Budapest

1.

Nyugtalanul hánykolódva, de álmából föl nem ébredve töltötte Deméndyné az éjszakát. Különös éjszaka volt ez, édes anyjának, meg az urának, akik együtt virrasztottak ágyánál. Az órák lassan, ólmosan peregtek le és az asszony, meg a férfi, akit nem is oly régen még a szerelem vitt kísértésbe, most szó nélkül, egymásra sem nézve ültek egymás mellett, a közös aggodalom mellett is a legmélységesebb haraggal egymás irányában. Mindegyik a másikban látta a katasztrófa okozóját. Az anya a férfitől kérte számon leányát, ez meg az anyósát tette felelőssé felesége veszteért.

Volt egy harmadik ember is, azt egyszerűen elkergették a háztól. Kömley bárót, az apát. Holtra ijedve, könnyel a szemében borult a betegágyra és kétségbeesetten szólongatta a kis mamuskáját és kérdve nézett hol a feleségére, hol a vejére: mi baj van voltaképen?

– Lekötelezne – szólt a felesége hidegen – ha megkímélne szentimentálizmusától. Siratásra nincs szükség, ápolónak meg elég vagyok magam is. Jó éjszakát.

– Igen, csak menjen – vág a szavába Deméndy – a cselédség előtt nem kell a dolgot felfújni.

Mit tehetett a szegény ember: ment haza. Komornyikját megbízta, hogy időközönkint lopva tudja meg, mi történik a betegszobában. Egész éjszaka nem történt semmi. A beteg egyszer sem ébredt föl.

Reggel aztán Kömleyné is, Deméndy is a legnagyobb mértékben meg volt lepve. Újabb rohamot vártak, készültek is reá. Deméndy elhagyta a szobát és fülét a kulcslyukra szorítva hallgatódzott.

– Már itt vagy? – szólt Olga és kezet csókolt édes anyjának.

– Itt voltam éjjel is, kedvesem.

– Úgy, minek? Hisz nincs semmi bajom, hát Deméndy? Elment már?

Az államtitkárnak megdobbant a szíve, mikor ezt a kérdést hallotta. Mindenki más a megszokott mindennaposságot értette volna belőle, de ő megijedt tőle. Ez a hang, ez a minden szín és érzés nélkül való hang, meg hogy nem a keresztnevén említette, megrémítette. Máskép zendült ez a hang, még idegenek előtt, még közömbösséget erőszakolva is, mint mostan.

– Itt van – felelte a báróné – akarod látni?

– Ha jönni akar, miért ne?

Ezt Kömleyné nem várta. Csodálkozva nézett leányára.

– Hát nem haragszol rá?

Olga sápadtan, egykedvűen mondta:

– Ugyan miért? Csak nem haragszom rá azért, hogy szeretőt tart! Olyan liba csak nem vagyok! Nem igaz?

Kömleyné erre nem tudott felelni. Csak nagynehezen talált egy frázist.

– Örülök, hogy olyan nyugodt vagy, az orvos föltétlen nyugodalmat tart szükségesnek, azért tán ne is jőjjön be az urad, mert a látása, legalább ma még, felizgatna.

Olga mosolygott. Arcában nem volt egy csöpp vér, az ajka is beleveszett arca fehérségébe.

– Mindegy, mama, ma vagy holnap, vagy még későbben, olyan vagyok én már ma, amilyennek később kell lennem. Jöhet, mehet, nem háborgat a nyugalomban, melyet az orvos szükségesnek tart.

Mikor Deméndy benyitott, nyugodtan nézett a szemébe, de egész teste reszketett. A reszketés mind erősebbé lett, egy perc alatt valóságos vonaglássá vált. A szeme is elhomályosult, úgy, hogy Deméndy megrettenve húzódott vissza, Kömleyné pedig egyre biztatta:

– Nyugodj meg, nincs már itt.

Nem kívánta többé látni. A Deméndy ágyát is el kellett távolítani, mert ennek a látása is most már idegrohamot okozott. Dél felé Kömleyné, aki nem szokta meg a betegápoló szerepét, azt mondta, hogy most már hazamegy, tovább nem maradhat itt. Olga, mint a gyerek, karjába kapaszkodott és nem engedte.

– Meghalok, ha elhagysz – mondotta.

Majd más jutott eszébe.

– Jőjjön a papa, akkor mehetsz.

Nagy sebtiben küldtek a méltóságos báró úrért, aki hívás nélkül nem mert mutatkozni. Olga szeme fölragyogott, mikor a szelid öreget látta. Szinte pajkosan kacsintott felé, magához vonta fejét s mint leány korában, a fülénél fogta s úgy cuppantott csókokat a szájára.

– Kis apám, itt maradsz anyuskádnál?

– Itt, kis anyám, itt maradok, akármeddig – szólt boldogan az öreg úr, akit oly könnyű volt megtéveszteni. Hogy Olga enyelgett vele, már azt hitte, hogy nincs is semmi baja.

Mikor Kömleyné feléje hajolt és fehér kezével lélektelenül simogatott a haján, arca egy pillanatra eltorzult. Az édes anyja csókját csak tűrte, de nem viszonozta. Mikor magára maradt édes atyjával, felült az ágyában s maga mellé ültette az öreget.

– Most tanítsál – szólt teljes jó kedvvel, – a te kis anyád, mióta asszony, egészen elbutult. Add ide az orrodat.

Ujját az édes apja orrára tette, úgy kérdezte:

– Mit érdemel az olyan asszony, aki megcsalta az urát?

A báró mosolygott.

– Csak nem csaltad meg az uradat?

– De igen – szólt Olga eltorzult arccal – megcsaltam, s most tudni akarom, hogy mit csinálnál velem, ha én volnék a feleséged?

– Miket beszélsz – mondja a báró elképedve.

– Nem szabad kitérni, hagyd itt az orrodat. Felelj, mit tennél?

– Megbocsátanék – szólt halkan a báró. Mást akart mondani, de a kicsi ujj az orrán volt, ilyenkor nem lehet füllenteni.

Deméndyné visszahanyatlott és soká hallgatott.

– Te jó vagy – szólt végül, inkább magába – de én rossz, nagyon rosz vagyok. Tudod, mit csinálnék én, ha férfi volnék és a feleségem megcsalna?

– Mit? –

– Meghalnék.

Kömley urat nagyon gyötörte ez a beszéd.

– Valami történt, édes leányom és nem akarják megmondani, hogy mi. Most én tapogatok az orrocskádra és kérdezlek: mi történt nálatok?

Az asszonyka megrázkódott és hazudni akart, de a húsos mutatóujj orrocskáján nem engedte. Minden dermedtség fölengedett benne, könyekké olvadt és két kezét édesapja nyaka köré csapva, úgy zokogta:

– Kis apám, kis apám, a te leányodnak vége.

– Mi történt? rebegte a szegény öreg – az istenért mondd meg, hiszen végre is apád vagyok.

– Megcsalt, meggyalázott! – kiáltott kétségbeesetten – az én uram gazember!

A báró himbálta fejét, mintha a foga fájna. Aztán gyöngéden megfogta Olga kezét, egypárszor végigsimogatta és mondhatatlanul lágy hangon szólt:

– Meg kell bocsátani, kis anyám, nekünk gyöngéknek mindig csak meg kell bocsátani.

– Meg kell bocsátani – ismételte Olga, majd hirtelen eszébe jutott valami.

– Mondd csak, kis apám, te is megcsaltad a mamát?

Az öreg ember elpirult.

– Miket beszélsz – dadogta zavartan – hát minek nézel?

– Úgy-e? – kiáltott föl szinte diadalmasan Olga – ugy-e, hogy téged sért már a gondolata is? Mert te jó, te becsületes vagy, hanem az enyém – gazember.

– Nincs igazad, édes leányom – szólt a báró – Deméndy derék, tökéletes ember. Én sem vagyok jobb nálánál, csak gyöngébb. A gyönge emberek mind becsületesek, mert a bűnhöz erő kell. Ha megcsalt, ballépés volt, amilyet valamennyien elkövetnek. A férfiak nem tulajdonítanak oly nagy fontosságot az ilyesminek. Nem több az, mint egy üveg pezsgőt inni meg, jó társaságban. Ez a konvenció s ha csak azt tartod becsületes embernek, aki nem csalja meg a feleségét, a mi társaságunkban bizony hiába kutatsz ilyen ember után.

– Milyen világban éltem akkor? – kiált föl Olga.

– Olyan világban – felelt szeliden az öreg, – melyet senkisem hagy el boldogan, aki megismerte. Te, édes kis anyám, a legtovább kerülhetted ki a megismerését, ne zúgolódjál, hogy későbben ért el a sors, melyet mások abban a pillanatban ismernek meg, melyben azt hiszik, hogy övék a mennyország.

Olga csak rázta szegény fejét. Ez a bölcsesség nem fért beléje. Majd hirtelen megfogta édes apja kezét, ellökte magától és hátrahanyatlott.

– Aludni akarok, – szólt fás hangon és behunyta szemét. Nyomban aludt is.

Kömley báró ott ült az ágyánál és nem mert megmozdulni. Vagy egy óra mulva a beteg fölriadt és minden átmenet nélkül kérdezte:

– Mondd csak, mielőtt mamát ismerted, voltál-e szerelmes?

A báró elpirult.

– Kis anyám – szólt zavartan, – különös dolgokat kérdezel.

A beteg szeme lázban csillogott.

– Minden különös – szólt – és azt akarják, hogy mindent természetesnek találjak. Felelj! – kiáltott durcás akaratossággal – akarom, hogy felelj. Meg akarom tudni, hogy az én uram mennyiben hasonlít másokhoz.

Az öreg úr most már értette leányát és elhatározta magát. Ha így áll a dolog, majd mond olyanokat, hogy hozzá képest Deméndy arkangyal lesz.

– Felelek, kis anyám, de aztán ne nagyon vesd meg a te szegény apádat. Ami gyarlóságot felőle megtudsz, az általános emberi gyarlóság. Hát tudd meg, édes kis anyám, hogy más a szerelem és más a szeretkezés. Anyádnak jó szívvel mondhatom, hogy előtte soha senkit nem szerettem s ha Deméndy ugyanazt mondta neked, el is hiheted. Az ember csak egyszer szeret igazán, de sokszor vétkezik. Ez, – hogy is mondjam? – hozzátartozik a férfi természetrajzához. Bocsáss meg, kedves gyermekem, hogy ilyen dolgokat beszél neked a te szegény öreg apád, nem is igen megy ajkamról a szó, mert lásd, a trágárság most is pirulásra készt, de meg kell tudnod, hogy hogyan itéld meg uradat. Nem lettem rosszabb ember, az egészség kérdése ez, mint a fürdő, mint a táplálkozás, mint a mozgás, a torna, vagy mi egyéb. Se a szívnek, se az erkölcsnek nincs hozzá köze, legfölebb az ifjonti könnyelműségnek és életkedvnek. Értesz engem, kis anyám?

Olga tágra meresztett szemmel hallgatta atyját, a kérdésére pedig különös jelentősen igent bólintott. Aztán beletemette arcát a párnába és hang nélkül zokogott. A könye se folyt, csak testét rázta a roham. A báró szeliden símogatta haját, vigasztaló szót nem mert ejteni. Végül elcsöndesedett, úgy látszott, ismét alszik.

Így telt el a délután. Elaludt, majd ismét hirtelen fölriadt és mindennemű kérdésekkel állt elő. A báró is észrevette, hogy még álmában, vagy ájulásában is egyre az ő nagy kérdésén töprengett, csudálatos, kifürkészhetetlen rendszerességgel vetvén föl sorjában a kérdéseket s amit megtudott, azt magában összeillesztgette.

– Mit csinál most Miklós? – kérdezte.

– Egész éjjel ágyadnál virrasztott. Ki se mozdult a házból. A szobájában van és föl-alá járva, hallgatódzik minden neszre és kesereg utánad. Kis anyám, ha látnád, megesnék rajta a szíved és nem gondolnád többé, hogy nem szeret.

Majd újabb kérdés:

– Mondd csak, a házas embernek is az egészsége parancsolja, hogy szeretőt tartson?

Az öreg úr előre remegett már minden ilyen kérdéstől. Szegény feje alig tudott valamit a léhaságok világából, de érezte, hogy mennél általánosabbá, mennél kötelezőbbé teszi őket a férfi számára, annál jobban menti azt az egyet, akire leánya gondol. Most is ebből a szempontból felelt:

– Mi tűrés-tagadás, kis anyám, ez is megesik.

– Mikor?

– Hát… tudod, erről bajos beszélni, például amikor a feleség beteg, vagy gyönge, bizony akkor megesik, hogy…

Tovább nem mondta. Olga fehér lett, mint a kréta és rémülten nézett apjára. Majd valami őrületes dühvel fakadt ki:

– Hát mért nem tanítjátok meg erre a leányotokat? Miért kellett bután és tudatlanul belemenni egy életbe, mely tele van förtelemmel, utálattal és veszedelemmel? Miért nem mondjátok meg, hogy a házasság baromi állapot és miért adtok férjhez egy leányt, aki gyönge és beteg?

– Kis anyám! – kiált megrettenve az öreg úr.

– Én vagyok az oka, én vagyok az oka! – kiáltott magánkivül Olga. Kicsi hangját annyira megfeszítette, hogy majd megszakadtak a hangszálak. Szerencsére ismét elfogta a hangtalan síró roham, mely annyira kimerítette, hogy halálszerű álomba merült, melyből aznap már nem is ébredt föl.

Édes apja csak ült mellette és gondolkodott. Olyasfélét érzett, hogy tennie kellene valamit. Például fogni a leányát és vinni magával, el ebből a világból, amely tönkreteszi a tisztát és valóságos belső titkos tanácsossá őt. De eszébe jutott a felesége és sóhajtott. Az fog történni, amit ez akar, tehát neki semmi köze a dologhoz. Csak a vejére gondolt nagy keserűséggel. Majd reménykedik: hátha nem igaz? csak valami gonosz látszat szól ellene? De nyomban ezt a föltevést is elejtette; a felesége is hiszi, tehát igaz. Az az ember, akiről azt hitte, hogy nincs más gondolata, csak Olga, szeretőt tart. Borzasztó. És a perfekt világfi nem tud annyira vigyázni, hogy titokban maradjon a bűne.

Hat óra után beállított Kömleyné. Mi ujság? Alszik? akkor a báró mehet. Úgy látszik, a gyerek kezd már csillapodni, akkor át is szállítjuk magunkhoz.

– Válást akar? – kérdi félénken a báró.

– Természetes. Olgának jó izlése van, undorodik attól az embertől. Ok van rá bőven, együttmaradásra meg nincs egy sem.

A báró kezet csókolt feleségének és ment. A Deméndy dolgozó-szobája előtt megállt habozva, fejét csóválta és tovább akart menni. De az ajtó nyílt és Deméndy előtte állt.

– Hogy van Olga? – kiáltott izgatott hangon, – hát te sem tartasz érdemesnek, hogy róla értesíts?

– Alszik – mondja halkan a báró, majd erőt vett rajta a keserűség. – Miklós, Miklós, ezt nem vártam volna tőled.

– Mit? – fakadt ki Deméndy – mit nem vártál tőlem? Ne beszéljetek többet erről a dologról, mert nem tudom, mit csinálok. Az én vétkem komisz, de nem komiszabb akárki másénál. Hanem amit a feleséged csinált, az példátlan, az… az… nem, nincs arra szó.

– Mit csinált? – kérdi az öreg elképedve.

– Ő rendezte az egész dolgot, ő tört ellenünk, még mielőtt valamit tudott volna, ő fogta fel leveleimet, ő világosította fel a leányát és… és ő öli meg a feleségemet. De ha az bekövetkezik, Kömley Ede báró úr, vigyázzon a feleségére, mert számadásom rettenetes lesz!

Az ablak felé fordult s ketté harapta a szivart, melyet foga között szorongatott.

– Állok elébe – szólt csöndesen a báró, a feleségemről azonban ne gorombáskodj, mert azt nem tűröm el.

Ezzel ment. Deméndy nem is hallgatott rá, nem is értette. Hogy mi gyötörte oly rettenetesen? Azt hitte, a felesége veszedelme. Úgy is érezte, hogy most már igazán, szerelmesen szereti a kicsi asszonyt. De voltaképpen csak a felelősség érzete sujtotta. Meghal, gondolta és ő ölte meg. Ezt nem tudja elviselni. Ezért a hosszú, magános órák töprengéseiben, vívódásaiban bűntársul magához láncolta Kömleynét, majd egyetlen bűnösül. Szenvedjenek együtt.

Fásultabb óráiban, ha hallotta, hogy Olga nyugodtan beszélget, vagy alszik, elfogta a skepszis.

– Dehogy hal meg! gyöngébb, mint más, de nem különb. Az asszonyok nem halnak meg a szerelemtől, a csalódástól sem. Ki fogja heverni és akkor vagy megbékül, vagy elválik. – Szabad leszek, gondolta tovább és iparkodott örülni a szabadságnak, de nem tudott. Szíve összeszorult a gondolatra, hogy kicsi édese elhagyja. Majd ismét ellágyult: ha nem is hal bele, de kigyógyulni, boldoggá lenni szegény nem fog többé soha.

Már több huszonnégy óránál, hogy otthon van, mindig magában, mindig ezekkel a gondolatokkal elfoglalva. Aztán meg kivertnek érezte magát a saját házában. Olykor gyerekesnek is látta helyzetét. Ide dugták, nem szabad mutatkoznia, fogoly, akit majd csak a bíró elé fognak vezetni. Eh, ezt nem tűri.

Majd féltékenység bántotta. Voltaképen az anyja sem kevésbé vétkes, mint ő, mért hogy mégis hozzászít, őtőle pedig írtózik? Tán nem is szereti, nem is szerette. Még a megcsalt asszonyban is kell élnie a szerelemnek. Az a pár mondat pedig, amit a kulcslyukon keresztül meglesett, oly dermesztően szívtelennek hangzott.

– Annál jobb – gondolta sóhajtva – ha szerelméből is kigyógyult, akkor még lehet belőle valami. Talán grófné is – tette hozzá, az anyósa becsvágyára gondolva.