Budapest

És aztán? – Nyájas olvasó, ne kívánd tőlem, hogy mint az asztalos, dolga végeztével, összeszedjem a gyaluforgácsokat. Kérdezték tőlem, mi lett Sárikával s nekem nincs kedvem megmondani, mi lett Sárikával. Ahhoz sincs kedvem, hogy elmondjam, mi lett Évából s szívemnek ellenére mondom csak el. Lelkem tele van csüggedéssel, hogy papirosomnak utolsó lapjához értem. Alakjaimmal végeztem. Ha a búzaszem belekerül a malomba, kár részletesen beszélni arról, mi lesz vele. Ezek az alakok, akiknek életével húsz árkuson keresztül foglalkoztam – magyar írónak csak tíz árkus dukál – benne vannak az élet malmában. Megőrli őket, ennyi elég. De te is, jóhiszemű olvasóm, aki e sorokig követted írásomat, érzed majd, ami engem csüggeszt, hogy mondani valómnak épen csak a legelejére értem. Ön is, nagyságos műbíráló úr, rám sütheti, hogy el kellene égetni ezt a gyönyörű városunkat, ha élete, mivolta ebben a képben merülne ki. Ne higyje, én sem hiszem. Ez csak egyik képe ennek a városnak, nem az egész-képe. Folytatom-e majd, nem tudom, noha akarom. A mélységbe világítottam be, amelyen Budapest épül.

Megírhatom-e majd a második, a harmadik, a negyedik regényt is Budapestről? Tele vagyok sötétlátással és a bátortalanság uralkodik lelkemen. Arról a szomorú, sivár Budapestről, melyről most szóltam, nincs kedvem többet is mesélni. Sietek a végével, ne vegyék rossz néven, ha meglátszik e sietség nyoma. Úgy érzem magam, mint aki későn veszi észre, hogy kelleténél tovább időzött s a nyakra-főre való búcsúzás közben ügyetlenkedik. Az elsietett búcsú mindig félszeg, de mindig helyén való. S a többi… és így tovább… művészietlen dolog biz ez, de bocsássanak meg, csak a papirosom fogyott el, nem a mondanivalóm.

Cél és öntudat nélkül töltötte Éva napjait. Ott ült hosszú délutánokon keresztül az ablak mellett és olvasott. Vagy feküdt a divánon és behúnyt szemmel gondolkodott. A nagy gyász nem hozta közelebb az anyát és leányt, sőt még jobban elválasztotta őket. Dermákné olcsó fekete kendővel a fején himezgetett a másik ablaknál és napokon át nem beszélt leányával. Éva minden este szó nélkül egy kis pénzt tett az asztalra, melyet Dermákné szó nélkül vett magához.

Jött az ősz, beköszöntött a saison. Éva minden este mindhosszabban nézte a pénztárcáját és összeráncolt homlokkal olvasgatta, mennyi van még benne. Bizony már alig volt. A Bernstockné kontójára már nem tudott fizetni. Pedig a divat nagyot ugrott, az egészen szűk ruhákból egészen bő ruhák lettek, átalakításra gondolni sem lehet.

Egy este, amikor hazatért, rá sem nézve édes anyjára, megszólalt:

– Ki fogunk hurcolkodni.

– Miért?

– Ez a lakás már nagyon ronda.

– Mehetsz, – felelt Dermákné – semmi közöm hozzád.

Éva mintha nem is hallotta volna.

– Beiratkoztam a színésziskolába, – folytatta – sok ember fog hozzánk járni, tisztességesen kell őket fogadni, ha valamire vinni akarom.

– Úgy, – mondja Dermákné – ideje, hogy valami tisztességes foglalkozás után láss. Miből telik majd a rendezkedésre?

– Az az én gondom.

– Hisz már egy krajcárod sincs, egy rongyra sem telik.

– Nem fogok tőled kérni.

És Éva ismét nyakába vette a várost. Órákon keresztül bolyongott a kirakatok között. Fejedelmi alakja mindenkinek feltűnt, de gyászruhája a legvakmerőbb aszfaltbetyárokat is elriasztotta. A Bernstocknéval való tárgyalások pedig sehogy sem vezettek eredményre.

Végre elszánta magát.

Belépett a nagy nőidivatárú boltba és körültekintett. A segédek elébe ugrottak, de ő vidám hangon elutasította őket:

– Nincs itt Blum úr?

– De igen, itt van. – Az elegáns segéd azonban igen formálisan és igen hidegen hajtja meg magát, és észre sem veszi a kezet, melyet Éva feléje tart.

– Parancsol nagyságos kisasszony?

– Láthatja, mire van szükségem, gyászban vagyok.

– Rögtön szolgálok, kisasszony.

– Mondja csak, Blum úr, – szólt Éva halkan és szemével rávillan a jégbehűtött pultszeladonra – miért olyan ostoba maga?

Blum úr elpirul és sértődötten felel:

– Bocsánat, nagyságos kisasszony, ha ostoba vagyok, akad itt nálamnál okosabb segéd is, aki kiszolgálja.

– Jól tudja, hogy hogyan értem, – felel Éva – s ha meggondolja, hogy innen-onnan félesztendeje, hogy a kis magazinban már sejthetett valamit és ma még csak a kis magazinban sem vagyunk, akkor nem veheti rossz néven, ha ostobának tartom.

Blum úr még mindig erősíti magában, hogy nem ül fel az álnok szépségnek, aki bizonyára megint megszorult, de azért érzi, mint hevül a vére és alig tudja rejtegetni a keze reszketését.

– Ön akkor rászedett, – rebegi – levelet igért, máig is várhatnám, ha ugyan várnám.

– Épen ez a türelme az oka, hogy meg nem kapta. Mit akar? azt hitte, hogy csak úgy firkálok magának és esdek öntől egy kis rendezvoust? Végre is maga a férfi, nem én.

– Éva kisasszony, – szól most majdnem sírva az ember – én nem bánom akármilyen ostobának tart is, ha most még egyszer felülök magának, de azért nem bánom. Úgy-e, ön ma hitelbe akar vásárolni?

– Paraszt, – mondja Éva és durcásan elfordul – végeztünk egymással.

– Éva kisasszony, – folytatja Blum úr – lássa, ön már felültetett engem, nem veheti rossz néven, ha bizalmatlankodom. Adjon valami biztosítékot arra, hogy most nem játszik velem úgy, mint eddig és én… én mindenre kész vagyok.

– Jó, – mondja Éva – nem érdemli ugyan meg, de megteszem. Ma este vigyen az orfeumba, a szövetet pedig csak holnap küldje el. Elég ennyi?

– Angyal! – lelkesül Blum úr és mint a bakkecske ugrál a létrákon föl-le, halomba rakva Éva előtt a szebbnél-szebb kelméket. Majd eszébe jut valami és rákacsint a leányra.

– Most jut eszembe – a kis magazinban sokkal szebbek vannak.

– Menjünk a kis magazinba – bólogat Éva, az ajkába harapva

Blum úr tántorogva megy előre s mikor a kis magazinba érnek, karjába kapja a leányt és eszeveszettül csókolgatja.

– Meg van most elégedve? – kérdi Éva az arcát törülve.

– Még nem – kacag felhevülten Blum úr – majd csak este, és hogy fogunk mulatni! Pezsgőzni is fogunk.

– Remélem is!

És Blum úr ezúttal nem csalatkozott.

Ha szövet van, Bernstockné is kulansabb. Egy hét leforgása alatt Éva vadonatúj, kábítóan divatos toilette birtokában volt. Csak erre volt szüksége. És telt mindenre: új lakásra, új bútorral, tandíjra a színésziskolában. Dermákné végképen szakított a kenyérkeresettel, ő is belebujt a selyemruhába és gardirozta leányát. A lakásuk minden nap megtelt udvarlókkal, bokrétákkal, egyre hozták az ajándékokat, meg az ékszereket. Blum úr, a szerencsés kópé, mikor egy vasárnap szintén tiszteletét akarta tenni, fagyos visszautasításra talált. Levelet írt, választ nem kapott. Ő most már nem kell.

Csak egy esztendőt töltött a színésziskolában és akkor elszerződött a népszínházhoz, a karba. Nem tudott semmit, de a szép Dermák Évát mint kóristanőt is külön megemlítették az ujságok. Nemsokára apró szólószerepeket is kapott és ekkor már művésznő volt.

Dermáknénak is felvirradt a napja. Nagyságos asszony lett belőle. Elegánsan öltözködött s mindenüvé elkísérte leányát, már ahová csak lehetett. A derék asszonyság úgy érezte, hogy ha sok csapás érte is, sokat kellett is nyomorognia, mégsem élt hiába. Lám a legkedvesebb leánya ünnepelt művésznő. Mert Dermákné ezekkel hitette el magának, hogy ezt a nagy jólétet a művészet szerzi meg. Mint minden igazi színházi mama, ő is értett a kritikához, meg a kulisszaintrikákhoz és ő is tudta, hogy a publikumot egyénenkint kell meghódítani bájos mosolyokkal és még bájosabb koncessziókkal. Ennyi az egész. Azt a sok ajándékot, pénzt, amit urak nálunk hagynak, az mind a hódolat jele csak s bizony ez is jól esik addig, amíg a nagyurak közül valamelyik meg nem bolondul és nőül nem veszi Évát.

Éva pedig csak élte új világát, mosollyal az ajkán, szenvedélyesen hajszolva a pompát és a kényelmet, de belül a lelke mindvégig fásult volt. Aki az ilyen bukott és ünnepelt leánynak a belsejébe néz, alig hinné, mennyi utálat és megdermedt jóérzés lakozik benne. Az ő elméje még most is az elmultak körül kóválygott és az öccse sírján borongott. A Jani! A jó Jani!

Egy őszi délután, talpig gyászban kihajtatott a temetőbe, óriási koszorúval a karján. Itt kinn nem kell komédiázni. Halvány arca megnyult a borongó gondolatoktól, lassan, elgondolkodva lépkedett messzire, messzire, be a temető szegény végébe, ahol a Jani sírja roskadozott. Letérdelt előtte és imádkozott volna. De csak a mult képei éltek lelkében keservesen vádolva és felkavarva benne mindazt az undort, amelyet magában hordott.

– Vége – gondolta, amikor nagysokára fölemelkedett és visszafelé indult. Amint előbbre jutott, egyszerre csak egy fényes sírbolt ötlött a szemébe. Rajta arany betükkel a Deméndy név. Megrendült, megállt előtte. Az a másik nyugszik alatta. Ő, meg a kis gyerek, aki élt három hetet. Nem tudta miért, de mély fájdalom szorongott terkában.

– Ő is – gondolta magában – az én áldozatom, – vagy az övé.

Ennyi volt. Este a legjobb kedvvel táncolt a népszínház első négyesében és viharos tapsokat aratott. Másnap pedig elegáns gummikerekü kocsin kihajtatott a lóversenyre, ahol kacagva veszítette a tizeseket. Egyszerre csak meghökken, egy magas úriember áll háttal feléje, egy kacér kis hölggyel olvasgatva a totalizatőrön nyert pénzeket. A hölgyecske egy darabig csak nézi, lesi, egyszerre belekap a férfi kezébe és kikapja onnan az egész bankjegycsomót.

– Így sokkal egyszerűbb, – mondja hangosan kacagva és a férfi vele kacag. Aztán a hölgy barátságosan biccent Éva felé és a kezével is integet. A férfi erre megfordul, s egy pillanatra farkasszemet néz Évával. Aztán könnyen ő is kalapjához nyul és folytatja hölgyével a veszekedést.

– Hát így, – gondolta Éva – persze, hogy így. A felesége a sírban, ahova ő vitte, de élni csak muszáj.

– Úgy, mint nekem – gondolta utána.