajdonos. Az ágynemű piszkos, kék csikos, vagy vörös kockás bevonatával valóságos bűzt árasztott. De Jani nem érezte, benne élt ebben a légkörben. Félszegen nyult a kalapjához, amint a szomszédasszonyoknak köszöngetett és lesietett a lépcsőn. A legközelebbi sarkon megállt és várt Évára. Vagy egy negyedóra mulva jött is, pompázva, előkelően, mint mindig és Janinak összeszorult a szíve. Csak most kérdezte magában: honnan telik a drága ruhára, kocsira, meg minden egyébre, amije Évának van?

– Gyere – szólt ez – mert mindjárt tudni akarom, hogy mit végeztél. Én átmegyek a Lukács-fürdőbe, ott a kertben majd megtalálsz. Velem jösz a lóvasuton, azon mehetsz a János-kórházig, onnan csak néhány perc a vár, meg a belügyminisztérium. A szolgától ne utasíttasd magad el, egyáltalán embereld meg magadat és ne légy pipogya. Aztán ismét lóvasuton gyere a Lukács-fürdőbe, a dolog sürgős. Értetted?

Jani nem szólt, csak bólintott fejével. Így mentek együtt, Éva egy féllépésnyire előtte, a váci-körútra, ahol jó soká vártak a budai kocsira. Jani emberemlékezet óta nem ült rajta s végignézett nénjén, aki egészen otthonosnak érezte magát s oly hanyagul fizetett, hogy a konduktor szalutált neki.

A budai hidfőnél Éva leszállt és fejével biccentett neki:

– Csak bátran és gyorsan – szólt – ne várass sokáig.

Jani dobogó szívvel nézett szét az ösmeretlen budai tájékon, úgy érezte magát, mintha idegen világrészbe szakadt volna és napok alatt sem érne haza. A tülkölés, az örökös csilingelés egészen elkábította és alig hallotta, hogy a János-kórháznál vannak. Sietve ugrott le és széjjelnézett, hogy merre is kell a várba menni. Azután neki indult, hol lassan, hol gyorsan és imádkozott magában: bár sohase érne föl.

Mégis csak fölért. A csöndes budai utcákon, tereken áthaladt, mint az álomkóros és valósággal megijedt, mikor a belügyminisztérium hosszú, szürke épületét meglátta, a sipkás kapussal, az úton veszteglő úri fogatokkal. Ide menjen ő be? Egy párszor el is haladt a kapu mellett, míg végre mégis rászánta magát és lihegő ajakkal, kalapjához nyulva belépett a hűvös kapun, ahol a kapus menten elébe toppant és kérdezte, kit keres.

– Deméndy méltóságos urat – hebegte – ide rendelt.

– Nincs itt, nem is jön ma – mondja kurtán a kapus.

– Köszönöm – hebegi Jani és szinte ujjong magában, hogy ily könnyű szerrel túlesett e nehéz dolgon.

Csak mikor már kint volt az utcán és visszafelé haladt az úton, amelyen jött, döbbent meg. Mi lesz? Mit szól majd Éva? Meg kellett volna kérdezni, hogy holnap eljön-e az államtitkár úr vagy hogy nem utazott-e el. Magára boszankodva rázta a fejét és unszolta magát: jó lesz visszamenni és kikérdezni a portást, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyot sóhajtott és megvetette magát gyávaságáért, aztán dobogó szívvel várta a kocsit, amely visszaviszi a Margit-hídjához.

A Lukács-fürdő parkjában sűrű emberraj kavarodott. Friss arcu fiatal leányok lenge színes ruhácskákban, viaszkos sipkával a karjukon, formátlan, totyogó kövér asszonyok, akikről csak úgy áradt a fürdőillat, mintha mosókonyhából jöttek volna.

Jani félénken ment a nyüzsgő sokaságon keresztül és a szegény emberek áhitatával nézett jobbra-balra, a lombokra, a díszes fürdő-épületekre, ami mind, mind a jómódúak számára való. Vidám kacagás, könnyelmű, közömbös beszélgetés hallik mindenfelől, fiatal emberek kötekednek fiatalleányokkal és öreg mamák mosolyognak hozzá. Azok után, amiket Jani eddig tapasztalt, Jani csodálkozott, hogy mamák mosolyogva nézhetik, mikor leányaik fiatalemberekkel beszélgetnek.

Kereste Évát és rá is akadt az uszoda előtt, a kis szökőkútnál, melynek tekenősbékáit az emberek úgy bámulták, mintha valami csodaállatok volnának. A szive megnyilallott: Éva nem volt egyedül. A hórihorgas Webstonné állt mellette és élénk gesztikulációval beszélgetett vele. A mellettük levő padon pedig két fiatal ember ült és szemtelenül fixirozta őket. Jani egyáltalában tapasztalta, hogy a nénjén lehet valami különös, mert aki csak elhaladt mellettük, mind oly különös gyanusan nézett rajta végig, ahogy másokra nem szoktak nézni. Szinte szégyelte magát, hogy hozzá lépjen.

Amikor Éva meglátta öccsét, élénk mozdulatot tett, mintha elébe akarna menni. De Webstonné annyira bele volt mélyedve a diskurzusba, hogy le nem vette karjáról a kezét.

– Ah, jó napot, az öcséd. Igen, láttam, mikor Sárikát kerestétek. Jó napot Dermák úr, hogy van? Hát a Sárikáról igazán semmi hír? mondhatom, igen sokszor gondolok rá, végre mi lehetett vele? Én a te helyzetedben nem igen busulnék, a kis leány nagyon csinos és nagyon fiatal, nagy ára van az ilyen portékának, különösen Oroszországban, mert remélem, oda ment, de hol is hagytam? Hja igen, egy betű sem igaz az egészből, a fiú megbolondult vagy álmodta az egészet. Képzelheted a Gizi meglepetését, amikor egyszerre csak beállít a komisszió, hogy a halálát konstatálja. «Én? – mondta – hát úgy nézek én ki, mint aki meg van halva?» – «Hát a szeretője nem lőtt rá revolverrel?» – «Én rám? – Három napja nem láttam.» Aztán elvitték a rendőrségre és szembeállították a szegény bolonddal. Ez meg csak nézte, nézte, aztán kérdezte: hát mered tagadni, hogy agyonlőttelek? – Jaj, de sokat kellett nevetnem, mikor a Gizi este elmondta nekem. Aztán odafordult a kapitányhoz és azt mondta: a szentséges szűz Máriára esküszöm, hogy ma délben két golyót röpítettem ennek a leánynak a szívébe és ha tagadja, akkor nyomorultan hazudik. Aztán bizonygatta, hogy ott maradt a revolver is, meg ott kell lenni a vérnek is, ha ugyan föl nem mosták. Hogy pedig mégis úgy látta, hogy a rendőrség többet hisz Gizinek, mint neki, dühöngeni kezdett, alig tudták leteperni. Aztán elvitték szegényt a bolondok házába.

– Szegény ember – szólt Éva, – mikor Wočaseknél láttam, már olyan különösen lobogott a szeme. Valószínűleg folyton azon járt az esze, hogy megöli és addig képzelődött, amíg azt hitte, hogy meg is tette. Persze, a Gizit ez nem igen bántja, pedig az ő lelkén szárad.

– Mit akarsz tőle? – mondja Webstonné – az olyan egészen közönséges lénynek se esze, se szíve. Úgy él, mint az állat, magam is mondtam neki: hallod, a te helyedben nekem most nem volna mulatós kedvem.

– Ami azt illeti – szólt Éva kicsinylően – te neked sincs okod másnak prédikálni.

– Ezt mondta ő is, de nincs igazatok. Az én esetem egészen más. Én férjhez mentem Alfrédhoz, hogy eltartson engem. Luxus voltam neki, amelyet csak addig engedhet meg magának, amíg pénze van. A pénze elfogyott, tönkrement, mi közöm most nekem a szegény emberhez? Azonkívül meg csaló is, aki sikkasztott, beszennyezte a nevet, melyet én is viselek s ha a szülei magukra nem vállalták volna a kárt, börtönbe is kerül. Így haza vitték Angliába, én meg itt maradtam. Nem vagyok bolond, hogy egy sikkasztóval éljek tovább vagy eltemessem magamat, mert becsapott, mikor gazdagabbnak mutatta magát, mint amilyen!

Éva hirtelen fölkelt. Jani szinte háladatosan nézett rá, hogy őt is visszataszítja a rettenetes könnyűség, mellyel ez a nő a legsúlyosabb dolgokról beszél.

– Mennünk kell – mondta Éva kurtán – és alig hogy érintette Webstonné kezét.

– Szervusz Évácska – mondja az nevetve – értem, hogy finnyáskodol és rosszat gondolsz rólam, hanem azért nem haragszom. Könnyű neked, neked olyan szerencse jutott, amely ha engem ér, én se volnék okosabb náladnál. Isten veled, ej, nézd csak, ezek a szamarak milyen szemeket meresztenek reánk. Egyik nem is olyan csúnya. Hát csak végezzétek a dolgotokat, jónapot, Dermák úr, azt hittem, Éva maga előtt röstelkedik. Igaza van, az ilyen fiatalemberek előtt nem is illik így beszélni.

Jani félszegen billentett kalapján és megfordult. Rémület és utálat gyötörte, amellett a szíve dobogott: hogy fog beszámolni Évának eljárása sikertelenségéről?

Szó nélkül mentek ki a Császár-fürdő előtti térségre, csak ott szólalt meg Éva, aki maga is félt attól, amit öccsétől majd hallania kell.

– Nos? megtaláltad?

– Nem – hebegi Jani – nem volt ott és ma nem is jön be.

– Igaz ez? Nem mondták csak azért, hogy elutasítsanak?

– Nem tudom – szólt Jani halkan – megmondtam, hogy oda rendelt.

Hallgatva mennek végig a törpe fasoron. Jani a fákat nézi, Éva magába mélyed. Föltünően halvány, majd egy nehéz, kínos sóhajjal mondja:

– Jól van.

Janit ez a sóhaj majd sírásra fakasztja. Gyötrött kétségekben vívódó lelkéből kitör a szó, magánkívül belekapaszkodik Éva karjába, úgy kérdi:

– Éva, mit akarsz Deméndytől?

– Semmit – szól az kurtán, régi, száraz hangján, melytől a fiú ismét megjuhászkodik. De összeszorítja ajkát és azt gondolja:

– Nem hagyom annyiba.

Lementek a hajóállomásra, a hajó éppen az orruk előtt indult el. Utána néztek hosszan, aztán Éva visszafordult:

– Lóvonaton megyünk.

Amint a töltésen végigmentek, Jani egyre küszködött magával. Hirtelen megállt, égő szemmel nézett Évára.

– Mi lelt? – kérdi az.

– Éva, – rebegi a fiú – mit írt neked tegnap az államtitkár?

– Semmit.

– Éva szépen kérlek, könyörgök neked, mutasd meg a levelét. Tudni akarom, hogy mit írt, mert nagyon félek.

– Mitől? Hogy ezentúl nem lesz olyan jó kosztod, mint mostanában? No hát ne félj, majd gondoskodom még jobb kosztról is.

A keserűség ragadta el, nyomban meg is bánta. Jani úgy meredt rá, mint az őrült, míg szeméből kicsordult a köny.

– Ne légy ostoba – szólt rá Éva – olyan dolgokba avatkozol, amikhez nem értesz.

– Már értem – hebegi a fiú és elfordult tőle.

– Hová méssz?

– Nem tudom, még van egy kis dolgom ott.

Éva megragadta karjánál fogva és egyet lódított rajta.

– Velem jössz – sziszegte fogai között – és egy szóval sem ellenkezel többet. Nézze meg az ember!

Nem is ellenkezett, csak mosolygott magában, mint aki tisztába jutott a kötelességével. Önkéntelenül a zsebébe nyult és megcsörgette az Évától kapott hatosokat.

Felültek a lóvasútra, átmentek Pestre. Az Andrássy-út sarkán Éva habozva megállt, aztán odaszólt öccséhez:

– Dolgom van még a városban, menj haza és mondd meg otthon, hogy ne várjanak ebédre.

– Értem.

Ezzel lassan bandukolt az Andrássy-úton, hazafelé.

Megmondta édes anyjának, hogy Éva nem jön haza.

– Jól van – mondta Dermákné és semmi különöset nem talált benne. Ellenben megragadta az alkalmat, hogy fiától megtudja azt, amit Évától nem mert megkérdezni.

– Hol találkoztál vele?

– Együtt voltunk – mondja Jani – és csak most vette észre, hogy elszólta magát. Különben jó, gondolta utána, úgyis el akart mindent mondani a mamának, hogy tudja ő is, miféle kenyeret eszik az Éva pénzéből.

– Együtt voltatok? Hol?

Jani röviden elmondta. Ő a minisztériumban volt, Éva a Lukács-fürdőben várta. Hogy mi történt Éva és Deméndy között, azt nem tudja.

– De tudom én – fakadt ki irtózatos dühvel Dermákné, az a gazember, az az alávaló, de meg fogja keserülni, most már másodszor hagyja cserben, hanem szárazon nem viszi el! Remélem ez a leány se lesz most olyan szamár, hogy csakúgy ingyen hagyja magát félrelökni. Ha nem fizet, magam megyek a feleségéhez és csinálok olyan botrányt, hogy holta napjáig koldul utána.

Janira ez a beszéd megint váratlan csapás volt. Értetlenül bámult anyjára. Hát tudott róla? És megengedte? És most is arról beszél, hogy Deméndynek fizetnie kell?

Végtelenül megutálta a világot. S ami az úton csak ötlet volt, most, úgy érezte, szilárd elhatározássá érlelődött benne. Meg fogja tenni, hadd lássa a világ, hogy a Dermák-családban is van becsület.

Egész délután bolyongott a városligetben és újból, meg újból átgondolta a jelenetet, amelynek ő lesz a cselekvő hőse. Ó, ezuttal nem lesz gyáva, ha a becsület kívánja, megszűnik minden gyámoltalansága. Sőt a másik fog megrettenni, mert éreznie kell, hogy ő vele, Janival, van az igazság. Meg kell tennie, már azért is, hogy anyja ne tetézze a gyalázatot azzal, hogy pénzzel lekenyerezteti magát. Ezt minden áron meg fogja előzni.

Voltaképen már délután akarta megtenni, de inkább a hivatalban akarja végezni. Egyszerű és világos az egész. Elmegy Deméndyhez és számon kéri tőle nénje becsületét. Férfi áll férfival szemben, meg fog vele vívni, fegyverrel a kezében. Deméndynek nem lesz bátorsága, hogy visszautasítsa a kihívást, ha mégis megteszi, akkor ahol éri, ott lelövi. S ha ez megtörtént, akkor végez Évával is. Ennek a leánynak sem szabad tovább élnie.

Különösen ezt a jelenetet álmodta át a legélénkebben. Szinte kéjelgett benne, oly jól esett neki, hogy intéző akaratnak és parancsoló úrnak érezte magát. Rá fog parancsolni Évára, hogy kövesse, aztán elvezeti abba a ferencvárosi lakásba, ott azt mondja neki: Ajánld istennek lelkedet, mert ezt a házat, gyalázatod színhelyét, egyikünk sem hagyja el élve.

Éva eddigi gőgös ridegségével akar kitérni.

– Megbolondultál? – kérdi tőle és szokott fölénnyel néz rá.

Csakhogy ezúttal nem fog rajta a varázs, azt mondja neki:

– Te nem vagy többé az, aki voltál, én se vagyok többé az a gyámoltalan fickó, aki voltam – mondja ismét – most meg kell halnod s ha egy csöpp tisztesség van még lelkedben, nem is akarhatsz tovább élni.

Ez hat és Éva megretten és sírva borul lábai elé. Erre ő is elérzékenykedik, megsímogatja a megtört leány haját és azt mondja:

– Vérzik a szívem és nincs bennem semmi harag. Szeretlek és szánlak, hanem meg kell tenni. Imádkozzál.

A képzelődő fiúnak valóban köny áll a szemében, az emberek kutatva néznek rá. Jani észreveszi magát és lopva megtörli a szemét. De csakhamar folytatja az álmát, néhány stádiumot átugrik és hirtelen ott tart, hogy Éva kétségbeesetten védekezik és azt kiáltja:

– Kegyelem, kegyelem, nem akarok meghalni – de ő vasmarokkal a földre szorítja, a mellére térdepel, két kezével átfogja a nyakát és úgy fojtogatja, száját a halállal vívódó leány ajkára nyomva, csókolja, amíg ki nem száll belőle a lélek.

– Így lesz – gondolja aztán megborzongva és riadtan körülnéz: nem olvassák-e le róla ezt a gyilkos tervet?

És aztán? Aztán szépen az ágyra fekteti a holttestet, maga pedig még utoljára megcsókolja a hideg ajkat, aztán az ajtó kilincsére akasztja magát. Így találják majd őket meg, a világ tele lesz a hírrel, olvassák az iskolatársai, olvassák a tanárai és mind szánalommal és mély megbánással gondolnak majd arra, hogy mennyire félreismerték őt, mikor pipogya, gyáva fráternek tartották. Lassú víz partot mos és senki se láthat a más ember lelkébe.

A gyilkos képek egészen felvillámozták. Fölütötte a fejét és soha oly tisztán nem nézett körül a világon, mint most. Boldog volt és szabadnak érezte magát. Úgy látta, mintha lelke eddig bilincsbe lett volna verve, csak most igazi ember. Türelmetlenség gyötörte. Bárcsak már lenne holnap, hogy mindezt megtehesse. Óriási emberrajok vonultak mellette el, különbnek érezte magát valamennyinél. Sőt annyira ragadta az önérzete, hogy betért egy vendéglőbe és sört, meg vajaskenyeret rendelt magának. Az Éva pénzén fizetett.

Mikor aztán hazafelé indult, titkolta maga előtt, hogy szíve hevesebben kezd dobogni. Nem, óvatos lesz, ma este semmivel sem árulja el, hogy lelkében megváltozott. Adja majd a régi, együgyü Janit, annál szörnyűbb lesz a meglepetés holnap.

Ezt a komédiát a szegény fiú nagyon könnyen vitte keresztül. Mikor benyitott a lakásukba, valóban a régi, ügyefogyott Jani volt, csak még komorabb és zárkózottabb, mint eddig. Éva már otthon volt és rá se nézett az öccsére. Úgy látszik, hogy jelenete volt a mamával, amelyet az ő jötte szakított meg. Évának mintha kisírva lett volna a szeme is, az édes anyja pedig oly dühösen vagdosta a himzőtűt a rámára feszített vászonba, mint annakelőtte, amikor a sok gond gyötörte és kenyér is alig telt vacsorára.

– Te is kódorogsz? – rivall rá az anyja – jobban tennéd, ha valami kereset után látnál. Lopod a napot, mintha isten tudja, hány milliója volna anyádnak. Ülj le és írj egy cédulát, nagy betűkkel, hogy jól lássák: Itt e házban egy hónapos szoba olcsón kiadó. Elég szamár voltam, hogy hallgattam a kisasszonyra, akinek derogált, hogy szobaurat tartottunk. Fenn az ernyő, nincsen kas. De majd olcsóbban adja ő is.

És gyilkos tekintetet vetett Évára, aki a régi, gúnyos mosollyal állt az ablak mellett, sőt halkan dudolt is magában, úgy, mint azelőtt tette.

Szegény Jani pedig megrettenve látta, hogy az egész drámából édes anyja csak azt nézi, hogy Éva nem hoz többé pénzt haza. Szeretett volna kifutni a világból és miközben oda ült az asztalhoz és mázolta a kapuba akasztandó cédulát, azt gondolta magában:

– Jó, hogy már nem tart sokáig.