Budapest

A Jani fiú meg mert volna esküdni, hogy amit Éváról, meg arról a jóságos, kiválóan előkelő úrról beszélnek, merő rágalom. Ezért sajnálta olyannyira, hogy belevérzett a szíve is. Éva nem rossz, csak boldogtalan, amilyen boldogtalan csak kiválasztott nemes lélek lehet. S mikor ennyire félreértik és bántják, csoda-e, ha kifelé fordítja lelke érdes oldalát? A mama olyan szigorú és nyűgös, Sárika vásott gyerek és ő, a szegény, ügyefogyott fiú… ugyan mit tehetne ő?

Pedig ő tudja igazán, hogy semmi sem igaz a rágalmakból.

Hányszor várta nénjét este, didergő hidegben a színház csarnokában, míg kijöttek – maga látta, hogy a színházból jönnek. S hallgatta beszédjüket – ha elmaradozott is, Deméndy mindig megállt és bevárta. Nem történt köztük semmi, ami nem volna megengedett dolog, hiszen mindig velük volt és megismerte ezt a Deméndyt és megszerette – ó, mennyire megszerette! Ezt az előkelő, nemes férfiút, akinek történelmi szereplése van az országban, aki oly jókedvűen, oly szívesen és okosan tudott beszélni. Egy csöpp gőg sincs benne, barátságosan bánt vele, a szegény fiúval, aki elfogultan lesütötte szemét s amilyen rongyosnak érezte magát, megremegett a lelke a titkos gyönyörűségtől, hogy igazi gavallér oldalán mehet végig az utcán.

Hogy szeretik egymást, azt maga is gondolta, de Deméndy csak tisztelettel szerethette nénjét. Bármi történt is azóta, arról meg volt győződve, hogy Deméndy derék, becsületes férfiú. Tán a viszonyok voltak ellene, tán magasabb családi tekintetek nem engedték meg, hiszen az arisztokráciában mások a viszonyok, mint Bellágéknál. – Deméndy megszorult és elhagyta Évát, a rajta tapadó gyanuval, panasztalan boldogtalanságban. Szegény Éva!

Szegény Éva! Persze, hogy szegény Éva! A jó fiú, aki érettségiről, álmodik és leckék után futkos, este meg, elkisérvén Évát, türelmetlenül siet hazafelé az ő kedves, érthetetlen Kantjához, ugyan mit tudhat arról, ami egy ilyen színházi est folyamán történhetik? Hogy is juthatott volna eszébe, hogy olykor lemondva olvasmányáról, egy félórával tovább vesztegeljen a színház tájékán s lássa, kik lépnek onnan ki az első felvonás első felében, kik ülnek sietve a kocsiba s a kocsiban szilajan csókolódznak s a szűkre kimért idő tudatában megkétszerezik a vágyukat és mámorosan lihegve, behunyt szemmel és mitsem halló, látó kéjes lehangoltságban ülik végig az előadás utolsó jeleneteit, hogy akkor János szemeláttára, mosolyogva, a darabról beszélgetve léphessenek ki a foyerba! Mit tudhat a szegény fiú a bonvivantok mesterfogásairól és egy megtévedt leány mindenre kész képmutatásáról!

S honnan tudhatná ez a fiú, mit jelent az, ha egy szép napon a harmadik emeletbeli koldustanyára beállít egy úr, akinek lent várakozik a kocsija s udvarias-ismerősen hajol meg az elfogulatlanul elébe siető Éva előtt. Honnan ismeri? Hogy kerültek össze? Mit jelent ez a látogatás? Dermákné sem kérdezte, csak úgy futólag és megelégedett a felelettel, hogy egy közös barátnőjük mutatta be a Koronaherceg-utcában. A derék asszony odáig volt a gyönyörűségtől, hogy ilyen úr, egy méltóságos úr, meg sem látva nagy szegénységét, kezet csókol neki, parolázik a Jani fiúval és olyan kedves barátságosan eltrécselget vele, az elcsapott tanfelügyelő özvegy feleségével, a szegény munkás-asszonnyal, aki darabszámra hímez monogrammokat a Kígyó-utcai nagy fehérnemű-üzletbe.

De hát mi célja is lehet Deméndynek látogatásával? Ha tisztességtelen, bizonyára nem keresi a család ismeretségét. Hm, úr, nagy úr, maholnap miniszter, de volt már eset rá. Éva nem mindennapi leány. Fejedelmileg szép, hogy még az anyja is csodálva meghajol előtte. Ez szerencse, isten áldása. Már látta magát selymes, suhogó ruhában, díszes termekben, gazdagon terített asztal mellett. De arany dolga is volt akkor Évának! És jött gyakran, mind gyakrabban s végül Éva is kezdte hinni, hogy lesz belőle valami. Hiszen ez az ember olyan udvarias, olyan gyöngéd, nem mond mézes-mázos bókokat és soha egy árva szóval sem említett szerelmet.

Hogy is fejlődött ennyire a dolog? Szinte belekábul, ha emlékezni akar rá. Ma nevelőnő, húsz forint fizetéssel, aztán kicsöppen a helyéből, mert a nagyságos úr legyeskedik körülötte, újabb alkalmazás után futkos, otthon szídják, amiért nem talál, megutálja az otthont s hogy nyugalma legyen, az utcán csatangol. Ott is, cukrászdában, kávémérésben is megismerkedik teremtésekkel, akik igen jókedvűek és sokat tudnak mesélni. Majd foszlik a cipője s ezek tudnak susztert, aki hitelbe dolgozik. Elavul a szoknyája, beajánlják Bernstocknéhoz, aki hitelbe csinál ruhát. Kalapos üzlet is akad ilyen. S amikor ki van öltözve, irtózik a gondolattól is, hogy ismét beálljon idegen gyermekek mellé cselédnek. Ami eddig kényszerűség volt, életszükségévé lett. Megszokta az utcát. Önérzetét emelte, hogy aki otthon dologtalan teher, az itt kint hatalmasság, kivánatos teremtés, akire a férfiak sóvárogva néznek. Erőssé és boldoggá teszi a tudat, hogy társnői irigylik s válogathatna a leggazdagabbak között is és mégsem akar.

Mi lesz belőle? A kérdés olykor nyugtalanítja, de nem sokáig. Amíg tudva van róla, hogy tisztességes leány, a barátnői is mind csodálatosan tisztességesek voltak. Mind csak udvaroltatott magának, bolondította a férfiakat, ennyi is elég, hogy teljék mindenfélére.

Akkor elhitte ezt. Ő azonban még csak nem is bolondított. Ridegen, gőgösen és felháborodottan visszautasított mindenkit. De az ostromok, a lehetőségek, az örökös kísértő refrain: ha akarna, elkábította. Nem akart, mégis egyre arról tervelgetett: ha akarnám. Egyszer aztán egy úr – maga sem tudta, hogyan – megemelte előtte a kalapját s ő biccentett a fejével, maga sem tudva miért. Tán azt hitte, hogy ismerős? Vagy nem hitt semmit? Megtörtént. Másnap ez a magas férfi megint köszöntötte és mint ismerős mellé csatlakozott. Halkan, illedelmesen bemutatta magát.

– Deméndy Miklós, államtitkár.

Zavarban volt, elfogult. Az úr mellette járt és mindenféléről beszélgetett. Úgy, ahogy művelt ember művelt hölgyhöz beszélni szokott. Éva szükségét érezte, hogy értésére adja, mennyire nem közönséges leány ő sem. Úri családból való, most is az anyjánál lakik. Deméndyre ez nem igen hatott, ami Évának igen jól esett. Lám, nem is gondolt felőle semmi rosszat.

Annyira nem, hogy engedelmet kért a meglátogatására.

Innen kezdve aztán mindennek az édes anyja az oka. Hát nem ő költögette benne a hitet, hogy Deméndy feleségül veszi, nem ő tűrte el látogatásait, nem ő bátorította föl őt is, az államtitkárt is a nagyobb bizalmasságra? Sohasem beszéltek szerelemről és mégis, azon vette magát észre, hogy Deméndy megszorítja a kezét, gyöngén átöleli és ha édes anyja a konyhába ment, meg is csókolja. A csattanás bizonyára kihallatszott a konyhába, de Dermákné mosolyogva jött ismét be és hunyorgó szeme azt mondta: Csak bátran, gyermekeim!

A házon kívül való találkozásuk is úgy rendeződött, hogy maga sem vette észre: egyszerre csak rendszeresített rendez-vousjuk volt. Deméndy a színházról beszélt és jegyeket küldött. Két jegyet, maga nem is volt ott. Egy idő multán az egyik jegyen mégis csak az államtitkár ment. Ebben sem volt semmi rossz, hiszen Deméndy maga kívánta, hogy Jani is elkísérje őket a színházba és jöjjön a nénjéért, előadás után.

Kényükre, kedvükre voltak bízva. Dermákné minden szombaton délután liferálni szokott, ilyenkor egész egyedül voltak. Ezt is megszokta úgy, hogy nem is vette észre. És anélkül, hogy szerelemről beszéltek volna, az ilyen szombat délutánon Évának nem volt már veszteni valója s nem volt oka, hogy az édes együttlét alkalmait meg ne szaporíttassa.

Bukása nem járt nagyobb lelki rázkódással. Amikor beállt, a lelkülete már alaposan ki volt preparálva. Nem is érezte semmi hátrányát, sőt ellenkezőleg. Az édesanyja dédelgette s maga lehetőleg még bizalmasabb volt Deméndyvel szemben. Évát eleinte bántotta, mikor anyja holmi apró szívességekre kérte föl az államtitkár urat, de ebbe is beletörődött. Dermákné kölcsönöket is kért, Éva ajándékokat kapott s a számláit az államtitkár egyenlítette ki. A helyzet előállt szinte magától – ő nem tett semmit, csak vele történt minden.

Így telt le majdnem három év. És Éva ez alatt az idő alatt megszerette azt az embert, aki megtanította a szerelemre. Szerelme oly mértékben nőtt, amily mértékben észrevette, hogy a férfi hidegül. Három esztendő nagyon sok idő egy szeretőnek. Izgalmas scénák előzték meg a kelletlen pásztorórákat. Veszekedtek a lelkök mélyéből és kibékültek színleg. Aztán megtudta Éva, hogy Deméndy jegyben jár. Egy utolsó jelenet, egy utolsó összeveszés és Éva gőgösen, megvetéssel odadobta a férfinak azt a szabadságot, melyet az nem volt erős kivívni magának.

Aztán bekövetkezett az elhagyatottságnak, a reménytelenségnek sivár ideje. Mikor otthon is rejtegette, ami történt, amikor otthon nekiestek és a gyalázatát vetették szemére, mivelhogy az aranyhalacska kisiklott a keze közül. Édesanyja előbb azzal gyanusította, hogy sok pénzt kapott végkielégítésül, de magának akarja tartani. Mikor az a gyanu eloszlott, még kegyetlenebb lett. Tehát meg se fizettette magát? Éva látta a gondolkodásnak alacsonyságát és megvetette édesanyja személyében az erényt. Tehát, ha pénz volna, nem lenne semmi baj? Ő nem így gondolkodik.

Mondhatatlan kínokat szenvedett. Lélek nélkül csatangolt az utcán, az is idegen lett tőle. Barátnőit sértegette, kerülgette. Egyszer látta Deméndyt, amint a lóversenyről hazatért a feleségével. Nevetséges, vértelen csöpp baba volt az asszony. Dühbe jött és boszut esküdött. Ez a vértelen báb fosztotta meg boldogságától? Ez a hitvány semmiség foglalta el örök időkre azt az embert, aki az övé volt? Hát nem százszorta különb ő nálánál? Hogy gazdag, hogy előkelő a családja? Hát aztán?

Ezt nem fogja tűrni. A nyomorúság mind súlyosabban nehezedett rá, de ő azt hitte, hogy csak a boszú vágya érleli benne a visszahódítás tervét. Vissza fogja hódítani azt az embert, hogy megboszulja magát a feleségén. Csak azért. Magával nem törődik, nem neki kell, nem a cipőjét akarja kifizetni, sem a ruháját, csak boszút állani. Tőrbe csalni, mámorba ejteni azt az embert, aztán bizonyítékkal a kezében odaállani az elé a gyerekasszony elé és a szemébe vágni: látod? Hites uradnak fogadtad a szeretőmet és ma is inkább az enyém, mint a tied. De nekem nem kell, odaadom neked, te beérheted vele, mivel tisztességes asszony vagy!