Budapest

1.

Dél. Utolsónak a bazilika harangja kongja el méltóságosan tizenkét ütését. A Koronaherceg-utcában nyüzsög a népség. Könnyelműség, vígság és elégedetlenség a párája. Egy gyönyörű, sugár leányba, – csupa illat és elegancia – a Zsibárus-utcából sietősen kifordulva, beleütközik egy rongyos masamód-lány. A hölgy gyönyörű arca bosszusan elváltozik, a kis leány elképedve tekint föl reá, de megismervén, kötekedő mosollyal szól:

– Te is jobban vigyázhatnál.

A hölgy nagy zavarban van. Ösztönszerűleg oldalt pillant és látja, hogy a katonatiszt, aki eddig követte, töprenkedve és tanakodva, miféle hölgy lehet ő, most magában mosolyog, mint aki tisztába jött a problémával. Alkalmasint hallotta is, hogy a kis masamód tegezi a szép úrileányt.

– Takarodj – sziszegi ez mérgesen és iparkodik oly magatartást mutatni, amellyel valaki a mesteremberével áll szóba. A kis leánynak azonban gyönyörűsége telt a másik kellemetlenségében s szinte hangosan kérdezte:

– Tizenkettő van, nem jösz haza ebédelni?

– Még nem – mondja ez.

– Én bizony sietek, de aztán te se maradj soká, Éva, különben a mama megint haragszik.

Ezzel fejével egyet biccent, a szeme kárörvendően rácsillog és mint a hal, tovasiklik a zsibongó tömkelegen keresztül.

Tehát a rongyos kis munkásleány testvérhuga az előkelő hölgynek. Most már mindent tud a katonatiszt. Kevesebb föntartással Évával szemben, de nagyobb óvatossággal, esetleges ismerősök iránt, akik a problematikus rangú hölgygyel láthatnák, a katonatiszt most már nem mozdul az oldala mellől. Éva fehér arcát elborítja a vér, de nem a nőiesség lázadása ez, hanem bosszúság. Összeszorítja fogait s azzal a bizonyos elutasító, dacos tekintettel állja a katonatiszt kutató, frivol nézését, amely a vállalkozó férfiak hevét menten le szokta hűteni. A tiszt is meghőköl, kezd kevésbbé bizonyos lenni a dolgában, de végre mégis csak azt gondolja:

– A huga egy rongyos munkásleány, ő maga meg úgy öltözködik, mint egy baronesz. Itt mindent lehet kockáztatni.

A tiszt úr egy kissé felületes megfigyelő lehetett. Egészben véve Éva megjelenése egészen ragyogó volt, de a részletek mégis a szegénység küzdelmére vallottak az idő koptató hatása ellen. A hozzáértőnek első tekintetre fel kell tűnnie például a kalap és blouse közötti anachronismusnak. A blouse új, a kalap tavalyi, egy kissé átalakítva. A szoknya kissé lekopott moirée, a legdrágább fajtából, a blouse ellenben új, de a legfoszlóbb olcsó fajtájából. Világos, hogy mikor a szoknya új volt, Évának több volt a pénze, mint a blouse csináltatása idejében. De a disharmonia mellett is a leány büszke, öntudatos tartása és járásának rugalmassága az úri leány benyomását keltette. Éva, hogy a tiszt tolakodásától szabaduljon, megállt egy kirakat előtt, amivel azonban csak azt érte el, hogy lovagja is mellé állt s ezt a pillanatot felhasználta halk megszólításra.

Éva ridegen ránézett, aztán szó nélkül átment a tulsó oldalra. A tiszt egy darabig meg volt hökkenve, de egyet rándított a vállán és utána ment. Azonban nem volt módja, hogy újból szerencsét próbáljon. Éva váratlanul befordult a párizsi udvarba s mire a lovag utána fordult, már eltünt valamelyik üzletben.

Takarosan, mint a fecske-fészkek, sorakoznak az üvegtetős keskeny bazárban egymás mellé a cipős-boltok. Az üveges-ajtó egyik fele kirakat, melyben csábos tisztaságban fényeskednek a lakkos és sárgabőr topánkák. S a legtöbbjük kicsike, mint a hamupipőke lábacskája és szabásában, díszítésében fantasztikus, mint a rózsakirálynő sajkája. Ah, ezek a cipők! Ferdesarkú varróleányok nem mehetnek keresztül a párisi udvaron, hogy valamelyik cipős-ablak előtt sóhajtva hiábavaló ábrándokat ne szőjjenek.

A Wočasek Antal boltjába nyitott be Éva. Amint a kezét a kilincsre tette, az arca egészben átváltozott. Nyoma sem volt rajta se boszúságnak, se haragnak, gyönyörű keskeny homloka sugárzott és acélos kék szeme szinte pajkosan eresztette meg tüzijátékát. Méltóságos járása is elmult, hajlott és szökdécselt, mint egy kis szobalány.

– Ah, Dermák kisasszony, örülök a szerencsének, Dermák kisasszony, köszönti Wočasek úr. A kirakat mögött ült kis varga-asztala mellett a Kossuth-szakállas, pislogó nézésü derék mesterember és versenyt kalapálta a bőrt a félemeleten ülő négy legényével. Wočasek úr szeméből a megelégedés sugárzik, a szája egyre jár, sajátságos bonhomiával, melyen azonban megérzik, hogy semmi köze azokhoz, akikről beszél és mik iránt érdeklődik.

– Hogy van Wočasek úr, – adja vissza Éva a szót nagy barátságosan, szinte hizelegve. – Szabad leülni itt magánál?

– Nagyon örülök, hogy látom, kisasszony. – Igazán? Pedig attól tartottam, hogy be sem ereszt.

– Kedves kisasszony, – szól kacagva a mesterember – hogy én ne ereszteném be? A feleségemnek majd mindennap mondom: ugyan mi lelte a Dermák kisasszonyt, hogy oly rég nem mutatta magát?

– Igen, – szól affektált duzzogással Éva – mert várja, hogy már fizessek. Pedig én most sem hoztam pénzt, hanem…

– Cipő kell? (Az arca csak úgy sugárzott örömében.) Kedves kisasszony, mennyit akar? Hát úgy ismer engem, mint a ki pénzt kiván? Hiszen tudja, mi az én elvem: ha fogy az árú, biztos a pénz. Mutassa a lábát, nem lett-e kisebb azóta?

Ezzel odahúzza székét Éva mellé és szeretettel kezébe veszi lábát.

– Hm, – mondja, figyelmesen nézve a cipőt – kedves kisasszony, így már bajosabb önnel üzletet kötni. Micsoda cipő ez! És ön ilyen cipőben megy az utcára? Ön már tudhatja, hogy nem elég, ha egész a cipő és egyenes a sarka. Nézze, milyen megnyult a bőre. Ezer ránc van rajta, fakó, agyon van fényesítve. Olyan, mint a bebalzsamozott holttest. Aztán a gombok is lötyögnek és a sarka milyen széles, formátlan már.

– Nem mertem magát zaklatni, azt hittem, hozhatok egy kis pénzt, mielőtt…

– De kedvesem, – mondja szigorúan Wočasek – hogy akar ön engem fizetni, ha ilyen cipőben jár? Én szívesen hitelezek mindenkinek akármennyit, amíg jó cipőben jár. Mert addig nincs mitől tartanom. Szép leány jó cipőben mindig hitelképes. De szép leány rossz cipőben sohasem jut pénzhez.

Éva homloka egy pillanatra összeráncolódik, de alig észrevehetőleg. Aztán ismét enyelgő, hizelgő a hangja.

– Igen, Wočasek úr, ismerem azt az üzleti elvét. És sohasem veszt rajta?

Wočasek úr elégülten mosolyog, úgy néz a szép leányra. Aztán székével visszalovagol a kis vargaasztalhoz, megfeszíti a térdszíját és úgy beszél.

– Soha? Azt nem mondhatom. De nincs okom megbánni üzleti eljárásomat. Emlékszik, mikor először volt nálam? A szeplős Pepivel, hiszen tudja. A szeplős Pepi azóta eltűnt, tartozik is vagy százötven forintommal, de azért nyugodtan alszom. Egy szép napon be fog állítani és megadja a pénzemet és csinál újabb adósságot. De hiszen nem róla akartam beszélni. Akkor magácska nagyon szegényes volt, az egész udvarban – már bocsásson meg őszinteségemért – nem hiteleztek volna magának egy pár talpat sem. Én azonban ránéztem az arcára, megnéztem a lábacskáját és azt mondtam: hány pár cipőt parancsol a kisasszony? Ön pedig nagy aggódva egy párt kért, a legolcsóbb fajtából és én csináltam három párt a legdrágábból. Dehogy is jóságból tettem, mert az üzletben az ember nem lehet jószivű, ha érdekből.

Mért adjak el olcsó cipőt egy párt, mikor eladhatok drága cipőt három párt? És mondtam magamban: Ez a nagyságos Dermák Éva kisasszony egyike lesz a legjobb vevőimnek. Nem adok neki egy hónapot és készpénzzel fog fizetni, mert az ilyen büszke szépség, mint az övé, valóságos vagyon, föltéve, ha jó cipőben jár. Ha ez a leány az én cipőmben végig megy a koronaherceg-utcán, ha csatakos marad is a szoknyája, az lehet belőle, amit akar.

– Wočasek úr, – szól közbe Éva gyengén remegő orrcimpával – én már akkor is kikértem magamnak, hogy engem olyannak tartson, akire üzleti elveit alkalmazhatja.

– Jó, jó – bólogat Wočasek úr – és én már akkor is bocsánatot kértem, hogy nem akarom sérteni. Én csak az üzletet nézem és mindenkit tisztelek, de most mondja maga: rosszul jártam én, mikor így gondolkodtam? Még el sem nyűtte az első pár cipőt és a Deméndy Miklós úr ő méltósága már megfizette a hatodik párt.

Éva izgatottan fölkelt.

– Wočasek úr, ajánlom magamat. Deméndy Miklós úr ő méltósága nem fogja többé a cipőszámláimat kiegyenlíteni és mással én nem fizettetem ki.

Wočasek úr merően nézett a felindult szép leányra és a hangja teli volt őszinte tisztelettel, mikor felelt.

– Üljön le ismét, kedves Éva kisasszony, nagyon jól tudom, hogy ön nem olyan, aki akárkivel kikezd. Jól láttam most is: egy katonatiszt már negyedszer ment el az ajtó előtt és ön rá sem nézett. Tudom én, hogy kivel van dolgom. Azt is tudom, hogy a Deméndy házassága sokat változtatott az ön viszonyain. Az olyan leány, mint ön, csak attól fogad el valamit, akit szeret. És ismét mondom: önnek szivesebben és többet dolgozom, mint másnak, mert ami önnek becsületére válik, az nekem is biztosíték. Domokos!

A félemeleti falépcsőn nehéz lépések kopogása hallatszott. Egy szurtos fiatal legény jött le onnan, kezében centiméterrel. Az arca sápadt, beesett volt, a bajusza betegesen vékony, két nagy fekete szeme, mintha nyitott pillával aludnék. Olyan legény volt, akitől a Józsefvárosi leányok halálos szerelembe esnek.

– A kisasszonynak? – szólt mogorva hangon és Évára nézett.

– Igen, a kisasszonynak. Megvan ugyan a mértéke, de azt akarom, hogy maga mérje meg. Tudja, kisasszony, Domokos művész a mértékvételben. Három évig volt Párisban, ott lehet aztán tanulni!

Éva még mindig menőfélben állt, de ekkor a katonatiszt ismét mutatkozott az ajtó előtt s ez késztette Évát, hogy leüljön. A legény letérdelt előtte s a térdére tette Éva jobblábát. Lehúzta róla a cipőt s centiméterjével dolgozni kezdett. Finoman, biztos kézzel érintette az Éva keskeny lábát, mint az orvos, mikor operációt végez. Mikor elkészült vele, udvariasan meghajtotta magát:

– Köszönöm.

– És holnapután kész lesz az első pár – szólt energikus hangon Wočasek úr. – Ne törődjék kisasszony azzal, amit én beszélek, higyje el, én minden vevőmet tisztelem, de önt a legjobban.

– Nem akarok most elmenni, Wočasek úr, – szólt Éva – ez a szemtelen ember még most is kint strázsál s a mostani hangulatomban félek, hogy botrányt csinálnék.

– Nagyon örülök, kisasszony, ha szerencsém van.

Domokos közben lomhán fölkopogott a lépcsőn, de csakhamar lejött ismét három társával, kötény nélkül, kalappal és bottal.

– Alászolgája – köszöntötte gazdáját. Évára rá sem nézett.

Wočasek úr utána hunyorgott, aztán neki jóleső hosszadalmasságával kezdett róla Évának beszélni.

– Látta azt a legényt? Nem közönséges ember ám ez. Két hónapja, hogy nálam van, persze, ön nem ismerheti, mivel van legalább három hónapja, hogy nem volt itt. Igen, épen három hónapja, hogy Deméndy ő méltósága megházasodott és azóta nem láttam. Hát beállít a legény, mutat párisi bizonyítványokat és szinte gorombán kérdezi, fölfogadom-e vagy sem. Hiszen szép, szép az önérzet, mondom, hanem ha alattam akar dolgozni, lehetne valamivel alázatosabb is, az én üzletemben akárhányszor vevőkkel lehet dolga és azokkal finoman, udvariasan kell beszélni. Megint csak durván mondta: ezt bizzam reá, nem azért járt Párisban, hogy ne tudjon emberekkel bánni. Hát ez igaz és én felfogadtam. Hát mondhatom, ilyen munkásom sem volt még. A jó isten tudja, ezek a párisiak honnan veszik a tudományukat. Hja persze ott minden nőnek olyan finom a lába, mint a magáé. Hát a modell tökéletes. Minálunk meg épen a láb minden szépségnek a gyöngéje. A legszebb hölgyeknek csúnya a lábuk. Vagy nagy, vagy formátlan. Bütykösek, tyukszemesek, az embernek szabásközben megfájdul a szive, hogy miért kell a finom, szép formát elékteleníteni egy-egy bütyök, vagy tyukszem miatt. De amióta ez a Domokos van az üzletben, akár hiszi, akár nem, még a pampalábnak is szép formája támad. Aztán nagyszerűen beszél franciául és én a kirakatba kitétettem a táblát: ici on parle français.

Évát ez a beszéd a legkevésbbé sem érdekelte, sőt talán nem is hallotta. Egyszerűen várt, amíg a katonatiszt elúnja a strázsálást.

– És most képzelje el, kedves kisasszony, mi lelte ezt a legényt. Már első nap feltünt, hogy teljességgel mintha jégcsap volna. Más fiatal legény az én üzletemben bizony kacsint egyet vagy kettőt fölfelé, amikor mértéket vesz, kelleténél is többet babrál a vékony harisnya körül, hiszen – ne vegye rossz néven – ön kivétel, az én kuncsaftjaim azt nem veszik nagyon zokon. Hanem Domokos? Mintha csak sámfa volna a legszebb női láb. De még azt is vettem észre, hogy mennél szebb valaki, annál szigorúbb és haragosabb. Egyszer aztán mintha egészen megbolondult volna. Ismeri a Mészáros Gizi kisasszonyt? Dehogy ismeri, azaz talán mégis! Jó két esztendeje, hogy nálam csináltatja a cipőit. Biztos, jó pénz, különben rögtön fizet, csak azt akarja mindig, hogy mindent dupla áron számlázzak. Hát ő csak az egyszerű árát fizeti meg, a többit magának tartja. Ezt különben a férjes asszonyok is meg szokták tenni, akiknek szűkmarkú uruk van. Hát bejön a Mészáros Gizi kisasszony és az ő rendes hetyke hangján azt mondja:

– Hallja, maga Wočasek, hallottam, hogy párisi legénye van, hát nekem is párisi mértéket vétessen.

– Kérem alássan, – mondom én – és fölkiáltok: Domokos! Tudja, a Mészáros Gizi kisasszony egy üvegkereskedésben bolti kisasszony volt, de amióta selyemben jár, hát elfelejtette, hogy az első pár cipőkért reszketve és alázatosan kunyorált. De nekem mindegy, akár kedves Wočasek bácsit mondanak, akár: hallja, maga Wočasek. Én üzletember vagyok és keresni akarok. Hát lejön a Domokos, mint máskor, a centiméterrel a kezében, rá sem nézve a kisasszonyra, hanem hát ez egyszerre elsikoltja magát:

– Jézus Mária! És úgy tesz, mintha ki akarna szaladni az ajtón. Hát akkor az álomszuszék Domokos is fölveti a látókáit és isten Márkus-uccse, magam is megijedtem, olyan kénköves tüzet lövelt a fekete szeméből. De ez csak egy pillanatig tartott, aztán keményen ráparancsolt a leányra:

– Üljön le.

Ez meg remegett és nem merte megcselekedni, hát még egyszer rárivalt:

– Üljön le! És aztán ökölbe szorította a kezét és azt mondta:

– Nekem fizetség jár azért, hogy aki jön, annak mértéket vegyek. Őrizkedj Gizi, nehogy másutt találkozzam veled, itt azonban nem ismerlek.

– Hát mit mondjak magának, kedves kisasszony, én már sokfélét tapasztaltam, de ilyen beszédet csak a szinházban hallottam legfölebb, ott is csak nagy uraktól, akik szépen rakják a szót. Aztán a Gizi kisasszony kezdett sírni és míg a mértékvétel folyt, hát megtudtam az egész históriájukat. Hogy a Domokos épen hogy fölszabadult és egy házban lakott a Verseny-utcában Gizivel, aki kőmívesnek a leánya ugyan, de mivel boltikisasszony volt, hát egy szegény fölszabadult cipészinas nem is merhette rávetni a szemét. A Gizi kisasszonynyal azonban megértették egymást, csak a kőmíves apa nem akart semmit se hallani róla, hogy az ő kisasszonylánya egy olyan senki ember felesége legyen. Hát ezért elébb együtt akartak meghalni, de a leánynak nem igen volt mersze hozzá. Erre aztán elhatározta Domokos, hogy kivándorol szerencsét próbálni, a Gizi pedig esküvel fogadta, hogy hű marad hozzá és várni fog reá.

Hát az első esztendőben bizony sanyarú dolga volt Domokosnak, amíg Párisba nem vergődött. Ott gyöngyélete van a munkásembernek. A legkevesebb, amit kap, öt frank napjára, ami két forint ötven krajcár. Minálunk bizony meg kell öregedni, míg ennyi bérre viszi az ember. De Domokos ügyes ember volt és csakhamar fölvitte isten a dolgát. Keresett hatvan, nyolcvan, száz frankot is hetenként és ebből minden hónapban küldött a Gizinek húsz, negyven, meg nyolcvan forintokat is, hogy tegye a takarékba s ha már sok pénze lesz együtt, akkor haza jön, önállóvá lesz és majd csak hozzá adják a leányt.

Ez volt épen a baj. Gizi takarékba vitte a pénzt, de aztán, ha megszorult, ki is vette. S mivel könnyen jutott a pénzhez, hát kezdett finoman ruházkodni, nyalakodott is, megunta az üzletet és kezdett sokat sétálni. Aztán a Domokos meg biztatta, hogy nemsokára hazajön már és üzletet nyit. Ettől aztán megijedt és arra gondolt, hogy az elköltött pénzt visszaszerezze. Hát tudja, kedves kisasszony, elég szép, szőke kislány a Gizi kisasszony, szerencséje is lehetett volna, de sohasem volt fölösleges pénze, amire szert tett, azt el is költötte. Aztán meg miután belekóstolt a szabad életbe, tetszett is neki. A Domokos hazajött, kereste a leányt a boltban, ott kinevették, már régen nincs ott. Kereste a szüleinél, azok azt mondták, hogy a Gizi úri dámává züllött, hát kilökték. Így keseredett el a fiú, meggyűlölte az egész asszonyi nemet, aztán úgy állt, mint az ujjam, mert minden megtakarított pénzét hazaküldte. Az önálló üzletből nem lett semmi, hát beállt hozzám. Nem érdekes ez?

– Utálatos, – felelt Éva, – az a leány megérdemelné, hogy fölakasszák.

Wočasek úr a fejét csóválta.

– Ne ítéljünk nagyon szigorúan, kedves Éva kisasszony, az egyiknek ilyen a természete, a másiknak amolyan. A férfinak mindig okosnak kell lenni és a nő mindig gyarló. Hát nem Domokos az oka mindennek? Minek bízta pénzét a leányra? Minek teszi ki a csábításnak? Bejönnek hozzám a leányok ötforintos cipőért és még nem akadtam egyre sem, aki ellen tudott volna állani, mikor én tízforintosat kínáltam neki. Ha Domokos szépen maga rakja félre a pénzt, most boldog lenne ő is, a leány is. Súlyos az élet, kedves Éva kisasszony és mentül szegényebb a lány, annál jobban vágyik a szép holmikra.

– Adja el magát, – szólt Éva szenvedélyesen, – de lopni nem szabad. És lopni attól, akit megcsal, ez a legförtelmesebb.

Wočasek úr a vállát vonogatta.

– Tisztelem a véleményét, kedves kisasszony. Mindenesetre szép, ha valaki ilyen szigorú erkölcsöt vall.

Éva ajkába harapott.

– Igaza van, Wočasek úr, aki olyan, mint én, annak nincs joga mást elítélni. De én mégis érzem, hogy ki vagyok és nem tartom magamat rosszabbnak akármelyik tisztességes asszonynál. Hogy szeretője voltam Deméndynek? Hogy pénzt kaptam tőle? Az nem az én rosszaságom, hanem a világ hitványsága. A hites asszony tán nem kap pénzt az urától? S nem azért kapja-e, amiért én? Hát azoknak a nagyobb tisztessége csak a nagyobb szerencséjök. Amellett, hogy eladják magukat, tetejébe még feleségül is vétetik magukat. Könnyű így szeretni! De én szerettem azt az embert ingyen s megfizettem azért, amit tőle kaptam, a becsületemmel. S mikor elkövette a hitványságot, hogy otthagyott, ingyen adtam vissza neki a szabadságát. Kínált pénzt, nem kellett. Ha nem volnék jobb, mint a többi, nem szorulnék itt is elnézésre.

Wočasek úr helyeslően bólogatott a fejével.

– Úgy van, kisasszony, úgy van, nagyon érdeklődöm a sorsa iránt s mint jó barátja mondom önnek, hogy becsületességének meglesz a jutalma.

– Ugyan mi? – kérdi Éva keserűen.

Wočasek úr himbálja a fejét, mintha jól össze akarná illeszteni a gondolatait.

– Hát, kedves kisasszony, tudja, az én tapasztalatom szerint semminek sem lehet vége, mielőtt be nem fejezték. A szerelmes emberek viszonyát nem lehet úgy abbahagyni, mint déli harangszóra a munkát. Vagy házasság, vagy válás kell ahhoz. Deméndy úr elhagyta magát, de nem vált el magától. Igen, ha végkielégítést adott volna magának, akkor vége volna mindennek, de így magához köti őt még az, hogy nem adott magának semmit. Meglássa, egy szép napon minden a régiben lesz. Még ennek a Domokosnak a dolga sem maradhat úgy, ahogy van. Ha visszaperelte volna a leánytól a pénzét, vagy ha agyonütötte volna, akkor igen. Így, ahogy most van, mindkettőjük dolga olyan, mint a kistafirozatlan cipő. Nem lehet liferálni.

– Hagyjuk el – szólt Éva, iparkodván fölindulását rejtegetni. – Tiszteltetem a feleségét, Wočasek úr.

– Köszönöm – felelt ez szinte goromba szárazsággal és hirtelen nagy buzgalommal nekipörgette a varrómasinát. – Majd megmondom neki.

– A gyerekei hogy vannak? – kérdi továbbra Éva.

Erre a kérdésre a varrómasina megállt és Wočasek úr képe épp oly sugárzó, barátságossá vált, amilyen mogorva volt, mikor Éva a feleségét emlegette.

– Hohohó, – kacagott föl mély lelki gyönyörűséggel, – maga talán nem is tudja, hogy többen vannak, mint voltak? Még egy hozzá jött, akkora, mint a kis árboc. Fiú, teringette, fiú! Csak látná, milyen hatalmas kölyök az. Árpádnak kereszteltem, mivelhogy ő az első Magyarországon született Wočasek. Lehet, hogy későbben meg is magyarosítom a nevemet, az ő kedvéért. Tudja, én nem igen bántam, ha a kenyéririgy népség cseh suszternek csúfolt. Hanem a fiu, ördög poklot, az minden ízében magyar ember lesz.

– S valami nagy urat nevel majd belőle.

Wočasek úr megint meggondoltan himbálta a fejét.

– Na, na – szólt csöndesen. – Akarom, hogy jó módban, becsületben élhessen, de a suszter fia ne kívánkozzék el az apja kaptafája mellől. Az én üzletemben sok mindent tapasztalni, kedves kisasszony, s megtanultam, mi árt meg az embereknek. Hála istennek, van miből élni, a feleségem is járhatna selyemben, de azért mégis csak egyszerűen jár, mint becsületes mesterember asszonyhoz illik. A fiú sem úgy boldogulna, ha mint nagyságos úr elverné, amit én kerestem, hanem ha mint iparos ember nem kénytelen az elején kezdeni a dolgot, hanem ott folytathatja, ahol én abbahagytam.

– És a leányait is így nevelteti?

– Ó, azokat nem. Leánynak nagy csapás a szegénység gazdag városban. Minden bajnak az oka, ha a leányok szebben öltözött leányokat is látnak. Ezért nem is szabad bejönniök a városba, hanem Váczon vannak intézetben. Ott aztán ők a leggazdagabbak közül valók. Tudja, itt is adhattam volna intézetbe, ó igen előkelő, tisztességes intézetek vannak itt, ajánlották is nekem, de csak látom, amint az egyformán öltözött leányokat kettős sorokban sétálni viszik a városon át. Nem jó dolog az leánynak, kedves kisasszony, az ördög leselkedik rájok minden utcasarkon és minden kirakatból.

– Nagyon félti a leányait, úgy-e Wočasek úr?

– Mi tűrés-tagadás, kedves kisasszony, ne vegye zokon, de nem akarom, hogy bajuk történjék. Új világ van itt körülöttem, de én csak szerezni akarok belőle, nekem, régimódi embernek, jó a régi világ is.

– Igaza van, Wočasek úr, most azt hiszem, már mehetek. Isten áldja…

– Alázatos szolgája, Éva kisasszony, nagyon becsülöm, kedves kisasszony és ne féltse jobban a pénzemet, mint magam.

De csak nem mehetett el Éva. A katonatiszt nagyon csökönyös volt, egy kissé türelmetlenül ugyan, de mégis ott lődörgött a bazárban, gondolván, hogy örökké csak nem marad a boltban, akit vár!

– Eh – gondolta Éva – nem bujkálok többet. És – hangosan szólt:

– Isten áldja meg.

Amint az ajtót nyitotta, majd összeütközött egy különösen magas, karcsú teremtéssel. Minden suhogott, ragyogott rajta. A dereka crépe-je, a szoknyája finom batisztja, de különösen az alsószoknyája selyme, mely a magasra felfogott szoknya alól tenyérnyire kilátszott fekete alapjával, piros fodor- és rojt-diszével. Az érdekes, keskeny arc erősen bepuderezve, nagy, íves orra el is csufította, széppé is tette. A hölgy viselkedésében volt valami szeleburdi szögletesség, mint a gyerekeknél. A könyöke kifelé állott, a válla is hegyes volt és hórihorgas termete csupa éles szögben hajlott meg a ruhája alatt.

– Kovacsevics Mariska kisasszony! – kiáltott föl Wočasek úr.

– Pardon! – kiáltotta vidám udvariassággal a leány, de aztán csak ráborult Évára, aki ugyancsak magas, karcsu leány, mégis eltörpült mellette. – Éva, Évácska, jaj milyen boldog vagyok, hogy láthatlak.

– Hallottam, hogy külföldre mentél – szólt Éva, miután némileg erőltetve szintén örömet mutatott a nem várt viszontlátáson.

– Jó napot, Wočasek bácsi, hát még mindig a régi jó egészségben? Ejnye, de szép főhadnagy ez idekint! Reád vár, Éva?

– Nem – felelt ez kurtán.

– Pedig már gratulálni akartam. Hát külföldön voltam, kedvesem, a moszkvai operánál. Nagyon jó dolgom volt, hiába, csak a külföld becsüli meg a tehetséget. Minálunk? Csupa fontoskodás és kicsinyesség. Hanem majd elfelejtettem megmondani: gratulálhatsz, menyasszony vagyok.

– Ah, ah – örvendezett Wočasek úr, aki közben örömteli érdeklődéssel, de megszokott lassusággal lefejtette magáról a lábszijat, letette a bőrt, meg a kalapácsot, két tenyerével végigveregette a térde kalácsait, amivel úgyszólván szalonképessé tette magát az elegáns látogató számára – és ki az a boldog ember, ha szabad kérdeznem? Bizonyosan valami moszkvai kitünőség!

– Angol – szólt a hölgy és magába mosolygott. – Nem Moszkvából való, hanem itt Budapestről ismerem. Talán te is Éva? Webston, Alfréd Webston, egy írógépgyár képviselője, voltaképen mérnök. Rengeteg sokat keres. Tavaly télen az orfeumban ismerkedtem meg vele. Nem tud magyarul, hát az orfeumban mulat, mint minden idegen. Tudod, Éva, akkor rászorultam, hogy az orfeumban énekeljek s ő csapta nekem a szelet. Borzasztóan udvarolt, hanem én rögtön észrevettem, hogy bolond volnék, ha csak úgy ráhallgatnék. Nem is esett nehezemre az ellentállás, mert mondhatom, elég csunya fiú s több ajándékot kaptam tőle így is, mint akárki mástól. Aztán ajánlatot kaptam Moszkvába, a szegény ember majd megbolondult, mikor megtudta s azt mondta, itt hagy mindent s velem megy. No hiszen, csak az kellett volna. Ha elmegy innen, még én tarthattam volna el. Hát megígértem neki, hogy elutazásom előtt elmegyek hozzá s azt az estét mondtam neki, amelyen én már a vasútra ültem. Most visszajöttem, s képzeld csak, az első ember, akivel itt találkoztam, ő volt. Nagyon le volt soványodva, mondta is, hogy bánatában még többet mulatott, mint azelőtt s egyszerre csak előállt azzal, hogy feleségül vesz. Egy darabig ellenkeztem, kikérdeztem a jövedelme felől s meggyőződtem róla, hogy van legalább tízezer forintja… ejnye, be csinos az a tiszt, igazán nem reád várt?… Aztán megegyeztünk, hogy két hét mulva megyünk Helgolandba, ott lehet a legkönnyebben házasságot kötni. Mna, most pedig kedves Wočasek bácsi, csináljon két pár olyan topánkát, hogy Helgolandban is megbámulják.

– Ó, igen szívesen Mariska kisasszony, – szólt Wočasek úr, – de bármennyire örülök a kisasszony szerencséjének, mégis szeretném, ha némi foglalót adna s a többit a cipők átvételekor egyenlítené ki.

– Mit beszél? – kiáltott föl méltatlankodva Mariska kisasszony, – maga nem bízik bennem most és vaktában hitelezett nekem, amíg csak amolyan voltam?

– Úgy van, kedves kisasszony, ne vegye rossz néven, de ez már az üzleti elveimhez tartozik. Amíg csak úgy isten nevében tetszett élni a világát, a szépsége meg a jókedve biztosítékot nyujtott. Hiszen csak lesz szüksége új cipőre, azért iparkodik majd kifizetni a régit. Hanem most férjhez megy, tisztelem, becsülöm érte, de a férjes asszonyoknak nem tudok hitelezni, már ez így van.

– Jól van, – kiáltott haragosan Mariska kisasszony, de aztán csak elnevette magát. – Voltaképpen igaza van, kedves Wočasek bácsi, hogy egészen nyugodt legyen, hát kifizetem a cipőt egészen előre. Hála istennek van annyi, hogy akár az utcára is szórhatnám.

Ezzel kinyitotta kis erszényét s abból egymás után kihúzott vagy öt darab irgalmatlanul összevissza gyűrt százas bankjegyet. – Ez a magam pénze – szólt önérzetesen – ezt még Moszkvából hoztam magammal.

– Nagyon szép, kisasszony, bizonyára takarékoskodott vagy sokat keresett.

– No, takarékoskodni éppen nem tanultam meg, hanem lehetetlen volt mindent elkölteni. Az orosz uraknál csak úgy röpül a pénz. Hát te mit csinálsz, Éva, nagyon szép vagy, de mért jársz ilyen piszkos keztyüben? Rosszul megy a sorod? Adjak kölcsön egy pár száz forintot? Adok lelkem, aztán ajánlanám neked is, menj ki Moszkvába, szerencsét csinálhatsz.

– Nem vagyok színésznő – szólt Éva kurtán.

– Kell is ahhoz színésznőnek lenni? Csak bízd rám a dolgot, ha akarod.

– Nem akarom.

– Ejnye, de kurtán beszélsz! Nem baj, mindig ilyen voltál. Jösz velem ebédelni? A Vadászkürtben lakom, megebédelhetnénk a szobámban.

– Köszönöm, már ebéd után vagyok.

– Ilyenkor már? Hiszen belőled egész kis nyárspolgár lett. Ah, értem, az a tiszt. Kérlek, előttem ne genirozd magad. Mondhatom, irigylem tőled.

– Neked adom.

– Igazán? Hja, én menyasszony vagyok, nem lehet. Pedig kedvem volna hozzá. Igazán – tette hozzá panaszosan – mennyi áldozatot kell hozni ezért a házasságért. Egész apáca lett már belőlem. És ez az Alfréd olyan bolondul féltékeny. Igaz, sejtelme sincs róla, hogy most hol vagyok, ő meg le van kötve az üzleténél. Tehát isten áldjon, Éva, isten vele Wočasek úr, szép legyen a cipő, csak úgy ragyogjon – igaz is, hiszen még nem fizettem. Hát tudja, itt hagyom az egyik százast, lássa, én jobban bizom magában, mint maga bennem.

– Szépen köszönöm, kisasszony, valóban nem tudnám fölváltani.

Mariska kisasszony egy darabig gondolkodva, habozva állt s határozatlanul nézett ki az udvarra. Végre csettintett a két ujjával és hirtelen odafordult Évához:

– Igazán nem reád vár ez a tiszt?

– Reám vár ugyan, de nekem nem kell, azért maradtam itt, mert várnom kell, míg elkotródik.

– Akkor segítek rajtad, édes, pá!

Ezzel kiperdült az ajtón, megállt előtte, aztán lassan megindult. Mire a kigyó-utcai kapuhoz ért, a katonatiszt már melléje csatlakozott és együtt folytatták útjukat.

Wočasek úr az ajtóban állva nézett utánuk, aztán beszólt:

– Most már szabad az út, kisasszony, ha ezt előbb látom, nem kértem volna pénzt a Mariska kisasszonytól.