Budapest

Reggelre Olga úgy érezte, hogy már semmi baja sincs. Még a szíve sem fáj, még boldogtalannak sem érezte magát. Csak nem tudott fölkelni. A sikertelen kisérlet után rosszra fordult a kedve és egyedül akart maradni. Beteg volt, akarhatott. Csak egyedül, egyedül, nem szólni senkihez, nem hallani senki szavát. Behunyt szemmel, a fal felé fordulva, szinte egész nap mozdulatlanul feküdt. Édes anyja, majd édes apja óvatosan be-benézett hozzá, de látván, hogy nyugodtan fekszik, nem háborgatták. Jó a nyugalom.

Estére aztán mintha fölébredt volna. Fölült ágyában és vidáman kiáltotta:

– Éhes vagyok!

Kapott egy kis tejet, egy kis sonkát, ezt roppant jókedvvel fogyasztotta el. Aztán körülnézett, mint az elkényeztetett gyerek, egyszer csak azt mondta:

– Hát Miklós merre van?

– Látni akarod? – kérdi meglepetve a báróné.

– Hogyne!

– Vigyázz leányom, ismét megárt, mint tegnap.

– Akkor csak ujonc voltam, most már nem lesz baj. Aztán végre is az asszonynak csak kell érintkeznie az urával.

– Nem urad többé – mondja Kömleyné.

– Téved a mama – szól Olga szokatlanul határozott hangon – csak most lesz igazán az uram.

Kömleynét meglepte ez a hang, elannyira, hogy nem is mert ellenkezni. Beteg szegény, gondolta, most ne ingereljük föl. Néhány perc mulva berontott Deméndy. Remélni nem mert, csak iszonyúan aggódott. Lelkülete annyira fel volt már zaklatva, az aggodalom, a lelkifurdalás, az elkeseredés, a megalázkodás, hogy mint a kutya csatangol a házában, aztán meg Éva tolakodása, hogy most már maga sem tudta, voltaképpen mi bántja. Habozva megállt a szoba küszöbén és nézte felesége fehér gyermekarcát, melyről semmit sem olvashatott le. A hajdan oly beszédes nagy szem kicsivé zsugorodott és teljes egykedvűséggel függött rajta. Sovány kis karját feléje nyujtva, üdvözölte:

– Jó estét, Miklós, sajnálom, hogy akkora nyugtalanságot okoztam önnek, mint látja, teljesen fölösleges volt.

Deméndynek a szívébe vágott a hideg hang, a magázás. Odalépett az ágyhoz s megragadta kezét, mely csak első pillanatban remegett az érintéstől.

– Olga – szólt reszkető hangon – hidd el, hogy mindig szerettelek és méltó vagyok a bocsánatodra.

– Köszönöm – felelt az asszony és felült az ágyban – szavából azt látom, hogy nem haragszik rám.

– Én Önre? – Nem volt ereje többé, hogy tegezze a feleségét.

– Igen, barátom, mert sokkal több kellemetlenséget okoztam önnek én, mint ön nekem. Olyan életre kényszerítettem és oly hazugságokat követeltem öntől, amik nem valók a mi életünkbe. Megokosodtam, ennyi az egész, ami történt. És ugy-e bár, nagyon jó, ha az embernek okos felesége van?

Deméndy nem tudta mire vélni ezt a beszédet. Ránézett és nem ismert benne többé a feleségére. Igazán csak valami feltűnő hasonlatosság volt az előtte ülő beteg és a kicsi édes között, aki tegnapelőtt még a fészekben várta. A gyerekszáj körül kemény vonások rajzolódtak, a kifürkészhetetlen mélységű szem, melyből hol rajongó érzelmet, hol meg bohón komolykodó gondolkodást látott, most hideg értelmességgel, öregesen és józanul tekintett rá és oly átható közömbösséggel, hogy alig birta állani. Nem értette, de mégis azt gondolta magában, hogy nincs az a desperatus drámai jelenet, melyet szívesebben nem fogadott volna, mint ezt a vérdermesztő előzékenységet, mely mögött érezte, hogy valami rettentő veszedelem lappang.

Kömleyné is majd kővé meredt meglepetésében. Mégis ő találta föl magát hamarább és gőgösen fölemelve fejét, közbeszólt:

– Remélem uram, hogy ez a beszéd nem vezeti önt félre a történtek igazi következményei tekintetében.

– Engedje meg, mama – szólt Deméndyné metszően – de a kettőnk dolgát igazán csak mi ketten fogjuk elvégezni. Nem veszi rossz néven, ugy-e bár?

Ezt a kérdést úgy hangsúlyozta, hogy Kömleynének meg kellett értenie. Ezen a hangon szokta ő alkalmatlan férfilátogatóit kitessékelni.

– Különben is – folytatta Olga – kettőnk között már csak az a kérdés vár tisztázásra, hogy hová utazunk. Mert az egész história nem jelent egyebet, mint változást az úti programmban. Tegnapelőtt még éretlen gyerek voltam, és holmi kegyeletes terveket szőttem, ezekről persze le kell tenni. Mit gondol barátom, ne menjünk Tátra-Füredre? Ott igen kellemes társaságot találunk mind a ketten. Nemde? Hiszen a minisztere is ott tartózkodik, s a klubja is elég szépen van képviselve.

– Gúnyolódik! – gondolta Deméndy elképedve – mire véljem?

– Ön, mama, – folytatta változatlanul egykedvű hangon Olga – gondolom, nem akarna velünk jönni. Azt hiszem, nem érezné magát oly fesztelenül a mi társaságunkban, mint eddig, amióta tudom, hogy az uram önnek udvarlója volt. Vagy egyebe is? – fordult hirtelen Kömleynéhez, oly egyszerűséggel, mintha egy gombostű után kérdezősködött volna.

Kömleyné fölpattant.

– Hogy merészelsz? – kiáltotta reszkető ajakkal.

– Bocsánat, mama – szólt Olga teljes nyugodtan – én csak kérdezek. Amit eddig mondott, sem én csaltam ki önből. Azt hittem, ön szeret ezekről a dolgokról beszélni.

Kifáradt és hátrahanyatlott.

– Beteg vagy – szólt Kömleyné hidegen – alkalmasint lázad is van.

Olga mosolygott és behunyta szemét.

– Tartok tőle – szólt gyengén, – hogy ezentúl mindig lázam lesz. Nem értem, hogy amikor olyan vagyok én is, mint a többi okos asszony, miért tartanak betegnek.

A beszélgetés erre megszakadt. Olga úgy feküdt, mintha aludna. Kömleyné izgatottan járt fel-alá a szobában, Deméndy pedig elfogultan ült a felesége ágyán és az érzéketlen fehér arc vonásaiból magyarázatot akart olvasni e különös viselkedéshez. Olykor tekintete rátévedt anyósára, ki még most is gőgös és hideg tudott lenni, noha járása-kelése és a gyilkos, megvető tekintet, melyet olykor vejére vetett, óriási izgatottságra vallott. Végre is nem állhatta tovább.

– Azt hittem – szólt – ön is idétlennek fogja találni ezt a mi együttlétünket, és véget vet neki. Tévedtem, ennélfogva leányomnak le kell mondania ápolásomról.

Deméndy némán meghajtotta magát, ezzel vette tudomásul anyósa távozását, aki köszönés nélkül becsapta maga után az ajtót, hogy Olga felriadt.

– Elment? – szólt fejét fölemelve.

– A mi rossz szellemünk – mondja Deméndy mély keserűséggel. – Olga, édes, ugy-e, csak a mama miatt beszéltél oly rettentő hidegen és most ismét olyan leszel, mint voltál, az én édes egyetlen, kicsi édesem, akinek sohasem lesz többé oka panaszkodni az urára.

Olga fejét rázta. Egy pillanatra szeme rajta függött az urán valami bús, sirató szeretettel, aztán ismét hideg és okos volt, mint azelőtt.

– Nem, Miklós, amit mondtam, nem volt komédia. Hiszen ha volt okom valamit meggyűlölni, úgy a komédia az. Igazán és őszintén mondom, amit igazán és őszintén gondolok. Megnyilt a szemem és tisztán látok. Gondoljon Don Quijote-ra, aki kijózanodik hóbortjából és már tudja, hogy nincs többé lovagkor, de nem hal meg. Ilyen vagyok most én. Nem haragszom magára, ön nem vétett nekem semmit. Sőt jó volt hozzám és iparkodott legalább látszatban megszerezni nekem azt a lovagi szép világot, melyben én képzelődtem. A fészek! – kiáltott föl és kacagott. – Szegény barátom, képzelem, mennyit kellett szenvednie amiatt a fészek miatt. Még ma széthordatom.

– Ezt nem fogod tenni – kiált Deméndy – nem, nem engedem, lesz még idő, édes, amikor boldogok leszünk a fészekben, addig hadd várjon reánk.

Olga komolyan nézett az urára.

– Ne gyerekeskedjék, Miklós, csak nem kezd most ön hinni Don Quijote-ba? Önnek eddig nem volt igazi felesége, mert éretlen gyerek voltam és ostobaságokra kényszerítettem. Ezentúl igazi felesége lesz, olyan leszek, mint a többi és ön is olyan lehet akkor, amilyen, sőt azt akarnám, hogy még szabadabban élhessen hajlamainak, mint a többi férfi, mert megszolgált érte. Azért azt is gondoltam, hogyha végleg még nem szakított vele, oda vihetné azt az Évát is.

Deméndy ajkába harapott.

– Nem teszi helyesen, ha gunyolódik velem – szólt halkan.

– Bocsásson meg, nem akartam bántani. Tehát jó, ne hozza magával, akkor kettős igyekezettel rajta leszek, hogy pótoljam őt.

Deméndy alig türtőztethette magát.

– Olga – szólt összeráncolt homlokkal – magán nagy sérelem esett, rettentő szenvedést okoztam önnek, joga van szeget-szeggel viszonozni. De remélem, egy idő mulva be fog telni az elégtétellel, mert nincs az a sérelem, melyet örök időn át kellene expiálni.

– Ön nagyon érzékeny, uram és ezt fölötte sajnálom. Értsen meg végre. Nem az a célom, hogy önt boldogítsam, hanem hogy teljesítsem azt a kötelességet, melyet a józan világ a feleségre hárított. Nem szabad követelőnek lennem, nem szabad szentimentálisnak lennem és nem szabad betegnek és gyengének lennem. Mindezt meg fogom tenni, a többihez semmi közöm.

– Higyje el, Olga, én igazán, mélyen és forrón szeretem!

– Ez is hozzátartozik a házassághoz? – kérdi egész komolyan – akkor azt is elvállalom, hogy szeretem. Ámbár azt hiszem, az egy kissé tökéletlenné teszi a házasságot. És most, barátom, engedje meg, hogy a beteg jogával éljek: hagyjon magamra, fáradt vagyok, a viszontlátásra holnap!

Kezet nyújtott Deméndynek, aki az ajkához emelte. Aztán mély megindulással föléje hajolt. Deméndyné nem ellenkezett. Nyitott szemmel nézett az urára, amíg az forró csókot nyomott az ajkára.

– Nem lesz mindig így – rebegte a férfi s az ajtóból ismét visszafordult és újból megcsókolta – meg fogod látni, hogy visszatérnek fészkünkbe a régi istenek, akikről azt hiszed, hogy meg kell őket tagadnod.

Deméndyné csak intett a fejével, nagyon fáradt volt.

Másnap az államtitkár, elvégezvén a miniszteriumban szabadsága ügyét, délben visszatért s meglepetve hallotta, hogy felesége fölkelt és kikocsizott. Egy pillanatig aggódott: hátha ebben is baj van, de csakhamar megnyugodott. A hálószobában ugyanis ismét föl volt állítva a másik ágy. Valamit gondolt és lopva átsietett a fészekbe. A fészekből ki voltak hordva a pálmák.

Az államtitkár csóválta a fejét. Mi lesz még ebből? Az élet, ha ilyen lesz, amilyennek a felesége most vele érezteti, egyszerűen elviselhetetlen. Nem értette magát. Hiszen valamikor a szó szoros értelmében ez volt az ideálja. Sőt ezt várta is a házasságtól. Egy feleség, aki nem követelő. Egy viszony, mely szentesített voltánál fogva leköti a szenvedélyt és nyugodalmat biztosít. Hát ez most mind megvan. Igen, de valami szörnyű malicia rejlik mögötte, s valami iszonyú szenvedés. Mert abban egy pillanatra sem tudott hinni, hogy Olga csakugyan a mivoltában, a lelkében, az érzésében olyan lehetne, amilyennek szavaiban és tetteiben magát mutatja.

– Hiszen ha valóban olyan volna – gondolta – akkor elbánnék a maliciáival, s magamhoz tudnám kényszeríteni a szívét is. De szenved, szegényke szenved, nem értem, micsoda rettentő hatalmat ad ennek az asszonynak fölöttem a szenvedése!

Már három órára járt az idő, mikor a kocsi berobogott. Tele volt rakva csomagokkal, skatulyákkal.

– Megbocsát – szólt mosolyogva – hogy késtem, amint látja, bevásároltam és ez megmagyaráz mindent. Nincs asszony a világon, aki el ne késnék, amikor bevásárol.

Egy kicsit ki is pirosodott a nagy bevásárlásban, melyet most végzett először anyja nélkül. Deméndy ránézett és csodálta. Bizonyos bájos rugalmasság volt egész mivoltán, a kicsisége is mintha erővé változott volna. Apró kacér kalapkája alatt arca az operette soubrettekére is emlékeztette. Semmi gyerekesség, semmi ügyefogyottság, ez az asszony igazi asszonnyá változott!

Ebéd alatt pedig csak bevásárlásairól beszélt, meg arról, hogy mennyi dolga lesz azután. Hogy kimélje magát? – kacagott. Soha életében oly erősnek és oly jól nem érezte magát. De alig van ruhája, az sem az ő ízlése szerint való. Délutánra berendelte a varrónőjét, lesz dolog a válogatással, a kombinálással, eltart ez vagy három napig is. Aztán a sok próba, meg mi, de azért nem baj, asszonynak élvezet, ha ruházatával bajlódik, de aztán majd meglátja, hogy milyen szép is lesz minden. Még divatot is csinál Tátrafüreden.

– A tanácsára is szükségem volna – szólt azután, – hiszen önnek akarok öltözködni és még nem ismerem az ízlését. Nem mutathatná meg Évát? Szeretném látni, hogyan öltözködik.

Deméndy lecsapta a kést és ránézett az asszonyra, aki egészen elfogulatlanul állta tekintetét.

– Olga! – szólt csöndesen, szinte könyörögve és legyűrte ingerültségét.

– Nem akar megérteni – folytatja csökönyösen az asszony – mondtam már, hogy viszonyát egészen természetesnek találom s mivel tudom, hogy ez a hölgy le tudta magát kötni, meg akarom szerezni az eszközöket, hogy én is leköthessem. Én tetszeni akarok önnek, Miklós, s önt ez sérti.

– Ne akarjon nekem tetszeni, önnek erre semmi szüksége.

– Aztán meg kiváncsi is vagyok – folytatja Deméndyné – igazán kiváncsi vagyok, hogy milyen az a leány. Mondja, hasonlít rám?

– Nem – nyögi Deméndy a fogai között.

– Vagy a mamára? – kérdi, jó étvággyal falatozva.

– Ne kínozzon már.

– Hiszen csak kiváncsi vagyok. Aztán ugy-e nem került annyiba, mint én?

Deméndy nem bírta tovább. A vér elborította agyát.

– Kedves Olga – szólt fojtott hangon – ön számot tarthat mindenre, amit egy megbántott asszony elégtételül megkíván, de én, bármennyire akarnám is, nem vagyok képes arra a szerepre, melyet velem játszatni akar. Ha semmiképen sem akar megbocsátani, akkor történjék meg inkább a legrosszabb, ami rám csak képzelhető, váljunk el. Ne féljen, ez sem enyhébb bosszú, mint az öné, de legalább illőbb önhöz is, én hozzám is.

Deméndyné lehajtotta fejét, merengő szomorúságában ismét megnyilatkozott a régi édes, de aztán csak rázta fejét és vége volt.

– Erről szó sincsen – mondotta – nekem jogom van ahhoz, hogy igazi asszony legyek, mint a többi. Odaadó leszek, hű leszek, szerető is leszek, de azt egy férfi sem kívánja a feleségétől, hogy törődjék az ő érzékenységével.

– Akkor, kedvesem, én teszem meg a kellő lépéseket.

– Ezt nem fogja tenni, mert gyávaság volna. Tessék megzabolázni engem, ha férfi, idomítson, parancsoljon, védekezzék, vagy büntessen. Ha tetszik, veszekedjék, legyen kíméletlen és aztán kárpótolja magát a házon kívül, de megszökni nem engedem. Végre is nem én vagyok házasságtörő, hanem ön. Mi oka volna önnek válni?

– Úgy beszél – szól keserűen Deméndy, – mintha az édes anyja oktatta volna ki. Ez a kegyetlenség becsületére válnék ő méltóságának is.

– Egy okkal több, hogy tovább is ilyen maradjak. Hiszen önnek, mint tudom, faibleje volt ez a kegyetlenség.

Farkasszemet néztek egymással. Deméndyben forrt a vér, de csak türtőztette magát. Olga fölkelt és kezet nyújtott neki.

– Egészségére.

Deméndy ajkához vitte. Olga közel hajolt hozzá.

– Nem akar megcsókolni?

– De igen.

Hidegen, formálisan homlokon csókolta. Aztán az egyik jobbra, a másik balra ment.

– Ezt nem fogom elviselni – mondotta magában Deméndy, de azért csak elviselte.

Felesége csakugyan egész délután a varrónőjével volt elfoglalva. Deméndy járt az elintézendő dolgai után, este a klubba is betért. Mikor hazaért, Olga már ágyban volt. Nincs semmi baja, csak egy kicsit fáradt, egy kicsit lusta. Vacsorálni is fog, ha nincs kifogása ellene, majd az ágya mellett fog teríttetni.

Aztán magyarázgatta, milyen ruhákban állapodott meg. Egyet maga is komponált. Extravagáns, de nagyon szép, határozottan tetszeni fog. Egy angol derék, francia dísszel és betyárujjakkal. Majd meglátja, milyen pikáns lesz benne.

– Igaz is – szólt azután, – már délben akartam kérdezni, fölkereste már Évát? A levelében még egy találkozást követelt.

– Nem! – förmedt föl Deméndy durván.

– Rosszul tette – mondja Olga – s igazán kérem, ne érzékenykedjék, mikor erről beszélek, de a magam érdekéről van szó, azért teszem. Önnek teljesítenie kell e hölgy kívánságát, hogy botrányt ne csináljon. Ez fölötte kellemetlen volna, mert ha nyilvánosan is tudomásomra jut az eset, akkor a társaság kedvéért nekem is scénákat kellene csinálnom. Úgy-e?

– Sohse törődjék vele, majd elintézem a magam dolgát.

– Akkor jól van, hiszen egyebet sem akarok, mint hogy elintézze.

Így végződött a vacsora.

– Nem akar elmenni? Az est igen kellemes. Sajnálom, hogy olyan fáradt vagyok, de talán holnap vele mehetek.

– Köszönöm, itthon maradok.

– Vigyázni kell az egészségére – folytatja Deméndyné – a többi urak, akik még itt vannak, nem ülnek otthon, s bizonyára az egészségük kívánja meg, hogy házon kívül szórakozzanak.

– Ön virtuózságra vitte a csipkedést – fakad ki Deméndy vonagló ajkkal – de jól van, tűrni fogom, amíg önnek csak jól esik.

– Jó mesterem volt – suttogja Olga és lehanyatlik a feje. Deméndy fölébe hajol és két könnycsepp szivárog szemébe.

– Édes, édes! suttogja az asszony fülébe.

Ez a kezével egy párszor végig simítja a férfi haját, aztán ellöki magától és csukott szemmel int neki: menjen.

Aztán hirtelen, mintha most jutott volna eszébe, fölkiáltott:

– Azaz hova is gondolok? Hiszen este van s ez a szoba az öné is. Tehát tetszése szerint, Miklós. Ha éppen szüksége van rám, ne tekintse, hogy fáradt vagyok, ezt csak úgy mondtam.

Deméndy ezt is lenyelte. Az ajtóból visszafordult, felesége meredt szemmel bámult utána, de teljesen érzéketlenül.

– Megtébolyodott – gondolta elhülő vérrel – nagy isten, mi lesz ebből?

Az éjszakát dolgozószobájában töltötte. Másnap egész nap nem találkozott feleségével. Időt akart neki engedni és ki akart térni a gyilkos előzékenység elől, mellyel szegény Olga vele szembe tüntetett. Vendéglőben ebédelt, aztán a minisztériumban belevájta magát a munkába s öreg este volt, mire elszorult lélekkel hazafelé tartott, ahol otthont többé nem talált.

Olga szalonjában várta, divatképeket tanulmányozva. Egy szóval sem kérdezte, hol volt napközben, ellenben a legaprólékosabban beszámolt a maga dolgaival. A bútorokat már bevonatta, a ládákat lehozatta, két nap alatt teljesen rendben lesz, utazhatnak. Aztán hozzátette:

– Sajnálom, hogy intézkedésemmel megfosztottam éjjeli kényelmétől. Már jóvátettem hibámat, melyet nem is kellett volna elkövetnem ha egy kicsit gondolkodom. Az a rend, hogy külön szobája legyen, hát miért kényszeríteném a régi parasztsághoz? Berendeztettem önnek öltözőmet, szomszédok vagyunk, de nem zavarom. Bizony, nagyon okos rendszer ez, nem hiába olyan általános.

– Mit gondol Olga, – kérdi Deméndy szeliden – mi lesz ennek a vége?

Az asszony rideg arca erre a kérdésre felengedett, merengve sütötte le szempilláit, úgy mondta, suttogó hangon:

– Meg fogunk öregedni és akkor vége lesz mindennek. Nem hiszek már a halálban.

– Így nem akarok megöregedni – válaszol Deméndy vonagló ajkkal – inkább főbelövöm magamat.

– Nem, nem! – sikolt Olga és rémülten tárja karjait ura elé. Ez boldogan szökik melléje, a melléhez szorítja és forró csókokkal borítja el arcát.

– Tehát szeretsz, úgy-e szeretsz még? Ó édes, tudtam, hogy csak meg akarsz büntetni, de a szíved örökre az enyém.

Az asszony karja lehanyatlik, arca, melyet a férfi elvakult csókokkal borít el, irtózatot és szörnyű fájdalmat tükröztet vissza. Fel is szisszen és összeszorítja fogát – ha Deméndynek csak egy csöpp józansága van, láthatta, hogy felesége az ő karjaiban most tízszeresen érzi azt a kínt, melyet a fészekben a kelletlen szeretkezések közepette ő szenvedett annyiszor végig.

– Szeretsz? – súgja Deméndy egészen boldogan.

– Igen – mondja Olga kurtán.

– Milyen hidegen mondod.

– Szeretlek, – ismétli Olga – most már elég meleg?

Deméndy elereszti feleségét, kijózanodott. Szomorúan néz rajta végig és nehéz sóhajjal mondja:

– Tehát mindennek vége! Így is jó.

Olga újból megijed.

– Kis uram, – kiáltja – nem igaz, én… én… igazán szeretlek.

– Nem – szól Deméndy a fejét rázva – azért mondja, hogy meg ne öljem magamat. Én pedig azt mondom magának, amit a fészekben annyiszor hallottam, hogy szerelmet nem lehet hazudni, megérzi azt az ember, ha igazán szeretik, azt is, ha csak mutatják.

Olga magához intette az urát. Megfogta fejét és a füléhez hajolt:

– Nem érzed? – súgta.

– Édes – kiáltott boldogan Deméndy, ez ismét a régi felesége volt – most már érzem és esküszöm neked, hogy soha, de soha…

– Ne esküdj, – súgja az asszony és szájára teszi kezét – hagyjuk a jövőt és hagyjuk a multat. De úgy-e, már nem gondolsz arra, hogy meghalj?

– Nem, érzem, hogy igazán megbocsátasz.

– Meg fogom próbálni, Miklós, ne haragudj, de csak ennyit mondhatok. Szeretlek és amíg kínoztalak, akkor is szerettelek. De még undorodom magamtól, azt hittem, bele fogok halni és mégis élek. Meg fogom próbálni, hogy újból megszokjam az életet.

– Édes, – áradozik Deméndy – a csapás nagy és váratlan volt, értem, hogy hamarosan nem teheted magad rajta túl. De el fogod felejteni és meg fogod szokni a te bűnös uradat, aki azért nem volt sohasem rossz. Bízzál bennem, édes, idővel minden jó lesz.

– Jó lesz, – ismétli Olga – igen, idővel.

És három napot töltöttek még Budapesten, valami ősziesen bús boldogságban. Olga gyöngéd és érzelmes volt. Az ura ölelését nagy szeretettel fogadta, viszonozta is, bizonyos anyás odaadással, de jókedv nélkül és mindig csak úgy, hogy az urának engedett. Aztán elutaztak, a társaságba vegyültek és Deméndy a zajos életben kezdett feléledni és kevésbbé figyelte feleségét. Látta, hogy nem olyan, mint volt, de boldogan mondogatta magában: olyan most ez az asszony, amilyennek lennie kell. Olykor arra is gondolt, hogy megéri ezt az eredményt a krizis, melyen keresztülmentek, neki is, aki felszabadult a kényszerromantika alól, Olgának is, aki most igazán bízhatik benne – ilyen feleség mellett semmi oka többé a csapodárságra.