3.
Csatakos, esős reggelre ébredtek. Dermákné jajgatott, hogy a víz befolyt a konyhába. Szidta a házmestert, meg a háziurat. A vízcsöppek csökönyös, sűrű kopácsolással táncoltak a gang gránitján s Éva, nézvén ezt a táncot, összehúzta szemöldökét és gondolkodott: már most hogy menjen el, mit vegyen fel?
Jani is nézte az időt: esik. Mintha a lelkébe esett volna, percről-percre súlyosodott az érzése. Ma van az a nap, cselekedni kell. De esik az eső, lehet-e ilyenkor cselekedni?
Éva egyet ránt a vállán, ő már határozott. Sötét ruhát vesz fel, kis kalapot. Olyan a szűk, elegáns ruhában, mint egy gyászoló királyleány. Csak a keztyűje fehér, melyet, szempilláit hosszan lebocsátva, begombolgatott. Dermákné morogva nézi leánya készülődését s valami olyasfélét mond, mintha kár volna ilyen időben rongálni a drága ruhát.
– Gyere – szól hirtelen Janira, aki összerezzen.
– Hová?
– Csak gyere, majd megmondom.
A fiúnak kiszáradt a szája padlása.
– Vesztére hí – gondolja magában – de ő remeg, mint a nyárfalevél.
Valami ócska esernyő akadt még, azt fogta és követte Évát.
– Hátha ma ott lesz – mondja ez. – De légy bátor, ne sompolyogj úgy oda a portáshoz, hogy koldusnak nézzen Szolgákkal uras hangon kell beszélni, különben lenéznek.
Mire kiértek az Andrássy-útra, csuron víz volt mind a kettő. Éva habozott. Benyúlt a zsebébe, megnézte a bugyellárisát. Összeráncolt homlokkal habozott, aztán sóhajtva mondta:
– Majd kocsiba ülünk.
Jani mámorosan ült mellette. Tompa kábultság nehezedett az agyára. Egyre noszogatta magát: meg kell lennie. És noha érezte, tudta gyávaságát, mégis el volt határozva, hogy megteszi, akármennyire gyáva is.
A kocsit megállította az Országház-utca sarkán, onnan küldte Janit.
– Mondd neki, hogy itt vagyok s ha lehet, azonnal akarok vele beszélni.
Jani támolyogva tartott a minisztérium felé. A kapuban nem volt senki – úgy gondolta – akadálytalanul feljuthat az emeletre. De a portás rákiáltott a fülkéjéből:
– Hová megy?
– A Deméndy méltóságos úr…
– Nincs itt, ma nem jön.
Jani fellélegzik. De mégsem tudott örülni rajta. Most már ő is gondolta, hogy elmegy a Deméndy lakására, mert az ő dolga fontosabb, mint az Éváé. Ahogy visszabaktatott a kocsihoz, el is határozta magát.
– Nincs ott? – szól rá Éva, aki a fiú gyors visszatértéből következtetett.
– Nincs – mondja csüggedten.
– A fejérvári kapuhoz – kiált Éva a kocsisra és dacos arccal hátra veti magát.
– Ott lakik? – kérdi Jani remegve.
– És fölmenjek hozza?
– Nem, majd magam megyek – mondja Éva összeszorított foggal – ostobaság volt, hogy eddig is nem magam mentem.
– Éva – rebegi a fiú, magából kikelve – mit akarsz te még Deméndytől?
– Semmit – mondja ez kurtán.
– Éva, – szól ismét a fiú – bízd magadat rám, mondd meg, mit akarsz, én… én… elvégzem.
Éva nevetett. Kurtán, vérlázító gúnyosan. Janinak minden vére az arcába szaladt, szégyen és harag szállotta meg. Hátradült a kocsiban és nem szólt többé semmit, csak azt gondolta:
– Majd nem fogsz te kacagni.
A kocsi megállt és ekkorra Éva mást gondolt.
– Nem bánom, eredj be te s mondd neki, hogy itt vagyok s ha nem igéri meg, hogy még ma eljön, akkor magam megyek be hozzá. Látod ott azt az egyemeletes, nagy erkélyes házat? Ott lakik. Az egész házat lakja.
Jani némán engedelmeskedett. A szíve annyira dobogott, hogy csak úgy támolygott. A kapuban megállott és bambán nézte, hogy be van csukva. Nézte a villamos gombot is, rémült félelemmel és nem mert hozzányulni. Lopva a kocsi felé nézett, érezte, hogy Éva szeme rajta függ. Kínos sóhajjal megnyomta a gombot, amire rögtön megnyilt a kapu, de csak félig és egy szolgaféle ember állta el a nyílását, úgy kérdezte a kopott fiút:
– Mit akar?
– A méltóságos Deméndy urat keresem.
– Nem lehet most beszélni vele.
– Nem – ismétli Jani – hát mikor?
– Ma nem lehet, a méltóságos asszony beteg, nem fogadnak senkit.
Jani nem tudja, mit csináljon. A szolga már be akarja csapni a kaput, de akkor eszébe jut Éva, aki kinevette és megembereli magát.
– Tessék csak engem bejelenteni – rebegi bizonytalan hangon – a méltóságos úr egész bizonnyal fogadni fog.
– Nem lehet – szól kurtán a szolga.
– De a méltóságos úr rendelt ide!
A szolga egy pillanatig gondolkodik, aztán kérdi:
– Hogy hívják?
– Dermák János.
– Várjon.
És otthagyta a kapualjában, maga pedig lomhán felcammogott az emeletre.
Míg ott állott a lépcsőházban, rámeredt az udvarból feléje meredő nagy, barna istállókapura. A kocsiszin is nyitva volt, feketén csillogtak elő a fogatok, ezüstösen a ragyogó lámpaüvegek. A szíve megdobbant és összefacsarodott. Ez a gazdagság! – gondolta és félni kezdett. – Hogy itt hagyták állani, soká, nagyon soká, átérezte, mennyire nem egyazon világból való azzal, akivel egyenlő rangúkép le akar számolni. Az udvaron az egyik ablakban egy vastag, parasztformájú asszonyt látott, feltűzött piros szoknyával, csöpögő, vörös kezekkel – ez az ő köréből való ember, nem az, aki odafönt kábító pompában, a keze egy legyintésével kormányozza a cselédek egész seregét.
De még ezek a cselédek is imponáltak neki. Ahogy egyik-másik felment a lépcsőn és végignézett rajta, tisztelettel huzódott össze, mindenkor készen, hogy a legalázatosabban megadja a kívánt felvilágosításokat.
Az, aki megvárakoztatta, végre megjelent a lépcsőn és intett neki, hogy jőjjön. Janinak minden vér szívébe tódult, azt hitte, ez az utolsó pillanata. Bóduló fővel biztatta magát: most légy erős és míg a térde ina reszketett, összeszorította a fogát: igen, erős leszek!
A kárpittal bevont lépcső egy kápráztatóan bebútorozott, mindennemű szobrokkal, ősök képével diszített nyitott csarnokba torkollott. Jani a levegőn is érezte, milyen más ez, mint otthon, mintha ezek a drága tárgyak, ezek a borongó, régi képek lehelték volna ki. Alig tudott már magáról, mikor egy nehéz ajtó nyilt előtte és az inas intett neki:
– Erre.
Nem volt alkalma körülnézni. A benyiló szobából izgatottan rárontott Deméndy:
– Gyorsan, gyorsan, mit akar? – szólt szinte durván. – Jani arra gondolt, hogy erős lesz, de nem bírta. Hebegve, hangtalanul rebegte:
– Éva küldött… kint vár…
Deméndy iszonyatosan felfortyant.
– Mondja neki, hogy hagyjon békét, a feleségem beteg, semmi kedvem most vele foglalkozni. És maga, förmed rá a fiúra, nem szégyenli magát fiatal ember létére, hogy a nénjétől ilyen üzenetet vigyen a férfiaknak?
Jani hátratántorodott. Üveges szemmel bámult arra az emberre, aki eddig mindig oly szíves, oly jólelkű, szelid és nemes volt! Most tétova, haragos tűz lobogott szemében, a szava csupa gorombaság, a modora csupa kíméletlenség. És azt hitte, hogy ő, Jani… a gyáva fiúnak ez az inszinuáció a vérét forralta, keze ökölbe szorult, de szó nem jött ki szájából. Sápadtan, reszketve megfordult és indult az ajtó felé.
– Megálljon – szólt rá Deméndy, aki megbánta kíméletlenségét, bocsásson meg, Jani, de igen, igen fel vagyok izgatva és rosszabbkor nem is jöhetett. Mondja meg Évának, hogy majd írásban értesítem a többiről, addig nyugodjék bele abba, amit már tud. Maga pedig bocsásson meg nekem. Na, itt a kezem, maradjunk jó barátok.
Kezét a fiú elé tartotta, aki csak nézte, hol a kezet, hol a nagyurat, majd meg a szemébe akart nézni, de csak elfutotta a köny, végül görcsös zokogásban tört ki.
Deméndy meg volt rendülve, csitítgatta a fiút, kérlelte, leültette. Csak nyugodjék meg, nem akarta megbántani, nagyra becsüli, de hát a felesége olyan súlyos beteg, meg egyéb baj is van, aminek Éva az oka, hanem most már nagyon bánja s a többi. Nagynehezen felengedett a fiú és még mindig zokogva hajtogatta:
– Én nem tudtam semmiről, nem tudtam semmiről és most azt akartam, hogy… hogy…
Nem bírta kimondani. Ellenben mondhatatlanul hálásan dobogott a szíve, amikor Deméndy biztosította, hogy soha egy pillanatra sem gondolt semmi rosszat róla.
Majd egyet gondolt.
– Várjon, mégis irok egy pár sort a nénjének.
Háttal ült Janinak, de azért mégis látta, hogy a tárcájához nyul és abból tesz valamit a borítékba.
– Pénz! – gondolta megrettenve, pénzt küld neki és én vigyem el!
– Így ni – szólt felkelve és a borítékot odanyujtja Janinak, – ha ezt átadja neki, nyugodtabb lesz ő is és nem fog épen most zaklatni. Isten vele, barátom, isten vele!
Kezében a borítékkal, Jani lélek nélkül támolygott ki az utcára. Az eső arcába csapott, ez kissé magához térítette. A kocsi felé nézett, Éva állva tekintett a bakon keresztül feléje. Gépiesen oda tartott, Éva az esővel nem törődve kiugrott a kocsiból és feléje nyujtotta kezét.
– Nos, nos, levél? add ide!
Kikapta kezéből, feltépte. Jani most már világosan látta a bankókat egy keskeny névjegy kíséretében. Mikor Éva észrevette a pénzt, mélységesen elpirult, aztán hirtelen zsebébe gyurta, meg sem nézve az írást. Nyilván a fiú előtt akarta titkolni, hogy pénzt kapott.
– Jól van – szólt izgatottan és beült a kocsiba. – Gyere!
Jani egy pillanatig rámeredt, aztán szó nélkül ott hagyta a kocsit.
– Hová mész? Jani! – kiáltott utána Éva, de a fiú rá sem hederített, lehorgasztott fővel, gyors lépésekkel járt a zuhogó esőben. Mikor a kocsi közeledését hallotta, egy keskeny utcaközbe fordult be, ahová kocsi nem követhette.
Éva pedig sokkal inkább volt elfoglalva a maga dolgával, semhogy tulzott fontosságot tulajdonított volna a balga fiú viselkedésének. Azt gondolta, majd hazaér gyalog is.
Kivette zsebéből a levelet és elálló lélegzettel nézte az írást. Csak pár szó volt: «Nagy bajban vagyok, majd értesítem.»
Hátra dült a kocsiban és töprengett e sorok értelmén. Megerősítik-e ezek a szakítást, vagy sem? Nagy bajban van, vajon mi a baja? Legalább ez a fiú szólt volna, hogyan fogadta. Majd értesíti – miről? A bajról? Vagy a továbbiakról?
Nem igen áltatta magát, inkább hajlott a rosszabbik eshetőség felé. Most már mi lesz? Mélyen megalázva gondolt a jövendőre. Micsoda leány lesz ő ezután? S milyen volt eddig? Hogy így egyszerűen félrelökhetik. Nem, nem hagyja magát, egy darabig vár az értesítésre, aztán pedig cselekedni fog. Tartozik az önérzetének vele.
Otthon az anyja rá sem nézett. Csak amikor csatakos szoknyáját az ablakra akasztotta, ripakodott rá:
– Máshova tedd a rongyodat, most már a szemem világát is el akarnád venni? Mit keresel itthon? Eredj, hogy ne kelljen többé pirulnom miattad.
Évát határtalan elkeseredés fogta el. Dühösen gyümöszölte össze a bankókat és az anyja felé dobta:
– Nem akarsz pirulni? Hát itt a pénz, ne pirulj. Hozok majd többet is, csak ne pirulj.
S a szóra mindig kész Dermákné ezúttal nem tudott felelni leányának. Lesütötte a szemét s míg lassan belészivárgott a köny, gépiesen nyult a földön heverő pénz után.