Budapest

Mint koldus katona mellét a vitézségi érem, úgy ékesíti a Dermákék szegénységét a nagy faragott könyves szekrény. Elkerültek a régi, mahagoni üvegszekrények, el a festmények, a kényelmes bőrkarosszékek, az ezüst nászajándékok, a négy szobára való kényelem. És elkerültek még a könyves szekrény lakói is, mind sorba, amint a szükség az antikváriushoz kergette őket. Kettő maradt csak meg belőle: egy öreg elnyűtt Kant, meg a Longfellow költeményei. Ezek is kivándoroltak a könyves szekrényből a Jani fiú iskolás vackába. A könyvek helyét most a család ruhaneműje foglalja el, Longfellow porosan az iskolás könyvek aljára van temetve, mivel a Jani fiú nem ért angolul, de legfelül van Kant, mivel németül tud s egyre bujja ezt a mélységes, érthetetelen könyvet s érteni véli, amiket kiolvas belőle, mikor este, dolgai végeztével odaül az asztalhoz és beletemetkezik.

Hét óra felé a könyves szekrénynek még más hivatása is van. A kiugró párkányra terül egy piros szalvéta, arra meg sorjába három karaj kenyér kerül. Egy a Janié, egy a Sárikáé és egy az Éváé. Össze-vissza, a mama porciójával együtt félkilót nyomnak, ára hat krajcár. Meg van terítve vacsorára. És ezzel ki van tűzve a fürgeségnek, meg az életrevalóságnak a pályabére is. Aki hamarább ér haza, a Bulyovszky-utcába, az válogathat. A nagy bérház harmadik emeletén ilyenkor tavasszal esti homály és csöndes zsibongás uralkodik. Haza szivárognak a munkás emberek, asszonyok, az alsóbb emeleteken a kishivatalnokok, itt-ott egy-egy elkésett gyermekcsapat, melyet a közel városliget lombtalan fái és korai vurstli mulatságai csábítgattak. Szegény, füstös, piszkos környezet. Be messze esik a nagyvilágtól! Az a három darab kenyér azonban kihat a messze távolba. A zsibárús-utcából miért törtet lelkendezve hazafelé a kis masamódleány? A Ferenc-körútról miért vágtat lihegve egy nyurga, éhesképű és foltosnadrágú fiú? S az Andrássy-úton, a terézvárosi templomórára eső tekintet következtében miért válik sietőssé a gondolataiban elmélyedt, sugár, úri tartású, elegánsan öltözött szép hölgy járása? Hét óra van, a kenyér ki van terítve a könyves szekrényen. Siessünk, aki előbb jön, az kapja a legnagyobb darabot. S nemcsak azt. A kis masamódleánynak, a Sárinak, keserves tapasztalatai vannak, a bosszúság könnye tolul a szemébe, mikor rágondol. Neki dolgoznia kell, neki be kell várnia a hétórai harangszót, ellenben ez az Éva akkor mehet haza, amikor akar. Most is bizonyára otthon van már és ma sem volt otthon ebédre. Jó ez, mert ilyenkor a mama sietve kiosztja az ő porcióját is, de rossz is, mert ilyenkor Éva se nem szól, se nem kérdez, hanem megeszi a másik kenyérporcióját is. Ha ugyan éhes. Most azonban délben látta, hogy egy katonatiszt jár utána, lehet, hogy azzal ebédelt. Be jó volna! Talán a maga kenyerét is otthagyja, amint néhányszor megesett. De azért siessünk, hátha nem ebédelt a katonatiszttel!

Ebből az okból, mint már tudjuk, az aggodalma nem volt alaptalan. Éva a kapuban kissé megpihent, nagyot lélegzett, aztán nekivágott a három emeletnek, finom szoknyáját könnyedén felfogta, hogy az előtte járó fejkendős asszonyok és kopott ruhás munkáslányok félő ihlettel bámultak le reá. Gőgös, rideg teremtés a kisasszony, nem barátkozik velük úgy, mint az édesanyja. De ha bántja is őket, természetesnek találják. Teheti: egy államtitkárnak a szeretője.

Aztán benyit a piszkos konyhába, bal felől az ajtó résén világosság hatol ki és rekedtes füttyszó hallszik. Haas úr, a technikus hónapos bérlő, mint mindig, most is idehaza van már. Jobbfelől teljes a sötétség, az ablak mellett biztos körvonalakban megismeri az édesanyját, aki nagyobb nálánál, szikár, beesett arcú asszony. Most is, a vak sötétségben, pápaszemmel az orrán, mélyen a himzés fölé hajlik, úgy rontja a szemét, hogy petroleumot takarítson.

Éva nem köszön, az anyja föl se néz a munkájából. Itt nem igen szoktak beszélgetni, hacsak nem veszekednek. Éva leteszi kalapját s a könyvesszekrényhez lép. Ott van a három darab kenyér. Sorra kézbe veszi őket s méregeti a súlyukat. Megtalálja a legnagyobbat és beleharap. Aztán vetkőzni kezd. Az elegáns hölgyből két perc alatt lompos, perkálruhás szegény leány lesz. Aztán visszadűl a kopott, széles divánra, melyről lepattogott a bőr fénye s ki-kibújkál a lószőr és csámcsogva eszik. Csakhamar elfogyasztotta a porcióját. Ekkor fölkel és elveszi a másik darabot is.

– Nem hagyod?

Élesen rikácsolva, mint a kakadu szava, sivít ez a két szó az ablak mellől. Az első, melyet reggel óta az anya leányához intézett.

Éva rá se hederít, beleharap a kenyérbe, az egyszer megindult nyelv pedig rázúdítja a szakadatlan szidalmakat. Hogy egész nap kószál, isten tudja merre, aztán hazajön és eleszi szegény testvérhuga elől a kenyeret, aki dolgozik és keres. Hogy nem szégyelli magát, hogy nem gondolkodik-e, meddig mehet ez így, mi lesz belőle. Hogy nincs érzése még az anyja iránt sem, aki vakra dolgozza magát, az öccse iránt, akinek a cipőjébe befolyik a víz, míg ő selyemben pompázik. Végtelen, keserű és gyűlöletes áradozásban önti rá édes anyja a szót, amire ő nem válaszol, csak hangosabban csámcsog s hogy még jobban ingerelje, a kenyér elfogyasztása után, halkan fütyülni is kezd. Végre pedig föláll, kimegy a konyhába, ott meggyujtja a kis petroleumlámpát és behozza.

Dermákné feléje ugrik, mint a madár, ha fiókját támadják.

– Nem hagyod a lámpát? Annyi pénzed van? Félnyolckor nem lehet lámpát gyujtani.

– Olvasni akarok, – mondja Éva kurtán. A gyenge fénynél látni az arcát, provokáló, gúnyos mosolyra szorult a szája, hosszú, szép pillája pedig megátalkodottan félig lehunyva.

És nem is törődve többé édes anyja átkozódásával, odaült a kicsi négyszögletes asztalhoz, felütött egy regényt és úgy tett, mintha egészen belemerült volna. Dermákné – mit tehetett egyebet, voltaképpen a lányának igéző hatalma alatt állott – nagymérgesen fogta a hímző-rámát s a széket lecsapva, kemény szitkok közepette ő is odatelepedett az asztalhoz.

Ajtócsikorgás és rekedtes füttyszón a kőrösi lány dala hallszik. Valaki poroszkál a konyhában, aztán a külső ajtó is megnyikordul. Haas úr ment ki, bizonyára egy pohár vízért. Az anya hímez, a leány olvas. Néhány perc mulva ismét nyikorog a külső ajtó és most egy borízű férfihang halk enyelgésére fiatalos, elfojtott kacagás válaszol. Éva fölüti a fejét, az anyja meg se moccan.

– Sonka, – mondja a férfi.

– Jó, – hallik a leány felelete – de mind megeszem ám.

– Nem bánom, még egy fél almát is adok, csak jőjjön…

Ekkor nyílik az ajtó és beront a kis Sárika. A köszönés ebben a házban nem szokás, az ajtótól a könyves szekrényig a három lépést a kis leány egy ugrással megteszi s a szeme körüljár a szobában, az anyjára, a nénjére s körül az ágyra, a divánra, meg az ajtóba vert szögekre, ahol ruhadarabok lógnak. Azt nézi, itt van-e már Jani. Nem látván se őt, se a kalapját, az egyetlen darab kenyérről megállapítja, hogy ez nem ő rá, hanem Janira vár, ennélfogva le sem vetkőzve, a kezébe kapja és beleharap.

– Úgy, úgy, – mondja most keserűen Dermákné – te meg fald föl a bátyád falatját.

– Én se jövök mulatságról, – felesel a kis leány – neki szólj, ne nekem.

És ezzel egy-kettőre bekapta az egész porciót, aztán lecsapja vékonyka gallérját, meg ferde kalapját és szintén odatelepszik az asztalhoz. A két tenyere közé fogja az arcát és szétterpeszkedő könyökeit odatámasztja az asztalhoz. Inkább unalmában, meg hogy a nénjét bosszantsa, veszi fel újból a beszéd fonalát.

– Hát mért engeded, hogy Éva két kenyeret egyék?

Éva magában mosolyog és föltekintve olvasmányából, mondja:

– Te is megetted az ebédemet.

– A te ebédedet? – szól gúnyosan a kis leány – mintha bizony te nem ebédeltél volna.

– Ó igen, – szól Éva – még pedig nagyszerűen, ötféle pecsenyét és hatféle tésztát.

– Én bizony elhiszem, – szól a kis leány – de csak járj te az ilyen ebédekre, nekem nem kell.

– Hallgatsz? – szól Éva csöndben.

– Miért? Tán te parancsolnál nekem?

– Igen, én.

– Hát próbáld meg. Még az kellene, hogy ilyennek engedelmeskedjem.

Sértően, maróan és kárörvendően hangsúlyozta az ilyen szót. Éva fölemelkedett és feléje ütött. A kis leány fölpattant az asztalról és szemtelenül vihogva állt meg az ajtóban. Éva egy darabig gyűlölködve nézett rá, aztán ismét elmerült az olvasásban. Dermákné nem hederített rájok, amikor a leányok veszekednek, neki nyugalma van.

A kis leány visszaült az asztalhoz és türelmetlenül izgett-mozgott. Unatkozott is, meg valami járt a fejében. A Haas úr vacsorája, amire meghívta. De hát félt Évától, aki soha sem engedi bemenni a szobaúrhoz. Az imént is csak azért akart veszekedni, hogy oka legyen kimenni a szobából. De nem sikerült, ez az Éva nagyon türelmes. Bizonyára vaj van a fején.

Ekkor nyílt harmadszor az ajtó: haza jött a Jani. Egy kicsit liheg a gyors lépcsőmászástól, a tüdeje nem éppen a legjobb. Bő, nem az ő testére szabott felöltő van rajta, de a műértő zsibárús hallatlan kopottsága, meg a bélése teljes feslettsége mellett is megismerhette az előkelő származást. Valóban, Jani előtt ezt a kabátot egy államtitkár viselte, persze, nem úgy, mint ő, télen is. Nagy kék szeme van a nyurga, bibircsókos fiúnak, abban fellobog az ifjúságnak, meg a magába merengésnek tüze, mely nem mer nyiltan kicsattogni, mivel a szegény fiú, ebben a környezetben, másutt meg gyámoltalanságánál fogva gúnyban és elnyomottságban szemérmetesen és szégyenkezve rejtegeti a lelke gazdagságát, melyről különben már elhitették vele, hogy csak gyerekes képzelődés.

A fiú szintén nem köszön, de kezet csókol az édesanyjának. Aztán csak egy tekintetet vet a könyvesszekrény párkányára és szó nélkül, csak egy halk sóhajjal törődik bele a ténybe, hogy nincs vacsora. Az ablak sarkában, a földre tett kis deszkán vannak az irkái, meg a könyvei. – Jani a hetedik gimnáziumba jár – onnan szedi elő azt a rejtelmes német könyvet, amelyről hallotta, hogy ebben foglaltatik az emberi elme legnagyobb bölcsesége és beletemetkezik. Nem érti ugyan, csak az egyes szókat, hanem hozzákomponál magának belső tartalmat is. Olvassa Kantot s amit kiolvas belőle, az a maga ügyefogyott eszének a gyerekes tákolmánya.

Az édesanyja rajta nyugtatja tekintetét, önfeledten, csak egy percre s ebben a nézésben nyilatkozik meg az egyetlen érzelmes fölgerjedés, amit ebben a családban tapasztalhattunk. A fiú megérti a tekintetet és szíve melegen fölsajog. Gondolja is, hogy mások ilyenkor megölelik az édesanyjukat s hallanak néhány gyöngéd szót, de itt csak a mivoltuk durva felét fordítják kifelé. A gyöngédség, a szeretet meghúzódik belül, mint a vad a barlangjában. Jani meg is szeretné nyugtatni az édesanyját: ne sajnálja nagyon, mert ma szerencsére uzsonnát kapott. Kávét és kuglófot. Amiből nem evett ugyan annyit, mint szeretett volna, de mégis élvezett valamit. A Ferenc-körúton lakik ugyanis a legjobb leckéje, a Bellágné. Kábítóan gazdag, szép, fiatal asszony, a saját házában lakik s amikor későn uzsonnázik, vagy kedve támad másodszor uzsonnázni, akkor őt is megkinálja egy csésze kávéval.

Bellágnéval a fiú sokat foglalkozik, olykor Kantja mellett is rá kalandozik az esze. Mert Bellágné is áldozat, meg boldogtalan. Vagy öt hónappal ezelőtt még szobalánya volt a Bellágéknak, de a gazdag ember beleszeretett és feleségül vette. Hát mi van ebben, amin fönn lehetne akadni? Csak azért, mert szegény volt, ne lehessen tisztességes felesége egy tisztességes embernek? Nincs műveltsége. De hát azt meg lehet szerezni és a fiatal asszony törekszik is reá. Ezért tanul most nála írni és olvasni. Későbben majd egyebet is fog tanulni, hiszen még csak tizennyolc éves. És mégis! A mostohalányai nem akarják elismerni, a volt szobalányukat nem akarják anyjuknak fogadni. Istenem, milyen előitéletes a világ. Ezt a szép és jó asszonyt lenézik és kerülik, mivel szegény leány volt. Nem is érintkeznek vele, a lakást kétfelé választották, külön bejáratuk van s éppenséggel nem is látják a mostohaanyjukat. Jani nem is látta őket soha, pedig négyszer hetenként fordul meg a házukban. Bellágnétól hallotta, hogy felfuvalkodott hiú teremtések, öregebbek is nálánál s csak az bántja őket, hogy a mostoha anyjuk fiatalabb is, szebb is, meg hogy kevesebb vagyon néz majd rájok az új házasság miatt.

Ez valószínűbb is, mint amivel a lányok rágalmazzák Bellágnét, hogy elszédítette és fondorlattal behálózta szegény apjukat, aki oly soká becsületes, szolid öreg ember volt, aki a gyermekei mellett soha nem érezte még valakinek szükségét. Hát lehet valakit szerelemre csalni? A szerelem ugyanis magasztos érzelem, mely úgy fakad a szívben, mint a vadvirág, se beleplántálni, se beleerőszakolni nem lehet. És Bellág úr – csak egyszer látta a szürke, bozontos szakállú, testes öreg kocsigyártót – nemes ember, amikor csak a szíve szavára hallgatott s nem vált rabjává a maga előitéletének, mely a vagyon szerint különbséget tesz ember és ember között.

A Jani fiú fölriad.

– Mit akarsz? – kérdi Dermákné Évától, aki hirtelen fölkelt.

Jani csak most vette észre, hogy a huga nincs a szobában.

– Be akarom hozni – szól Éva izgatottan – nem engedem meg, hogy egyedül legyen bent a szobaúrral.

– Úgy? – mondja csípősen Dermákné – talán irigyled tőle azt a falat sonkát?

– Nem bánom, – mondja Éva felindultan – ha egy egész disznót eszik is meg, de azt nem szabad engedni, hogy ez a liba ott bent egyedül legyen egy férfival.

– Hadd legyen – mondja pattogva Dermákné – hadd egyék, ha hozzájut. Te pedig a legutolsó vagy, aki féltheted a hugodat.

Éva már az ajtóban volt, csak onnan szólt vissza:

– Beszélhet anyám, ami tetszik, amíg én itt vagyok, vigyázni fogok arra az ostoba libára és nem hallgatok senkire.

Ezzel becsapta maga után az ajtót s keményen berontott a másik szobába.

Keskeny, egyablakos szoba volt. A bútorzata egy ágy, egy bádogmosdó, egy szekrény, egy nagy négyszögletű asztal, meg egy könyvespolc. Az asztal nagyobbik részét egy óriási rajztábla foglalta el, e mellett ült Haas úr és még falatozás közben is dolgozott. Az asztal sarkában ült Sárika és a papirosról fölváltva Haas úrral szedegette föl a sonka-szeleteket.

– Jó estét, Haas úr, – szól Éva sietős hangon – bocsánat a háborgatásért. Gyere be, Sári, a mama hí.

A kis leány pislogó szemmel néz a nénjére. Haas úr egyet tol a rajztábláján, amivel a helyéről való tisztelettel teljes fölállást markirozta s széles száját barátságos vigyorgásra húzva, mondja:

– Ejnye, be kár, Sárika kisasszonyt vacsorára hívtam.

– Tudom, – mondja Éva nyersen – de Sári kisasszonynak otthon is van vacsorája. Siess, mert a mama haragszik.

– Nem igaz, – mondja most dühösen a kis leány – a mama nem is hí, te nem akarod, hogy itt legyek.

– Hát akkor én nem akarom, hogy itt légy, – mondja Éva határozottan – azonnal jőjj.

A kis leány nem mert ellenkezni. Dohogva fölkelt s még egy nagy szelet sonkát vett a papirosról. Majd hogy a meghátrálását födözze s még egy gombostűszúrással megboszúlja magát, hozzátette:

– Hanem te se maradj itten.

Éva lesújtóan nézett reá, de nem szólt semmit. Haas úr belekezdett a kőrösi lány nótába – ezt talán még álmában is fújja – úgy mondta:

– Ejnye be kár, hanem aztán visszajöhet a kisasszony? Hiszen nincsen benne semmi rossz, én úgyszólván a családhoz tartozom, ugy-e?

– Nem illik, – mondja Éva szigorúan – ha hozzánk jön, Haas úr, szívesen látjuk, hanem egy ilyen tacskónak semmi keresete egy fiatal ember szobájában. Ajánlom magamat.

Odabent aztán isten igazában megindult a hadd el hadd. A kis leány, mint a pulyka felfújta magát és az anyja födözete alatt megszólaltatta dühe ütegeit. Hogy csupa irigység az egész, hogy azt hiszi, mindenkinek csak őrá szabad néznie, hogy nem mindenki olyan, mint ő. Hogy persze, ő csak rosszat gondolhat, ha valaki egy fiatalemberrel van együtt stb.

Éva ismét könyvébe temetkezett s a mérges kis csípésekre absolute nem reagált. Ez ingerelte Dermáknét s most már ő vette át a Sárika taktikáját. Hogy voltaképpen igaza is van, hogy másnak kell lennie annak, aki olyan finnyás és féltékeny a leánybecsületre. Hogy mit is gondol? Az a fiatalember nem olyan, amilyenekkel Évának dolga van. Megártott volna Sárinak az a falat sonka? Persze szeretjük adni az úri kisasszonyt, de akkor legyen is miből. Csakhogy a kisasszony fönn hordja az orrát s azt hiszi, övé a világ. Szégyenszemre összeállt azzal az emberrel, azzal a gazemberrel és köpte a markát, hogy méltóságos asszony lesz belőle. Hogyis ne, lekenyereztette magát egy pár rongygyal s most abban henceg. Pedig még a legutolsó leány is többet vasalhat ki a férfiakból. Most pedig itt ül azzal a síma pofácskájával s nem sül ki a szeme szégyenében.

– De édes anyám, – könyörög most Kantjából föltekintve a fiú.

– Hallgass! – rivall rá az anyja s a fiú úgy összehúzta magát, mint mennydörgéskor a kölyök macska – tudom én, mit beszélek. Az a Deméndy, úgy látszik, okos ember volt, keresztül látott rajtad s még jókor a faképnél hagyott. Különben mit bánom én? Ha már annyira sülyedtél, kár a fele úton megállani. Eredj az utcára, úgyis ott lakol. Tán a szép ruhád megtetszik valakinek, hisz úgyis ez lesz a vége.

Sárika, a tizenötesztendős Sárika sugárzó arccal hallgatta ezeket. Éva az asztalra csapott, mire Dermákné hirtelen elnémult. De ezzel már visszanyerte önuralmát s a képzelhető legnyugodtabb hangon, lassan, meggondoltan felelt:

– Gyalázat, hogy így beszélsz a tulajdon lányodról. Hanem hallod, mondok neked valamit. Nagyon jól megértettem, mi rejlik az alatt az erkölcsös korholás alatt. Te akarsz az utcára küldeni, hogy pénzt szerezzek, amint hogy édes kedves lányod voltam, amíg pénzt hoztam. Csakhogy abból nem eszel. Amíg élsz, itt fogsz engem látni és el fogsz engem tartani, mert ez kötelességed.

Ezzel fölkelt, becsapta a könyvét, megvetette az ágyát és vetkőzni kezdett. Dermákné nyelve tovább pörgött, nem hederített rá. Belebújt az ágyba és magára húzta a dunyhát. A fal felé fordulva, úgy feküdt mozdulatlanul, behunyt szemmel, mintha aludnék. Mikor Dermákné kifordult a szobából, egy kéz símogató érintését érezte a haján. Egy kicsit föltekintett, Jani állt előtte, könnyező szemmel és remegő hangon suttogta:

– Ne törődj vele, Éva, ne hallgass a mamára.

– Hagyj békén, – szólt durván, de azért lopva fogta az öccse kezét és megszorongatta. – Nem kérek a sajnálkozásból.

Sárika is vetkőzni kezdett, a két leány, aki annyira nem fért meg egymással, közös ágyban aludt. Jani ott maradt a petrolum-lámpa előtt, de amint Dermákné visszatért, kiadta a kommandót:

– Elég volt a petroleum-égetésből.

És Jani szó nélkül, a mondat közepén, becsapta a könyvet s fölkereste hálóvackát. A földön vetett neki ágyat édesanyja, ő maga a divánon aludt. Öt perc mulva sötét volt a szoba s csak a Sárika boszús nyöszörgése hallatszott, aki Éva mellé feküdve, eredménytelenül ostromolta a dunyhát, hogy jobban betakarózhassék.