Budapest

Július vége felé járt már az idő, mikor a reggeli után a póstáról érkezett leveleket bontogatták. A sok hivatalos és nem fontos irka-firka között az államtitkár egy keskeny hajtású levélre bukkant, melynek láttára a vér szívébe tolult. Ránézett a feleségére, hátha nem vette észre, de ez is halványan megkövülve ült a széken és rémülten meredt az ura arcára, melyről világosan leolvashatta a pillanatnyi ösztönszerű gondolatot: Jó volna elrejteni a levelet. Hátrahanyatlott székén, Deméndy gyors és bosszus mozdulattal feltépte a levelet, belenézett és odadobta az asztalra.

Míg izgatottan járkált fel-alá a kis szobában, egyre folyt közöttük a néma tusa. Az ember reménykedett: nem fogja megnézni a levelet. Az asszony habozott: hozzányuljon-e, vagy várja be, míg az ura odaadja? Ó, a hajtásáról is megismerte, miféle levél az. S amíg előtte az asztalon feküdt s csak messziről elmosódva látta azokat a rettentő kézvonásokat, a szíve megdermedt. Mind a kettőben egyszerre feltámadt annak a jelenetnek az emléke, mikor Olga szemébe vágta urának a szeretője levelét. Egyszerre csak ugyanott tartottak, mint akkor s tudták egymásról, mire gondolnak. Olga üvegesedő szemmel bámult az urára s lassankint újból elfogta az akkori remegés, mind jobban rázogatva kicsi testét. Deméndy odaugrott hozzá és karjaiban felfogta. Az asszony rettentő erőfeszítéssel iparkodott erőt venni a rohamon s egyszerre csak mohón, elvakultan kapott a levél után s elolvasta. Rövid volt, metsző és fenyegető. Még mindig várja az értesítést, de már nem soká. Ha három nap alatt választ nem kap, személyesen fogja felkeresni. Nem pénzről van szó, hanem elégtételről. Őt nem lehet ily durván ellökni, sem pedig lekenyerezni. Elégtételt követel, mely ha nem kielégítő, ő nem tudja, mit csinál majd.

A levélre nézett, aztán az urára.

– Vasra veretem, – csikorogta ez a foga között – ha ide mer jönni.

– A szeretőd! – sikoltja Olga és hanyatt esik. Vége volt az erejének. Még próbált magán uralkodni, de teljes mértékben kitört rajta az idegláz. Sírt és reszketett és hangosan felkiáltott, valahányszor az ura hozzá akart nyúlni.

Vége volt a komédiának, a kicsi asszony nem bírta tovább. Deméndy csak most látta, hogy kevés együttlétük alatt Olga csak magára erőszakolta a nyugalmat és szerelmet s most, hogy ez az átkozott levél újból emlékeztette nagy csalódására, nem bírta tovább. A csillapodás óráiban még próbált a régi lenni, nem tudott. Olykor még közömbösen szóba ejtette a levelet s biztatta Deméndyt, hogy válaszoljon, nehogy az a leány csakugyan botrányt csináljon. Sőt egyszer maga is bele fogott egy levél írásába, amelyben arról akarta azt a hölgyet értesíteni, hogy ide ugyan hiába fárad, mert ő tud az ura apró kalandjairól, ő róla is és épen nem sikerül a bosszúállása, ha azt hiszi, hogy családi boldogságukat feldúlhatná. Papirosra vetett néhány betűt, aztán megirtózott tőle és visszaesett. Deméndy kétségbeesve nyugtatgatta; ebből is láthatja, mennyire őszinte a megtérése, hogy abszolute nem is gondolt már azzal a leánnyal, hogy felejtse el az egész dolgot és bízzék benne.

Olga igent bólintott, de csak nem sikerült megnyugodnia. Néhány nap mulva fellábadt ugyan, ki is kocsizhattak, de az árny, mely a hűtlenség felfedezése óta közéjök férkőzött, most már nem akart eloszlani.

Ötödnapra egy kocsi állt meg a szálló előtt. Az erkélyen ültek, Olga kendőbe burkolva, mert hűvös volt, Deméndy mellette ült és a kendő alatt a magáéban szorongatta felesége kezét. Ahogy a kocsi alattuk megállt, Olga ültéből felugrott és a rémülettől elszorult torokkal kiáltani akart, de nem tudott. Egy szempár csüggött rajta, oly áthatóan lobogva, hogy rögtön megismerte: ő az, idejött!

– Mi lelt? – riad fel Deméndy. Olga még mindig némán a rémülettől a kocsira mutat, Deméndy odanéz, épen csak a gyászruhás magas alakot láthatja, amint a kapu alatt eltünik, de ennyi is elég volt. Ösztönszerűen magához kapta feleségét, aki mint a megriadt madár búvik a kebléhez és görcsösen a nyakába kapaszkodik.

– Ne félj, édes, – súgja a férfi és a szobába vonja Olgát – ha ide jött is, elébed nem fog jutni és én sem fogok vele szóba állani.

De Olgának nem ez kellett. Tagadólag rázta fejét s most már iparkodott erőhöz jutni.

– El kell intézned – rebegte iszonyú erőfeszítéssel. – Ne kímélj, erős leszek.

– De semmi joga, hogy így tolakodik – véli Deméndy és szívdobogva lesi, mikor lép már ajtajukhoz az a leány, akit most félelmetes kísértetnek nézett.

– Meg kell tudnia, hogy nincs semmi keresni valója, – mondja Olga – akarom, hogy megtudja, különben azt hiszi, hogy én… még mindig…

Deméndy elértette és megrendült. Tehát ezt is. Mélyen lesújtva, a szíve mélyében siratta a kis édest, akinek még ezt a martiromságot is el kell miatta viselni. Elborult arccal gondolkozott és Olga még hizelgett és könyörgött neki, hogy egyezzék bele, hogy állítsa szembe a volt szeretőjével.

Egymáshoz tapadva hallgatództak kifelé és lesték a csengő hangját. A percek multak; nem jött. Deméndy hol a felesége kezét szorította, hol a haját simogatta bátorítólag. Közben mind a kettő egyet gondolt: ide szállt meg, csakugyan, láda is volt a kocsiján s most már öltözködik.

Keserves húsz perc mult el így, végre határozott, szinte dörömbölő kopogást hallottak. Férj és feleség összerezzent, Olga görcsösen az urába kapaszkodott, aztán egy hirtelen szökéssel a tükör előtt termett s lázasan kezdett a haján igazítani. A szobaleány jött be és névjegyet adott át. Egy hölgy, aki ide szállt, küldte és választ vár.

– Várjuk – kiáltott Olga erős, szinte vidám hangon, melytől Deméndy megijedt – öt perc mulva jöhet.

Aztán dudolva besurrant a hálószobába, magára zárta az ajtót s mind hangosabban hallatszott ki az éneke. –

– Mit csinálsz, édes? – kérdi Deméndy. Az ének épenséggel nem volt jókedvű, lelketlenül, üresen szóltak a hangok.

– Mindjárt! – kiált vissza Olga – majd meglátod.

És az öt perc le sem telt, mire Olga kilépett, az ajtóban megállt és egy rózsát igazított még el hajában.

– Szép vagyok? – kérdi és remegő mosollyal néz az urára.

Szegényke kiöltözködött. Azt az extravagáns ruhát öltötte magára, melyet ő komponált össze. Különös volt, talán ízléstelen is, de meghatóan illett erre a gyenge kis testre és összevisszaságában rávallott a kis test tépett lelkére is. Deméndy összefacsarodott szívvel fonta karjaiba, úgy csókolta a fülébe:

– Édes, drága édes, ha tudnád, mennyire szeretlek.

Odavonta urát a pamlaghoz és maga mellé ültette. A keze egyre remegett és szeme csillogva szegződött az ajtónak. Még néhány pillanat és jelentik:

– A hölgy itt van.

– Bejöhet – kiált Olga és felugrik.

Nyomban nyilt az ajtó és belépett Éva. Elegánsan, igézően szép és halvány volt, gyászruhája még magasabbnak mutatta. Tartásában dac, gőgösen felvetett fejében erő. Amint a két nő egymást meglátta, mind a kettő összerezzent. Néhány másodpercig nézték egymást, aztán Olga reszketni kezdett és mind közelebb húzódott urához, aki felfogta karjaiban.

– Bocsánat – szólt Éva száraz hangon – azt hittem, egyedül találom az államtitkár urat.

Ez indulatosan fel akar kelni, de Olga már összeszedte magát és visszaszorítja helyére.

– Tévedett, – mondja biztos hangon – az én uramnak nincs semmi titka előttem s én kérettem magát, mert magam akarom elintézni a dolgát. Tehát csak bátran, mi tetszik?

Éva nem volt erre elkészülve. Hamarosan alig tudott szóhoz jutni. Olga érezte győzelmét és asszonyi kegyetlenséggel kihasználta. Ahogy az ura mellett állt, a térdére ült le, átkarolta nyakát, úgy mondta végtelen szívességgel:

– Üljön le ön is, kisasszony.

Évában felforrt a vér. Nagyon is értette a gyilkos gúnyt. Fülig elpirult, aztán félig elfordítva fejét, metsző hangon mondta:

– Nem szégyelli magát?

Jobban hatott, mint gondolhatta. Olga lepattant az ura térdéről, mintha kígyó marta volna meg. Deméndy pedig félkarjával átfogta derekát s lángoló szemmel rontott Évának.

– Megtiltom, hogy a feleségemet bántsa – kiáltotta – és vegye tudomásul, kisasszony, hogy jogom volna önt zsarolásáért azonnal letartóztatni.

Éva már feltalálta magát. Megvetően nézett végig az emberen, meg a feleségén s nyugodtan, lassan mondta:

– Kitelik öntől, noha nem pénzért jöttem. Hála az ön becsületességének, megtanultam a módját, mint kell pénzre szert tenni. Nincs is már semmi keresni valóm itt, mert célom a bosszú volt, a méltóságos asszonynak akartam bemutatni az urát. Tehát tud róla és nem bánja? Akkor az én boszúm kútba esett. Azok után, méltóságos asszonyom, amiket az ura nekem önről mondott, fel kellett tennem, hogy megjelenésem lesújtja. Tehát önről is hazudott.

– Elég – kiált rá Deméndy.

– Ne hetvenkedjék, – szól kicsinylően Éva – az államtitkár úrral már semmi dolgom. De a méltóságos asszonynak meg kell magyaráznom, hogy nincs joga én reám, mint valami nyomorult teremtésre lenézni. Én se vagyok rosszabb önnél, méltóságos asszonyom, csak leszek. Kérdezze meg tőle, az urától, akihez oly kérkedve dörgölődzik, tud-e rólam rosszat mondani? Nem voltam-e tiszta és becsületes, mint ön, amíg az ő kezébe nem kerültem? S hogy az övé lettem, mézes-mázas szótól és hazug gyöngédségtől elkábítva, a szegénységtől lenyügözve, nem tartottam-e neki igaz hűséget – neki? nem, magamnak – mind a mai napig? Csak kérdezze meg tőle, nem lett volna-e százszorta boldogabb ő, ha engem hívnának Kömley baronesse-nek? De nekem nem jutott a törvényes becsületből, mert szegény vagyok, eladott teremtés, mert kell a pénz, melyet ön épúgy kap, mint én, csak épen nem szorult rá. Ennyi az egész különbség.

– Ne hallgass rá, édes – szól Deméndy nyugtalanul, de Olga int neki, hogy hallgasson és előre hajtja fejét s figyelmes nagy szemével mondja Évának: folytassa.

– Látja rajtam ezt a fekete ruhát? – folytatja ez fájdalmas keserűséggel – az öcsémért viselem. Ártatlan, aranylelkű fiú volt, miattam halt meg, azaz önért, államtitkár úr. A vízbe ugrott, mert nem akart tovább élni, miután megtudta, hogy nincs becsületem. Ez az én becsületem, – teszi hozzá büszkén – mely halálba kergette az öcsémet. Romlott világban nem halnak meg becstelenség miatt.

– A Jani! – szólt elképedve Deméndy.

– A Jani! – kacag gúnyosan Éva – az ön szobájából, az ön szavát hallva, egyenesen nekiment a Dunának. És ön még most is azt hiszi, hogy csak szükséges kalandja voltam fiatalember korában és fölösleges mulatsága azután. Az önök mulatságait a szegények az életükkel fizetik meg. Gazdagok, előkelők s hogy a gazdag, meg az előkelő leányok tisztességesek maradhassanak, rávetik magukat a szegényekre, akiket nem kell elvenni. És még merik fönnhordani a fejüket és ön, méltóságos asszonyom, még mer kérkedve lenézni rám? Gyilkosok maguk, gyilkosok, gyilkosok mind. Ó, hogy megvetem magukat!

– Így van ez? – kiált fel Olga iszonyodva.

– Menjen az utcára, méltóságos asszonyom, ezrivel látja ott a leányokat, romlottak, romlottabbak, mint én. Azért, hogy maguk gazdagok, tisztességesek lehessenek. Az urak, akik önöknek síma udvariassággal és válogatott finomsággal bókolnak, a szegények között valóságos durva kocsisok. A pénzükkel kísértésbe viszik a szegényeket, a tekintélyükkel zsarolják, az előkelőségükkel erőszakolnak. Mit? Nagyra tartják a becsületet és jobban örülnek egy gyönge szegény leánynak, mint tíz becsületesnek. A férfiaknak szükségük van ránk, azért kell pusztulnunk. És pusztulunk is, maholnap nem is lesz már szegény asszony, aki szegény gyermeket szülne.

– Rettentő! – rebegi Olga és eltakarja az arcát.

– Ezt akartam mondani – folytatja Éva és most, méltóságos asszonyom, átengedem önnek az urát. Ha még egyszer megcsalja, tudja meg, hogy nem én vagyok az oka. Egynéhány romlatlan teremtés még van köztünk, az államtitkár úr majd csak rájuk akad. Magamat ajánlom.

Nyomasztó csendben maradtak magukra. Multak a percek, Deméndy aggódva nézte feleségét, aki térdére támasztott karján nyugtatta a fejét és megerőltetve gondolkodott. Fel akarta belőle rázni, de Olga intett neki, hogy hallgasson. Egy kocsi állt meg a kapu előtt, majd megindult. Olga összerezzent, tudta, hogy az a leány távozott rajta. De mégis maga előtt látta és újból hallotta minden szavát. Egyszerre csak megragadta Deméndy karját.

– El akarod venni? – kérdi hevesen.

– De édes!

– Joga van hozzá, – folytatja Olga – több joga, mint nekem, mert ő volt az első, mert sokkal különb nálamnál, mert jobban is szereted.

– Sohasem szerettem, esküszöm.

– Milyen szép, milyen erős, – szól Olga keseregve – mi vagyok én hozzá képest?

– Elég volt, – szólt most Deméndy – nem engedem meg tovább, hogy reá gondolj és hogy összehasonlítsd magadat ő vele. Amiket mondott, tiszta valótlanság. Hiszen nincs az a tolvaj, aki ne keresne és ne találna mentséget abban, hogy muszáj volt lopnia. Ezren és millión vannak a szegény, becsületes leányok; aki elbukik, az arra való, és én nyugodt lélekkel válhattam el tőle, mert nem tartozom neki semmivel és tudom, hogy ha én nem, akkor más…

Megakadt. Ránézett a feleségére és nyomban lesütötte szemét. Szégyelte magát, megvetette magát. Összeszorította fogát és az ablakhoz lépett. Olga meg utána nézett, bús mosollyal az ajkán és rázta fejét. Ahogy így némán, a férfi háttal az asszonynak, kínos negyedórákat töltöttek együtt, talán először együttlétük óta értették meg egymást teljesen. Megértették, hogy a mivoltuk, a gondolkodásuk, az erkölcsük teljesen idegen s e szakadásokon keresztül hiába dobog egymás felé a szívük. És Deméndy, mintha csak hályog esett volna le szeméről, most érezte csak, hogy a felesége gondolkodása nemcsak gyerekes, hanem nemes is és az ő felfogása nemcsak köznapi, hanem nyomorúságos is. Az a különös, figyelő, félig anyás, félig megvető tekintet, mellyel Olga őt hallgatta, minden szavára megfelelt: lehet valakit szerelemmel a szívére zárni és azután így beszélni róla? Lehet valakiről így beszélni és meg nem undorodni a szerelmes multtól, mely hozzáfűzött? S ha lehet, érdemes akkor súlyt értéket tulajdonítani a becsületnek, a tisztességnek, az érzésnek, a szentségnek?

Olga mély sóhajtással felkelt és az urához lépett.

– Menjünk innen, – mondta csöndesen,

Deméndy ránézett és szíve megsajgott.

– Úgy-e, nagyon megvetsz? – kérdi fájdalmasan.

Olga a fejét rázza.

– Nem, Miklós, – szólt szeliden – a dolog el van intézve és ez nagyon jó. Most már élhetünk úgy, ahogy neked tetszik. Csak itt, ebben a szobában ne maradjunk.

– Hova menjünk, édes?

– Ismételjük meg most nászutazásunkat – szól Olga szomorú mosollyal – nem emlékül, hanem búcsúzóul. Úgy érzem, mintha csak most volna jogom erre az útra. Az első egy rossz fogalmazásnak a kezdete volt, azt szét kell tépni, mint minden rossz fogalmazást és belekezdeni egy újba. Ez helyesebb lesz – teszi hozzá – és rövidebb.

– Olga! – kiált Deméndy – nem hiszed, hogy boldogok lehetnénk?

– De igen – felelt különös mosollyal – majd ha búcsúzunk az ideáloktól és elfelejtjük, amit nem lehet feledni.

Deméndy nem merte folytatni. Csomagoltattak és a legközelebbi vonattal elutaztak.

A szerelmesek zarándokútján mindenütt szikrázott a nyári verőfény. Csobogó vizek és rengő erdőkoronák váltakoztak, a vasút, melyen ültek, vitt más szerelmes, boldog új házaspárokat. Ugyanabban a szállóban laktak, ugyanazokat a kirándulásokat tették meg, ugyanazokon a székeken ültek, ugyanazokban az ágyakban háltak. Olgának kitünő emlékezete volt: minden helyen, minden pillanatban emlékezett rá, hogy mi volt akkor. De már nem ismételték az akkoriakat, csak emlékeztek rá.

– Emlékszel? – szólt Olga – itt bizonyítottam neked, hogy a halál csak előítélet. Hogy az emberek csak azért halnak meg, mert nem ismerik a szerelmet. De mi feltaláltuk a szerelmet és halhatatlanok vagyunk. Mi ketten, én és te. És sajnáltam a szegény mamát, meg a papát, hogy el kell majd tőlük válnunk, mert ők is halandók. Micsoda ostobaság volt, nemde, Miklós?

Helyről-helyre, napról-napra, így tagadta meg multját. Mikor az utolsó kis határszéli falut elhagyták, Olga a nyitott kocsiban felállott, visszanézett rá és kezével intett.

– Isten veletek, most már minden rendben van.

Úgy helyezkedett be a világba, mint valami hivatalba. A házukat teljesen átalakította. Nem maradt meg egyetlen bútordarab sem a régiből s megszüntetett minden lányos vonást és minden gyerekes elrendezést. Nehéz, méltóságos és hideg lett a házuk, mint a Kömley-palota. Reprezentált, látogatóba ment, páholyt bérelt és eljárt a parkklubba. Az ismerősök összecsapták kezüket: hogy megváltozott! És elismerően bólogattak a fejükkel: végre észre tért, ez az Olga most már talpig derék asszony; hiába, az ura mégis csak tudott vele bánni.

Annál feltünőbb volt, hogy ez az előnyös változás mennyire elkomorította Deméndyt. Az államtitkár zárkózott és ideges lett, kerülte az embereket és a politikával is csak úgy foglalkozott, mint a szivarjával. Egyikről a másikra gyujtott és nem élvezte. Pedig ha magukra voltak, gyöngéden, szeretettel simultak egymáshoz. Épen csak a hit az egymás boldogságában hiányzott házaséletükből.

Idővel azonban ez is bekövetkezett. Tavasz elején Olga anyának érezte magát. Ettől a pillanattól fogva visszavonult minden társaságtól és naphosszat ült az ablaknál, magába mosolyogva és figyelve a rejtelmes pihegésre, melyet szíve alatt érzett. Deméndy végtelen gyöngédséggel és szeretettel csüggött rajta. Mikor egy nap haza jött, végigjárta a szobák sorát, keresve a feleségét. Nem volt sehol. Már kérdezni akarta, hogy kikocsizott-e, mikor szeme a kárpitajtóra esett. A szíve nagyot dobbant, nem merte remélni. És mégis fellebbentette az ajtót és ott állt a régi fészekben és Olga ott ült a régi helyén, a nyitott ablaknál és dudolva nézett ki a ragyogó tavaszi tájra. Deméndy elébe borult és elsanyargatott szívéből kitört a boldog zokogás.

– Édes, édes, – rebegte – úgy-e, fölébredtünk a rossz álomból?

Olga gyöngéden simogatta az ura haját és könnyes szemmel mosolygott:

– Egy kis időre, – szólt csendesen – szeretném neki megmutatni, hogy így is éltünk valaha.

Mennél közelebb értek a kritikus naphoz, Olga annál boldogabb volt. Készítgette, rakosgatta a kis holmikat és egyenkint könnyeivel áztatta. Deméndy nem tudott hova lenni az izgatottságtól. A felesége mind gyöngébb és vértelenebb lett. Az utolsó héten már nem is tudott felkelni. Iszonyú fájdalmai voltak, de szeme ragyogott és ajka mosolygott.

Egy októberi napon aztán a régi, gyerekes titokzatossággal magához vonta Deméndy fejét, úgy súgta a fülébe:

– Úgy-e, nem adsz neki mostohát?

– Miket beszélsz! – riad fel Deméndy – de édes, miket beszélsz!

Olga csak simogatta a fejét.

– Tudod, hogy ostoba vagyok. Hát csak azért, igérd meg, hogy nem adsz neki mostohát.

Meg kellett igérnie. És azt hitte, biztatnia kell a kicsi asszonyt, hogy ne féljen. Az orvost is kitanította rá és magyaráztatta vele, hogy a gyönge asszonyok sokkal könnyebben esnek túl a szülésen, mint az erősek. Olga mind boldogabb lett és azt hitték, hogy fogott rajta a biztatás.

Aztán megszületett a gyerek, kis leány volt, egészen könnyen, minden baj nélkül. A beteg asszony bámulva nézte a csöpp teremtést, akit melléje fektettek. Kicsike kis beteg gyerek volt, alig két kiló. Az orvos csóválta a fejét és előkészítette az államtitkár urat, hogy legyen elkészülve a gyerek pusztulására. Végül meg kellett mondani Olgának is. A gyerek sárgaságot kapott, nem lehetett táplálni sem. És ekkor Olga magához ölelte a kis teremtést és boldogan súgta:

– De jó, hogy magammal vihetlek.

És két hét multán Olga, a kis édes, egészen váratlanul, minden látható betegség nélkül elszenderült és csak odaát ébredt fel, ahova való volt. Az ura karjaiban halt meg és utolsó szava ez volt:

– Mégsem voltam rossz, mert belehalok.