A KULTURA REGÉNYTÁRA

I.

KRÚDY GYULA

BUKFENC

BUKFENC

ÍRTA
KRÚDY GYULA

1918
A KULTURA KÖNYVKIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA
BUDAPEST, VI., TERÉZ-KÖRÚT 5.

Minden jogot – a forditás és filmre átdolgozás jogát is – fenntartjuk.

Copiright 1918 Budapest
BY KULTURA KÖNYVKIADÓ RÉSZVÉNYTÁRSASÁG

Krausz J. és Társa könyvnyomdája, Budapest, V., Falk Miksa-utca 15.

Ez a könyv az ifjuság himnusza.

Mondhatnak bármit a rövidlátók, akik csak a nyomtatott betüket ismerik, de nem olvassák el tunyaságból vagy ostobaságból a sorok közé font szarkalábakat, amelyek a könyvek repkényei, mint a várfalakon a történelem örökzöldjei. Ebben a könyvben az ifjuság romlatlansága, egyedül üdvözitő tavasza és mindenekfölötti létjogosultsága van dicsőitve. Aminthogy nem is nagyon érdemes élni azután, amint az ifjuság elmulott.

Mi az ifjuság?

Amikor éljük: nem is tudjuk.

Amint elmult: a templom köveihez verjük érette a homlokunkat.

Az egyedüli jó, amit az élet nyujthat. A szent, amelynek minden szabad. A bátor, amely mindent megbir.

Sokszor hallott szavak ezek, mint a tavasz unalma; és mégis tavasz nélkül érdektelen volna az esztendő.

Az a virágos patak, amely a zsendülő életen átfut, mint egy remegő álom; az a hajnali virág módjára nyilogató életöröm, amely az iskolába szoritott leányok es fiuk vérében árad; az a szerelemáhitás, amely oly természettől kapott ajándéka az ifjuságnak mint töretlen szeme és üde lábszára; a csóknak gyönyörü vágya, az életnek az életkortól megjelölt megkezdése: – korunkban mindenféle társadalmi szokásokkal és törvényekkel van visszafojtva, mint a palackba a szellem.

Miért nem szabad akkor kezdeni a szerelmet, amikor a természet erre jelt ad? A hold és a tenger elég észrevehető formában közlik a nőiágon lévőkkel, hogy immár kiléptek a tudatlan gyermekkorból. A fiuk is megizmosodnak, mint megannyi fiatal bikák, férfiak lesznek, akiknek szabad meghalni a hazáért, de a szerelmet törvényes formájában még nem ismerhetik.

Talán épen azért jutott eszembe ez a regény, mert korunkban, 1917-ben oly eltünedezőben van a fiu nemen levő ifjuság, hogy ijedten kell felkiáltani: mi történik majd a bánatos csillagon született nőnemű ifjusággal?

Ha itt-ott busitók is a következő lapok, nem szabad soha sem elfelejteni, hogy azért iródtak, hogy setétségen, jégen, havon át tisztábban ébredjen fel a szent és igaz szerelem, amelyet a természet adott az emberekbe.

K. GY.

I.
Gyöngyvirág gyermeksége.

Gyöngyvirág az életet és a halált nagyanyja házában, a kecskeméti-utcában kezdte megismerni.

Zöld zsalugáteres, kopott egyemeletes ház volt, ahol Gyöngyvirág ifjuság töltötte egy bezárt szobában. Sokáig nem tudta, hogy a nagymamát »grófnénak« hivják Pesten és a »bontonhoz tartozik,« hogy a valamire való gavallér bemutatkozzon a nagymamának.

Napközben többnyire csendes volt a ház. A szobalányok szinte titokban szellőztették a háromszoros függönyü ablakokat. Tollseprővel seperték össze a szivarhamut a szőnyeggel boritott kis szalónokban. A földigérő tükrök – néhol a menyezet is tükörrel volt boritva – megifjodtak. A széles francia ágyakban megforgatták a gummilabda rugékonyságu matrácokat, simulékony szarvasbőröket, a pehelylyel tömött párnákat és Flikné, a gazdasszony sajátkezüleg kötötte meg a szines szalagcsokrokat a fehérnemüben. Csak a legritkább esetben árulta el valamely ott felejtett tárgy e csöndes, szinte titokzatos szobáknak lakóit, néha egy féligszivott fekete szivar, máskor egy elfelejtett selyem harisnyakötő, lepattant gyöngyházgombocska vagy elhullajtott hajtü, ópiumos cigaretták fáradt füstje, kidöntött pezsgősüvegnek fanyar savanyusága, elrepült párfőmöknek szinte halotti szaga, a tiltott szerelemnek lábujjhegyen való osonása, a vastag falba fojtott kacagás és sirás, fénylő cipőjü selyemruhás nőknek lihegő tovasietése és dohány- és szénaillatu előkelő uraknak unott lépegetése… Ilyen dolgokat érzett Gyöngyvirág nagyanyja házában, amikor őrizetlen délutánokon néha végigszaladt az emeleten, amig a szobalányok a földszinten egy véres szobát dézsákból mostak, ahol egy nő az elmult éjszaka felvágta az ereit.

A falakról a mezitelen nők fénylő képei, versaillesi tájképek, hattyus tó-részletek, piroskabátos lovagok és puderozott fejü dámák meglepetten néztek a kékbabosszoknyás, leeresztett haju gyermekleány után, aki félcipőiben, szivére szoritott kézzel, de mohó kiváncsisággal futott végig az elátkozott szobákon, amig a csengő alig hallhatólag megszólalt a kapu alatt, amint kivülről egy lázas, eltökélt vagy bizonytalan női kéz megrántotta a „grófné“ kastélyán a szakállas oroszlánfejet.

Az egyik szalónban, ahol a ház látogatói várakozni, toálettet csinálni, tükörbe bámulni szoktak, amig a nagymama megjelölte nekik a „kék,“ „piros“ vagy „mór“ szobát, Gyöngyvirág könyveket fedezett fel. Beniczkyné piroskötéses regényei, továbbá nehány könyv Zolától, a Szentek élete, nehány német regény és Hoffmanntól a Bűn és erény, valamint Kossutány Tamás Hires bűneseteinek története hevertek egy éjjeli szekrény fiókjában. A könyveket nők hozták magukkal, akik itt a várakozás óráit olvasgatással töltötték, aztán a könyvekkel együtt a ház emlékét is elfelejtették. Kisurrantak a kapun, néhányat köhintettek a téli est ködébe, vagy nagyot lélegzettek a piroslámpásos tavaszi estből. Emelt fővel fordultak be a koronaherceg-utcába, hogy a kívánatos és tiszta fehérnemüs kirakatokat megnézzék.

Gyöngyvirág leginkább egy kereskedelmi számtannak, egy francia nyelvtannak és két arckép-albumnak örült. A tanuló-könyvekből tudást meritett, – mert szegény tanulni szeretett volna, mint Hugonnai Vilma, aki példaképe volt minden fiatal leánynak. (A nagymama nem sok lelkesedést mutatott az ilyen tervek iránt. Ő falusi földesasszony óhajtott egyszer lenni. Kivonul majd a birtokára a kutyáival, szobaleányaival, a házmesterével és az unokájával.)

Az arcképalbumok viszont az ismeretlen, messzi életből mutattak neki arcokat és figurákat, mint a vitorlás hajókat látja álmában a fiugyermek, aki Verne regényeiből való szigetekre vágyakozik.

(Későbben, mikor kirepült a zöld házból, találkozott egyik-másik arccal az album gyüjteményéből. Csupán az lepte meg, hogy a diszmagyaros, frakkos urak, akik kiviaszkolt bajuszszal, megnyirt szakállal, hóditó tekintettel pillantottak reá gyermekkorában, mily furcsa változásokon mentek keresztül. A Calderoni-boltja, ahol a nagymamama az arcképeket beszerezte, még ismeretlen volt Gyöngyvirág előtt és a kisleány azt hitte, hogy e csinos, előkelő urak egykor mind a nagymama kedvéért hagyták itt arcképüket.

Károlyi Istvánt csaknem megszólitotta a muzeumkert mellett, amint a májbajosarcu főur finom cipőiben tovaballagott. De ismerősen pillantott a délceg Apponyira, a sodrottbajszu, szélesvállu Elek ezredesre a lengő vörös szakállu Tillerre, a ragyás Gerendayra, Festetics hercegre, – csak azt nem tudta, hogy melyik az igazi, mert a Festeticsek már száz esztendő óta valamenyien egyforma, osztrák-hivatalnok szakállt viselnek; – Somogyi Mórra, az őszhaju gladiátorra és Mannheit Jaquesre, a bozontos Rigolettóra nézett az utcán és már nem emlékezett, honnan ismeri őket. – A kürtőkalapos, gólyalábu Dréher, a ragasztott bajuszu, szinte álarcos lovag Freystädler, a lirai költő szivü és tőkepénzes arcu Kohner Jenő, Erzsébetkirályné lovagja, a deli Orosz György főhadnagy, a felvidéki nők arcképalbumából való Sennyey Géza, Prónay báró, a magyarruhás protestáns főur, a hajadon fővel járó Salamon, a pirosszekfüs Péchy, a fürtösfejü Krausz Simon, a szép Gillió hadnagy, a nőket harcsavadászatokkal mulatattó Polónyi Géza, Bárczy Pista, a legjobb táncos, az öregségére, „mucus“-nak dédelgetett nők hive: Batthyány Elemér, a torreádor megjelenésü Bródy Sándor, a szőke szakállu Ambrus és az ifju Csekonics: egykor majd ujra megelevenednek előtte a nagymama albumából; a gyermekkori képeskönyv figurái azonban mind megannyi Rip van Winklék, akiket csodálkozva nézett Gyöngyvirág nagyleány korában. Elgondolkozott, hogy az arcképalbum pesti gavallérjai nem maradtak örökké fiatalok.

Ugyanigy volt a nőkkel, akiket az album második kötetéből ismert.

A nagymama az akkori Pest valamennyi szépasszonyát, leányát kötetbe gyüjtötte.

Gyöngyvirág néha bátorságot vett és megkérdezte Flikknét, a gazdasszonyt egyik másik feltünő szépségü, turnéros, frufrus hölgy nevéről.

– Esterházy hercegné, a nagymama legjobb barátnője, – felelt a gazdasszony és tovább sepert.

Ha másik hölgyet kérdezett Gyöngyvirág, ugyancsak rövid választ kapott:

– Sina báróné, mindennap nálunk teázik.

A féleszü gazdasszony szerint a nők arcképalbuma csupa Esterházy hercegnőből és Sina bárónéból állott, mert több arisztokrata nevet nem ismert.

Gyöngyvirág aztán látta ezeket a nőket is… Sokára, midőn virágot árultak, páholyt nyitogattak, luftballont eresztettek. Hervadt, semmitmondó arcukra nézett és kereste rajtuk a régi szépség, a gyermekkori álmok nyomait.

Soha sem lelt fel semmit gyermekkorából.

Tehát ez előkelő társaságban töltvén napjait, mindinkább vágyakozott ki a világba bezárt szobájából.

– Szivesen elküldenélek valahová, de félek, hogy elromlasz, mint a többi. Egy ártatlan lelket meg akarok tartani Pesten, legyen kinek a tiszta kezét megfogni, ha Ninive módjára elpusztul a város, – mondogatta a „grófné“, ha unalmas délutánokon néha meglátogatta az unokáját a szobájában.

A gyermek tanulókönyvei, ceruzaszagu füzetei és tintás papirosai között lesütött szemmel üldögélt. Félt a nagyanyjától, mert mindenhatónak tartotta. Mielőtt a rossz cselédeket elküldte a háztól, mindig bezáratta őket a kapitányságon. A házmestert sajátkezüleg megfenyitette. És a legtöbb nőnek, férfinak csókra nyujtotta a kezét, midőn küszöbét átlépték.

Gyöngyvirág egyszer véletlenül látta midőn a délelőtti órákban a boglyasfejü, mosdatlan „Esterházy hercegnőnek“ a nagymama parancsára ajtót mutatott a gazdasszony és a legcsufabb szidalmakat kellett elszenvedni a szegény hercegnőnek.

Máskor ugyancsak a nagymama rendelkezésére egy becsipett gavallért taszitottak le a lépcsőn, hogy az csaknem a nyakát törte.

– Vajjon mit vétettek ezek, hogy a nagymama ily kegyetlenül bánik velük? – kérdezte magában Gyöngyvirág.

Ezenkivül egy nagy fekete kutya volt a háznál, egy neufundlandi, borjunagyságu eb, amely a legjóságosabb lény volt a városrészben, ámde erejétől mindenki félt a kerületben.

Maxnak hivták a jó kutyát és a nagymama néha megengedte, hogy „barátnői“ különös kitüntetésként sétálni mehessenek a hatalmas ebbel. Rendesen estefelé történt a séta és Max mindig egy férfikalappal a szájában nyitotta ki a kaput. Különösen elegáns uraknak lekapta a fejükről a cilindert és futólépésben vitte a zöld ház felé. A nagymama barátnője és a hajadonfős ur a kutya üldözésére indultak, igy okvetlen találkoztak a zöld ház kapujában s többnyire nem bánták meg a találkozást.

Max a kalappal szájában ugy nevetett, mint egy örömapa. „Sina báróné“ gamáslit és háttakarót himzett Maxnak és a ház többi látogatói is kitüntették szeretetükkel az okos kutyát. Ámde Max senkit sem szeretett, csupán Gyöngyvirágot, akinek ajtaja előtt, a küszöbön feküdt éjszaka, mint egy oroszlán és egyszer a nagymama felé kapott, midőn éjféltájban végigment a félreeső folyosón.

– Te bolond – kiáltotta a „grófné“ – csak kártyát hozok a kamarából.

Éjszakánként néha fojtott zongoraszó hallatszott távolról egy szobából; a női hangok ugy hangzottak, mint az Arany Szarvról, mikor zsákban fojtogatják őket; a férfiak kacagása kisérteties és megdöbbentő volt, Gyöngyvirág riadtan gondolt az arcképalbum vőlegényeire, arisztokratanyugalmu gavallérjaira, vajjon ők nevetnek ily durván az éj óráiban? Máskor a véletlen folytán kihallgatott egy csöndes fáradt beszélgetést a függöny mögött, midőn már nem volt ideje elmenekülni a szalónból. Tekintélyes, kürtőkalapos, őszbecsavarodott ur volt a jövevény s karjait a kézelőjében ugy lógatta, mint egy szélütött, az ádámcsutkája le és fel járt magos gallérjában, bús szemét a szőnyegre meresztette.

– Ha volna valaki, aki hasonlitana az elvált feleségemhez… mormogta és nem mert a nagymama szemébe nézni.

A „grófné“ figyelmesen vizsgálta az átadott arcképet. Keskeny ajka mosolygott:

– Talán személyesen őnagysága jönne ide.

Az őszes uriember minden tagjában remegve emelkedett fel. Eltakarta tenyerével szemét.

– Nem… Ezt ne mondja – kiáltotta hörögve. – Az egy szent nő.

A nagymama vállat vont és az ajtóig kisérte látogatóját.

Ezen az éjszakán azt gondolta Gyöngyvirág:

– El fogok szökni a boldogtalan háztól és magammal viszem Maxot.

Kilopózott szobájából és megölelte a bolond nagy kutyát, amely lompos farkával ugy verdeste a küszöböt, mint a dobot.

II.
Gyöngyvirág szerelme.

Tizenhárom esztendős volt Gyöngyvirág, midőn megismerkedett azzal a különös érzéssel, amit az életben hol kinnak, hol boldogságnak neveznek. Néha csak annyi, mint egy átutazó felhő emléke a háztetőn, máskor pók, amely a ház sarkában tanyáz és halálos hurkot fon. Nem mindennapi jövevény, az életben csupán néhányszor látni őt átkocsizni a tájon. Napfogyatkozás, amelyre megrendülünk. A költők többet daloltak róla, mint az Istenről. Szerelemnek hivják.

A Fips-féle nőiskolába járt nyári hónapban, midőn a nagymama a Svábhegy eldugott villájában nyaralt és a gazdasszony Max társaságában fogadta a zöld ház látogatóit. A nagymama soha sem tudott aludni éjszaka, kezeit tördelve járt-kelt a villa bozontos kertjében.

– Kilopják a szemem, – mondogatta.

De reggelre eszébe jutott előrehaladott kora, megrongált egészsége.

– Legfeljebb te örökölsz majd kevesebbet, – mondogatta szemrehányólag és vadul belekapott a bontófésüvel Gyöngyvirág hajába, amely oly szinü volt, mint a vörösréz és sürü mint a liszt. A »grófné« gyermekkora óta mindennap megfésülte, mintha a másvilágon ezért külön jutalom járna, aztán nem törődött tovább a gyermekkel.

Ugyancsak reggelenkint, midőn a madarak égbeszállóan énekeltek isten bokrain, a bárányfelhők megcsókolták a hegyhátak mezőit, mint az ébredő gyermekeket, a nagy fák kinyujtózkodtak, mint a teremtő óriási szolgalegényei felkelés után, Gyöngyvirág a nagymama társaságában szorgalmas vizsgálat alá vette a zöld ház gazdasszonyának számláit. Flikné cselédirását, amelyet mindenféle elhullajtott papirdarabokra, látogatást bejelentő sürgönyblankettákra, elhasznált levelezőlapokra jegyzett, a nagymama üveg nélkül nem tudta volna elolvasni. A pápaszemet pedig odahaza hagyta, miután nyaralni ment. A vetőkártyákat tapintással is felismerte.

A gazdasszony számlái körülbelül elmondták az előző nap történetét a zöld házban:

Bevettem:

Kiadtam:

Midőn a számla végére értek, a nagymama ingerülten kiáltott fel:

– Nem tudom, mire való a házmesternek a fütyülő? De csak kerüljek haza!

A titokzatos nagyságos urról soha sem tett emlitést a nagymama. Ez a nagyságos ur reggel jött és este távozott a házból, ahol egy félreeső szobában aludt. Délben nagy velőscsontokat, párolgó marhahusokat, frissen csapolt sört és Hölgy-cigarettát, valamint a bécsi Sport cimü lapot vitte a szobájába a gazdaasszony. Gyöngyvirág egyszer látta a cipőjét, midőn a szobalány tisztitotta. Nagy amerikai cipők voltak, egy óriás viselhette volna. Gyöngyvirág máskor álmodott a cipőkkel. A cipők harmónikáztak. Majd egy bőrből való óraláncot talált a folyosón Gyöngyvirág. A nagymama gyorsan elkapta a kezéből.

– Ami nem a tied, ahoz ne nyulj, – szólt szigoruan.

Egyszer hallotta fütyörészni a nagyságos urat. Azt képzelte, hogy szőke, felkunkorodó bajusza van. Teli piros ajka. Buta kék szeme. Lapos nagy körme. Maga borotválkozik a tükör előtt. A tükörbe bámult és hetykén fütyül.

A gazdaaszony számlája után, egy majoros szekéren utazott a városba, amiért a nagymama mindig átkozódva fizette meg a tiz krajcárnyi fuvarpénzt.

– Gazemberek ezek a svábok, – dühöngött. – De ugy is ősz lesz nem sokára.

A Fipsz-féle leányiskola egy szobából állott.

Az asztal féllábon élt, a divány ujságpapirossal volt kitömve, ételmaradékok hevertek minden sarokban, édespálinkával telt piszkos üveg őrködött a kandallón, reménytelen szegénység és elhagyatottság közepette egy töpörödött öreg zsidó emberke egyházi dalokat énekelt. Ő volt a tanári kar és igazgató egy személyben. Az ujságban hangzatos hirdetések jelentek meg a kitünő kereskedelmi szaktanfolyamról, ahol két hónap alatt könyvvitelt, gyorsirást, kereskedelmi számtant, angol nyelvet meg lehet tanulni. Boldogtalan, elvált vagy özvegygyé lett aszonyok ragadták meg a megélhetésnek ezt a módját; elzüllött fiuk, akiket minden iskolából kicsaptak; reménytelen vidéki vénkisasszonyok; kviétált katonatisztek és a dusgazgazdag kecskeméti-utcai grófné vöröshaju, porcellán arcu unokája.

Az öreg zsidócska két forintot számitott egy különóráért. A pénzt a nagymama papirosba csomagolta és óva figyelmeztette Gyöngyvirágot, hogy a kecskeméti-utcai házról emlitést tegyen.

– Egy svábhegyi majorosnak vagy a lánya. Szegények vagytok, állás kell, amelyből megélhetsz, mert én nem élek örökké.

Az öreg zsidócska már a lábát sem látta, a felesége ajtódörömbözésén kivül egyebet meg nem hallott, (midőn is az ajtó alatti hasadékon át kicsusztatott rejtett helyekről való hatosokat,) az akadémiával levelezett és a héberek történetét irta már harminc esztendeje olyan betükkel, amelyeket rajta kivül senki sem tudott elolvasni.

A falon Rezső trónörökös olajnyomatu arcképe függött s a doktor a királyfi halálával hozta kapcsolatba szomoru sorsát.

Ebben a szegény szobában ugy világitott a háromlábas asztal felett Gyöngyvirág haja, mint a lopott kincs. Doktor Fipsz, bár közeledett a nyolcvanadik évéhez, minden vagyonát, a két ócska szekrényt is beleértve, odaadta volna, ha megérintheti a tüneményes leány kezét.

Itt ismerkedett meg első szerelmével, akinek egy pár esztendeig a keresztnevét tudta. Imrének hivták a szerencsés fickót. Csöndes, elgondolkozó arckifejezésü, tétova fiatalember volt. Atyja gazdag magkereskedő, pesti patricius. Imre mindenféle szerkezeten törte a fejét, elfelejtett ískolába járni.

Most az öreg zsidócskától akarta megtanulni előre kialkudott ötven forintért a kereskedelem tanulmányát, hogy majdan atyja üzletét átvehesse.

Imrének a haja a homlokába lógott és oly tiszta volt az arca, mint egy szenté. Cugos cipőben járt, sok különböző kihegyezett ceruza volt az oldalzsebében, töltőtoll és notesz. Egy potrohos, aranyfogu, beretvált arcu szélhámos volt a barátja, aki mindenféle vállalatot akart alapitani. Gyanus, mosolygó, ravaszdi szemü férfiu volt s olyan fáradhatatlan sárga cipői voltak, hogy Bécsig elmehetett volna gyalog. Halálfejes ezüst gyürü volt a kisujján és a kapu előtt zsebredugott bottal sétálgatott, amig a tanórának vége lett. Körülbelül 50 esztendős férfi volt, de egyetlen fehér szál sem volt hajában, bajuszában.

Olykor ketten is elkisérték Gyöngyvirágot a Dunáig. Mélyacsai ur, a vállalkozó szerette a tekervényes utcákat; azt mondta, hogy ezt pesti konfortáblisoktól tanulta. Utközben mindig üzletekről beszélt. Talán tizféle terve volt. Utazási irodát, kávé-ügynökséget, detektiv-irodát és kis szinházat akart nyitni. De célba volt véve egy ügynökség felállitása, amely a kliensek boldogságáról gondoskodik, nőket és férfiakat összehoz. Ezenkivül a furcsaságok boltját is megakarta nyitni az Andrássy-uton.

– A kisasszony ülne a kasszában, – mondotta hizelkedve.

Más napokon uj tervei voltak. Kiszámitotta, hogy Pesten mennyi borravalót kapnak a pincérek. Egy borravaló intézetet akart nyitni, hol mindenki biztosithatná magát a borravaló ellen.

– A kisasszony állást kapna az irodánkban, – fejezte be a mondanivalóit.

Gyöngyvirág nem szerette az aranyfogu embert. Mindig olyan közel hajolt a leeresztett hajához, mintha le akarná ollóval metszeni. Bizonyosan van is a zsebében egy nagy kés, amellyel meggyilkolja éjjel a Dunaparton a nőket.

Egy napon hiába várták a kapunál Mélyacsai urat a gyermekek, a potrohos férfiu kockás nadrágja és sárga kemény kalapja nem tünt fel a láthatáron. Egyedül indultak utnak és szótlanok voltak, mintha valóban pótolhatatlan lett volna Mélyacsai ur.

Imre a lánchidon és alaguton át kisérte Gyöngyvirágot.

A Dunán ugy fénylettek a hajók az őszi napsütésben, mint a boldogság szigetei. Nem is lehet baja annak, aki aranyló szeptemberi délelőttön a Fecske fedélzetén a Margitsziget felé utazik.

Az alagutban volt egy fülke, ahol egyszer csókolózni láttak egy piroskalapu asszonyságot egy deres oldalszakállas, cilinderes urral.

Imre belépett a fülkébe és keresgélni kezdett a falon. Mintha valamely jelt, felirást, titkot kutatna. Hátranézett és Gyöngyvirág utána lépett.

Itt történt meg az első csók, amely Gyöngyvirág arcát érte. Odáig soha sem csókolta még senki. Talán csecsemő korában utoljára haldokló anyja, akiről csak annyit tudott, hogy féleszü vándormuzsikusnak volt a felesége. Vidéken céltalanul kóboroltak és Gyöngyvirág egy istállóban született, mint a kis Jézus.

Nem is értette mindjárt, hogy mit tett vele a szentképarcu Imre. Megijedt, aztán hirtelen nevetni kezdett, mint aki valami nagy veszedelemtől menekült meg. A füle alatt, a nyakán érte a fiu szája, és hasonló volt az érzése, amikor egy lepke a Svábhegyen a hajára szállott. Érezte, hogy kis égő szines folt maradt nagyon fehér bőrén, amely talán soha sem mulik el. Vajjon mit fog hazudni a nagyanyjának, ha észreveszi? De még messzi van az Élesztő-villa.

A csók után megnyilt a gyermekek szája és végig a Krisztinán ezerféle dologról beszélgettek. Imre mindig Mélyacsai urra terelte a szót. Bámulta ezt az embert, mint egy istent. Ha egyszer megkapja anyai örökségét, Mélyacsait társául fogadja. A minap is lelökött a járdáról egy katonatisztet, aki a tyukszemére hágott.

Gyöngyvirág elfelejtette a parancsot és a nagyanyjáról és annak Kecskeméti-utcai házáról minden szégyenérzés nélkül beszélt. És kifejezte ama forró óhajtását. hogy szeretne elszökni a háztól.

– De hová mehetnénk? – kérdezte.

Imre összeráncolta a homlokát:

– Majd tanácsot kérek a barátomtól.

Gyöngyvirág nem mert ellentmondani, pedig irtózott Mélyacsai aranyfogsorától. Egyszer megharapja az az ember.

A svábhegyi utnál váltak el. Imre sokáig állott helyén és Gyöngyvirág vissza-visszanézett. A szeptember csodálatos pirosságokkal és sárgaságokkal festette be a hegyoldalt. Az erdőkön olyan veres foltok voltak, mint Gyöngyvirág nyakán. Vajjon ki csókolta meg az erdőt, hogy elpirult?

– Szerelmes vagyok, – ezt irta fel egy pad hátára Gyöngyvirág az Imrétől kapott ceruzával.

Mikor elolvasta a betüket, hamar összefirkálta a szavakat.

Óvakodva ment felfelé a hegyen, mintha egy gyémántgyürüt talált volna az imént a városban.

III.
Gyöngyvirág eloltja a lámpást.

– Pénzt kell szerezni, – szólott mély, gyomorból jövő hangon Mélyacsai ur, midőn a gyermekek tervéről értesült.

Többször levette fejéről sárga kemény kalapját, egy piros selyem zsebkendővel legyezte a kopaszságát, felhuzta meg levetette a keztyüjét.

– Uzsoráshoz kell fordulni, – mondta ki az első gondolatát, miután egyéb ugy sem jutott eszébe.

A gyermekek beleegyeztek Mélyacsai tervébe. A kontortáblis-uton Imre barátja hosszadalmasan mondott el egy történetet egy fiatal grófról, aki egyszer Frank Boriska szinésznőt elszöktette.

– Amerikába mentek és a gróf cigarettát árult; mert ilyen a szerelem.

Amerikától egy kissé megijedtek. Utóvégre Imrének helyben kell maradni, hogy atyja virágzó magkereskedését majd egykor átvehesse. Gyöngyvirág csak annyit tudott Amerikáról, hogy oda a bünbeesett emberek menekülnek. Ő ártatlan volt, csupán a nagymama házából akart menekülni. Majd magával viszi Maxot, a nagy kutyát, amely eljár élelmiszert lopni a piacra.

Gyöngyvirág szégyenkezve vallotta be, hogy alig van valami ruhácskája és azt is a nagymama őrzi. Legfeljebb nehány zsebkendőt és ingecskét tudna egy batyuba kötni.

Mélyacsai legyintett:

– Inget kapni hitelbe is. Ösmerek én egy kereskedőt, aki részletfizetésre szállit mindent, még ékszert is. A nagymama borzasztóan gazdag, megvehetné az egész kecskeméti-utcát. Lesz hitelünk bőven.

Kipirult az arcuk, a szemük ragyogott, amint a jövőt festegették. Mélyacsai tetőtől talpig végignézte Gyöngyvirágot:

– Majd szinésznőt nevelünk a kicsiből. Én ismerem a szinházigazgatókat. Csak rám kell bizni a dolgot. Primadonna leszel, gyermekem.

Míután az idő már későre járt, Gyöngyvirág összeszedte füzeteit. A férfiak még együtt maradtak, hogy meghányják-vessék a jövendőt, és főként pénzt hogyan szerezzenek.

Gyöngyvirág talán még boldogabban ment fel a Svábhegyre e napon, mint tegnap. Igaz, hogy Imre nem csókolta meg a fülét, de ehez nem is volt alkalom. Az utálatos Mélyacsai folyton a sarkukban volt. Pedig Gyöngyvirág tudott már egy setét kapualjat, ahol megigazithatta volna a cipője szalagját. Imrének lett volna annyi esze, hogy az alkalmat felhasználja, miután csupán karaván-szagu ládák és olajos hordók voltak a hosszu, mély udvaron. De Mélyacsai folyton beszélt. Gyöngyvirág szomoruan ment el a kiszemelt kapu mellett. Nem volt bátorsága az aranyfogu ember jelenlétében a cipője szalagját megigazitani.

(Gyermekkorában, midőn az ablak felső szárnyán néha kinézett a kecskeméti-utcába, délutánonkint nem egyszer látott előkelő hölgyeket és urakat a szemben lévő kapualjban csókolózni, suttogni, sőt ölelkezni. Egy magas, őszes, szőke bajuszu ur, akit magában gunárnak nevezett, mindig ide huzogatta be a nőket, akikkel az utcán sétált. A félrebillent kalapot, a fátyolt, a ruhát ijedten igazgatták az urihölgyek, mig a gunár cigarettára gyujtott, mintha mi sem történt volna.)

Utjában, amely a svábhegyi villához vezetett, kétszer is felirta egy padra:

Imre.

És nem törölte el az irást.

Éjjel eloltotta a lámpást, a teli holdba nézett, amely a hegyek felett járt, mint egy nagy szem és elgondolta szökésének részleteit. Kiugrik az ablakon és a Béla király-ut felé veszi a célt. Egy kanyarodónál feltünik Pest ezer lámpásával. A nagy alvó házak között epedve vár valaki, mint egy csillag, aki egy másik csillagot vár az égről.

Annyit nézett a holdba, hogy lehajtotta fejét az ablakpárkányra, elfáradt, faleveleket hallott beszélgetni egy kis leányról, aki este az erdőben felakasztotta magát egy fára, szél simogatta a haját, mint egy jóságos lehelet, egy kis kő csendesen megmozdult a hegyoldalban és halkan legurult a fák között; éjfél volt s csendesen elaludt.

Azt álmodta, hogy a holdból a ablakpárkányra lépett egy öreg törpe és szigoruan megkérdezte, hogy hová tette a szivét?

Felelni akart, de nem tudott.

Az ősz hosszu volt, mint egy fénylő, vörös női hajszál.

A nagymama gyanakodni kezdett. Gyakorlott asszonyság létére nem sokáig maradhatott előtte titokban a változás, amely unokáján végbement. Reggelenkint az ablakhoz vezette és sas-szemével mélyen a Gyöngyvirág szemébe nézett.

– Már ismét nem aludtál rendesen, – mormogta.

Máskor megvizsgálta, mint egy nőorvos, tetőtöl-talpig.

– Csak addig vagyok a nagyanyád, amig tisztességes leány vagy.

Végül betiltotta a Fipsz iskoláját. Gyöngyvirágnak otthon kellett maradni a svábhegyi villában és nézhette a pirosló hegyoldalakat, fehérlő utakat, sárga völgyeket, mélázó fellegeket.

– Betegnek érzem magam, – suttogott a nagymama.

– Csak itt kaphatom vissza az egészségemet.

Babonásan bizakodva feküdt a füben a régi villa előtt, ahonnan az alant kanyargó fehér országutat lehetett látni. Teli szájjal szivta a hegyi levegőt, sárga antikgyürös ujjaival kapaszkodott a lengedező szélhez, az élettől teljes öreg fákhoz, de észrevette ismerőseit a Béla király-uton. Gunyosan elmosolyodott, ha nőket vagy urakat látott, akik télen a kecskeméti-utca zöld házát látogatják.

– Milyen jó, hogy én hallgatok, – mormogta magában, midőn egy-egy előkelő hölgy lengett el a villa előtt, mint egy látomány.

Ez a vénasszony tele volt csodálatos pesti titkokkal, amelyeket hosszu életén át gyüjtött a lakosság férfi és női társadalmáról. Néki mindent megvallottak a férfiak és a nők elárulták legbensőbb titkaikat.

– Az egész Pest válópört inditana, ha kinyitnám a számat, – nyöszörögte a füvön heverészve, amely nem akarta visszaadni egészségét. Szidta a kártyást, akitől egykor olcsópénzen megvásárolta a svábhegyi nyaralót. Minek volt neki a villa, ha benne meggyógyulni sem tud? Napról-napra dühösebb lett és szokása ellenére közel ment a rácsos kapuhoz, amikor is egy kövér, bujálkodó arcu járókelő uriember felismerte, ijedten köszöntötte a sárga arcu, vércseszemü »grófnét«, aztán ugy elmenekült, mintha puskából lőtték volna ki.

– Kár volt ugy szaladni Steiger ur, – mondogatta a nagymama titkolódzva, – Itt én is tisztességes nő vagyok.

Ellenben mindig nagyon vigyázott, hogy Gyöngyvirág ne mutatkozzon a villa első részében. A gyönyörü leánykának hátul kellett tartózkodni, ahol összeszorulnak a vén fák, mint a rejtelem és a bujkáló rigón kivül senki sem láthatja a gyermek rézvörös haját.

Egy kőpad volt az emelkedésen, mint az apácák klastromában. Lehetséges, hogy valamikor szent asszonyok kézimunkáztak e helyen, vagy boldogtalan nők várták a város felől vőlegényüket, aki soha sem ért ide.

Itt üldögélt Gyöngyvirág, mikor a nagymama megengedte. Ábrándozgatott a jóságos Fipsz urról, a szentképarcu Imréről és a kereskedelmi számtanról, amelynek ugylátszik örökre befütyültek. Jókai Mór regényét, az Aranyembert találta meg a házban. Vajjon ki olvasta előtte az összerongyolódott könyvet? Ki volt az, aki utoljára képzelte magát Noéminek e helyen? Gyöngyvirág Senki-szigetén Imrét várta, akinek elfelejtette vezetéknevét megkérdezni.

Egy délután ismét regényesen nézte az öreg fákat és hallgatta a szelet, amely még soha sem tanánácsolt jóravaló dolgot a magányban, midőn hirtelen lépéseket hallott a háta mögött.

Az aranyfogu ember közelitette meg hátulról az elhagyott villát.

Gyöngyvirágnak torkán akadt a szó.

Mélyacsai nyugodtan forgatta vékony sétapálcáját, mint egy nagyvilági gavallér. Zöldkeztyüs kezével megsimogatta a leány fejét.

– Nem kell busulni, gyermekem. Barátai nem felejtették el önt s dolgoznak a kiszabaditásán. Csak ne veszitse el a reményt.

– Kérem, a nagymama itt van.

Mélyacsai pazarul legyintett:

– Ismerem én az öreg tekintetes asszonyt. Ne féltsen engem, gyermekem. Helytállok én a nagymamával szemben.

– Megöl a nagymama…

– Gyermekem ne beszélj csacsiságot.

Mélyacsai azután megragadta Gyöngyvirágot és mohón, mint egy szörnyeteg közeledett felé. A pesti szélhámos keze hajában turkált, fülébe értelmetlen, zongoraverkli módjára csengő-bongó szavakat sugdosott, nagy melle lihegett, mint egy fujtató, tagjai kinyultak, mint a póké az aranylégy után; a nyaka ráncos és beesett volt és egy ér ugy táncolt a petyhüdt bőr alatt, mint egy vergődő madár.

Gyöngyvirág előtt elsötétedett a világ. Hirtelen ugy érezte magát, mint azok a nagykalapos, olcsó parfümös, feketefátyolos, selyemruhás nők, akik a nagymama pesti házába osonnak. Könnyek omlottak szeméről és egy régen elfelejtett gyermekkori imádság bugyborékolt felfelé a torkán, mint egy viz alól feljövő emlék.
Aki ételt, italt adott,
Annak neve legyen áldott.

Igy hangzott az ima, amelyre a nagyanyja tanitotta, midőn az első karéj kenyeret a kezébe adta. És a tragikus percben visszatért az ima, mint egy szentképecske kihull egy régi könyvből és megmenti a kétségbeeséstől a boldogtalant.

A nagymama a kertben köhögött, olyan fuldoklóan, mintha egy öreg nösténykutya ugatna.

A szélhámos eleresztette a könyező leányt. Gyöngyvirág megszabadulva a durva kezekből, eltakarta az arcát a kezével.

– Utálatos, távozzon, – szólt.

Mélyacsai nevetett, reszkető kezével a leány arcát simogatta és elfulladva állott helyén. Ugy látszik, erőt gyüjtött, hogy ismét megragadja a leánykát. A rigók ijedten figyeltek a fákról. A felhők összenéztek az égen. A füvek lehorgasztották a fejüket.

Szegény, kimerült leányka, sorsodat nem fogod elkerülni. Az öreg gazember győzedelmeskedik vonakodásodon. Már aligha lesz erőd visszautasitani az elvetemült vér ujabb támadását. A félelem e rettenetes nagyanyától nem engedi, hogy megmentő sikoltás törjön ki a torkodon.

És a néma, elkeseredett küzdelem ismét elkezdődött, amint az országuti őszöreg csavargó megtámadja a parasztleánykát, aki ebédet visz a mezőre.

Ekkor azonban megelégelte az őrangyal a gazságot

Alulról óriási szökkenésekkel jött egy borjunagyságu fekete kutya. Tompán, vésztjóslóan mordult az eb és medve módjára támadta meg a botjával védekező Mélyacsait. Max, mint egy középkori vitéz vetette magát a rablóra. Csakhamar messziről hallatszott az aranyfogu futamodása.

Gyöngyvirág dobogó szivét a kutya hátához szoritotta és ugy figyelt az alulról jövő hangokra.

Flikné, a gazdasszony, meglátogatta a nagymamát és ajándékul elhozta kedvencét, Maxot.

De a nagymamát nem lehet kibékiteni.

– Meguntam, – rikácsolta. – Holnap hazaköltözünk. Eleget loptatok.

Gyöngyvirág rémülten hallgatta a nagymama kiáltozását. Az öregasszony olyan dühös lett a bemutatott számláktól, hogy csaknem megütötte a guta.

– Isten veled, Svábhegy, – gondolta magában Gyöngyvirág. – Holnap visszamegyünk a tömlöcbe.

Külön megcsókolta a fák derekát, a kőpadot, a bokrok őszi virágát és a levegőt.

Ez a tájkép volt az ő gyermekkora.

Midőn későbbi boldog és boldogtalan éveiben visszagondolt a multakra, egy sárga, esőverte, mohos, verendás kertiházat látott, amely körül szarkák cseregnek, rigók ugrálnak és a fák ugy hajladoznak a szélben, mintha az ölükbe akarnák venni az alattuk játszadozó gyermekleányt.

Mélyacsai urat csodálatosképen elfelejtette, mint egy rossz álmot.

Talán nem is volt igaz az öreg gazember támadása…

IV.
A zöld ház hőse.

Ismét a régi szobácskájában találta magát. A nagymama ujonnan bemeszeltette az ablakot. Csupán a felső szárnyon szürődött be a világosság, a kocsik zörgése és éjjel a ház előtt a nők viháncoló nevetése, férfiak gordonka-hangja.

A nyár folyamán azonban nagy változások történtek az utcában. A szemközt levő öreg házba beköltözött Szalón Mimi és a nagymama ugy átkozódott, mint egy pogány.

– Csak élne még Splényi kapitány, majd ellátnám a cudar baját! – kiabált, miközben az ajtókat csapdosta.

Szalón Mimi a nagymamáéhoz hasonló foglalkozást üzött. Zömök, barna, egykor szép, eldurvult arcu és megvető tekintetü nő volt, aki kihajolt az ablakon és a nyelvét öltögette a nagymamára. A két házmester minden éjszaka összeverekedett az utca közepén. A két ház női látogatói letépték egymás kontyát. Véresre karmolták a „szőke asszonyt.“ Az urakat, akik hütlenek lettek a régi házhoz, vizzel leöntötték az emeletről. Maxot meg akarták etetni szafaládéval.

Flikné sokkal barátságosabb volt a szegényebb hölgyekhez is, akik nem egyszer kalap nélkül, füzetlenül, papucsban üldögéltek az udvarra nyiló konyha küszöbén, ahol nagy lánggal égett a svábhegyi száraz galy, mint egy falusi házban. Lángost, pattogtatott kukoricát, sült tököt és krumplit, valamint almát sütött itt Flikné a nőknek, közben hosszu történeteket mesélt előkelő urakról.

Gyöngyvirág a hüvösödő őszi délutánokon hárász-kendőben, magányosan üldögélt az udvari ablak zsalugátere mögött és szomoruan összefonta a kezét, mint egy kis rab. Szerette nézni az ablakhasadékon át a konyha piros lángjait. A pattogó mogyorófák a Svábhegy szeptemberi illatát juttatták emlékezetébe. A piros nap, pirosan tüz a fejére és a keze csaknem átlátszó.

A nők a földön kuporodtak és fosztókakedv uralkodott, mig Flikné arcát kipirositotta a láng.

– Járt ide egy Szú nevü előkelő uraság az elmult években. Nagy, bozontos, ember volt, vörös, mint a bika, a nadrágja mindig lecsuszott a hasáról és mogyorónagyságu gyémántgyürük voltak a kezén. Ha megtetszett neki valaki, lehuzott egy gyürüt és oda vetette. Szerencsétlen volt a házasságában, melyik férfi nem? – ugyanezért verni, kinozni, szidalmazni kellett, hogy jókedve legyen. Annak örült legjobban, ha a házmesterné megseprüzte, mikor belépett a kapun. A „grófné“ kis Szúnak szólitotta és barackot nyomott a fejére.

Kis Szúval sok bajunk volt. Mindig új barátnői voltak, akiket a legmesszibb külvárosokból kellett előrángatni. Adolf, a fiakerünk néha az utcát sem tudta megtalálni. Én pedig alig ismertem ki magam a csuf, rosszagu külvárosi házakban.

A „grófné“ a megmondhatója, hogy hányszor futottam papucsban, egy szál szoknyában, téli éjszakán „Küri Kláráért,“ „Pálmay Ilkáért,“ „Blahánéért,“ a „Hegyiért,“ az ördög tudná már a nevüket. Egyik a Zuglóban lakott, a másik Ó-Budán huzódott meg egy pincelakásban. Aztán megfüröszteni, fölöltöztetni, kitanítani őket, hogy szégyent ne hozzanak a házra. Vigyázni a körmükre, hogy el ne csenjenek valamit. Ügyelni, hogy le ne részegedjenek, a rendőr be ne vigye őket az utcáról, kapunyitáskor kidobni őket: ez mind a szegény Flikné dolga volt. Flikné, mindig csak Flikné. Aztán kinek dolgozom? Talán magamnak? A lányoknak, hogy becsülettel férjhez adhassam, a vőmnek, hogy a kávéházban ülhessen. Néha elmehetek egy órára a lányomhoz. Ennyi az egész. Rák Sándor, Rák Sándor! Te nem is tudod, hogy mennyit kinlódott az anyósod.

Flikné kiosztotta a friss lángost a konyhabeli nők között és maga is közébük kuporodott.

– Kis Szú nagy gavallér volt. Soha sem kellett neki a „Hegyesi,“ vagy a „Márkus.“ Mindig csak azt mondta: „Flikné, én ismerem azokat a kifent, szagositott dámákat, akiknek gummiból van a keblük, nedves seb van a lábukon és olyan száraz a bőrük, mint a papiros. Én utálom őket. Repettsarku, egészséges szolgáló az én szeretőm, aki nem tartja vissza sem a szóváltását, sem az öklöndözését.“ Be gazdag ur volt! A főrendiház tagja volt és a piros püspökök háta mögött ült. »Egyszer majd elhozom a kalocsai érseket. Flikné!« Négy lovon jött be Pestre a kastélyából, téli este fáklyás hajduk kisérték. Egy marék aranyat hagyott itt, amikor elment. Aztán küldött a grófnénak az igáskocsiján ölfát, lisztet, mézet, nyulat, őzet, meg juhászbundát a házmesternek, de arra a „nagyságos ur“ tette a kezét.

Amig a hölgy fürdött, a talpát dörzsölgettem olajjal és néha beszélt:

– Tudja, Flikné, voltam én is olyan nyavalyás, mint a legtöbb férfi, urinők után bomlottam. Szopornyikás eb módjára futottam a szinésznők sarkába. Csak azt a nőt tiszteltem, akinek selyemruhája volt, meg jó cipője. Feleségem volt, ez szoktatott igy. Aztán egyszer hallom ám egy rejtekajtó mögül, hogy a szentkép, a bárónő, a legtisztább kezü asszony a monarchiában, azt mondja az ispánomnak: «Te kedves himszamaram!…» Meg még egyebet is. Ekkor beláttam, hogy nem lehet tovább folytatnom az életet és meghalok. Az istállócsizmás ispánt elkergettem, mintha semmit sem tudnék. A bárónőt megvertem, mint a kétfenekü dobot. De életben maradtam.

Ilyeneket beszélt mindig a drága jó ur, amig bejött a hölgy.

Flikné ekkor kénytelen volt abba hagyni érdekes elbeszélését, mert a konyha előtt megjelent Max, a szorgalmas neufundlandi eb és farkcsóválva hozott szájában egy zöld, vadkacsatollas férfikalapot, amelyet valahol az utcán orzott el a tulajdonosa fejéről.

– Vendég jön, – szólt Flikné és gyorsan bezárta a konyha üvegajtaját.

Gyöngyvirág könnyes szemmel hagyta ott az udvari zsalugátert. Szivből sajnálta a szegény Fliknét, rózsaszinü, tizesztendős slafrokkjában. Megfogadta, hogy pártfogolni fogja a nagymamánál.

Gyöngyvirág leült a tanulóasztalhoz és naplóját irta egy irkába.

V.
A nagymama utrakél.

Bár Gyöngyvirág légmentesen el volt zárva a kecskeméti-utcai házban, az élelmes Mélyacsai ur talált utat, hogy levélkét csempésszen a gyermek kezeihez.

Általában számos üzletei közé most már végérvényesen felvette Gyöngyvirág dolgát a fehérmellényes férfiu, mint akár a kioszkbeli kártyajátékosok ügyét, hol nyomban két pengőt nyomtak a markába, hogy eltávozzon, zavarcsinálás nélkül, vagy a Casino de Paris-t, amely helyiségben ingyen kapott feketekávét és sört, hogy békében hagyja a mulatókat. Ő volt az a jószimatu férfiu a városban, aki számon tartotta a hamiskártyások nyereségét, mulatóhely tulajdonosok bevételét, a magyar nemesség után áhitozó rőföskereskedőket; mindenkit ismert Budapesten, mindenkiről tudott valami gyengeséget. S ha nem sikerült a zsarolás, nyomban levelet irt a rendőrségnek. Kártyabarlangok bolthajtásai az ajtónál végződtek, amelynek közelében Mélyacsai üldögélt az elosonó nyerőket várva: a szarka- vagy Duna-utcában, ahol a garçon lakások a kapu alá nyilnak, zsebredugott bottal egész délutánokat sétálgatott, amig a meghivott uriasszony mélyen lefátyolozva kisurrant a titokzatos házból. Mielőtt arcát rendbeszedhetné a gőgre és megközelithetetlenségre, Mélyacsai gunyosan, mélyen a szemébe nézett és sokatmondólag hümögött. Aztán távolról, konokul, elmaradhatatlanul hazáig kisérte a hölgyet, hogy az otthon mindjárt ágyba fekhetett a kiállott izgalmaktól.

Egy reggelen az ajtó alatti résben egy összehajtogatott cédulát talált Gyöngyvirág.

„I.-t a bolondházba záratta apja. Rajta vagyok, hogy kiszabaditsam. A maga jó öreg bácsikája.“

Gyöngyvirágnak szomoru napjai voltak. Ezideig ritkán jutott eszébe a szentképarcu Imre. Inkább csak távolról látta, mint egy gyermekkori álmot. Mint Szent Imre herceget, akinek arcképét egyszer látta egy budai templomban, ahová kis gyermek korában (Flikné felügyelete alatt) elengedte nagyanyja.

Öregasszonyok és gyermeklányok csaknem egyformán gondolkoznak arról, akit szeretnek. A templomjáró anyókák az ifju Krisztusban, a szakállas szent Józsefben és Antalban nem egyszer elmult életük férfiideálját imádják. Szent József valóban élt néhány év előtt, asztalos volt a kacsa-utcában.

A levélke megérkezésével mindennapi lakója lett Imre a gyermeki tömlöcnek. Néha a tanulószéken ült gombos, sárga cipőben és fekete nyakkendőben. Máskor a függöny mögött állott és a kézelőit kihuzogatta. Egyszer meg azt álmodta Gyöngyvirág, hogy Imrét meggyilkolták a földszinten… zokogó szivvel ült fel ágyacskájában. Az udvaron valaki bömbölő hangon énekelt egy ismeretlen szövegü nótát. A nagymama nem szerette az éjszakai énekeseket, ugyanezért az emeletről kiáltozott, mig Flikné az udvaron rimánkodott a dalosnak, hagyná abba a szerenádot. Végül a házmester kitaszigálta a vendéget, döngve csapódott a kapu. Gyöngyvirág magában azt gondolta, hogy Mélyacsai ur volt az énekes.

Egyszer a nagymama utazóköpenyegben és fogolyszárnyas kalapban lépett az unokája szobájába. Botosok voltak a lábán és karján bőrtáska, az erszényben akár százezer pengő elfért volna.

– Egy-két napfa vidékre utazom. Fertelmes drága ezen a Pesten minden. Majd falun bevásárolok. Reménylem: jól viseled magad.

– Nem megyek ki a szobából.

A nagymama szokatlan hangulatban volt. Könnyek mutatkoztak a szemében és a két kezébe vette unokája arcát.

– Édes aranybogaram, ha majd egyszer nagy leszel, megbocsájtasz minden szekaturát az öreganyádnak. A te érdekedben, a te jövődért történik mindez. Én már öregasszony vagyok. Nekem már semmit sem ád az élet. Csak legfeljebb nyugalmat.

(A fecsegő Flikné már előbb elmondta Gyöngyvirágnak, hogy a »nagyságos ur« a napokban dülöngőzve jött haza fényes nappal és egy vendéghölgynek az arcát megcsipte a kapu alatt. Szigoru jelenet volt emiatt a nagymama és a »nagyságos ur« között. Végül a nagymama szobájába vonult és keservesen sirt késő estig, hogy a nőknek megesett a szivük rajta. A »szőke asszony« név alatt ismert vendéghölgy nagyon csodálkozott, hogy a nagymama nem vette ki a szemét a »nagyságos urnak«; ő elbánna az urával, ha rajtacsipné.

A nagymama leült a székre és az unokája hajával játszadozott:

– Tudod, gyermekem, én már végképpen meguntam itt az életet. Amig szegény voltam, fiatal voltam, még csak szivesen kinlódtam ezzel a különös üzlettel, leginkább azért, hogy tisztességes maradhassak, ne kényszeritsen a szükség, hogy minden jöttment kupecnek odaadjam a testem. Én mindig becsületes nő voltam, gyermekem, példát vehetne rólam sok asszony Pesten, aki magasan hordja az orrát. Pfuj! Ha valaki ismeri őket, az én vagyok. Milyen mocsok, mily elvetemültek, mily gazok.

– Ha olcsón kapom, megveszem azt a falusi birtokot, amelyet neked igértem! – fejezte be szavait »a grófné,« homlokon csókolta Gyöngyit és eltávozott. Adolf a sárga utazóbőröndökkel büszkén várakozott a ház előtt. Régen volt ily tisztességes fuvarja.

Gyöngyvirág lábujjhegyen járkált a szobájában, gondosan bezárta az ajtót, az ablakot is lefüggönyözte, pedig az utca tulsó oldalán, Szalón Mimiéknél, épen öngyilkos lett egy kereskedő, fütyülve jöttek a mentők és ködszagu köpönyegeikben a rendőrök lökdösték a kiváncsiakat.

A nagymama birtokára gondolt… A legszebb zöld szinekre, amelyeket eddig csak női alsószoknyákon látott. Sárga libuskák tipegtek tova az alsószoknyákon és a virág olyan piros volt, mint a legbátrabb kalap a házban. Gyöngyvirág még keveset tapasztalt az életben, de amit látott, nagyon megfigyelt. A házban megforduló nők divatját titkon jól szemügyre vette.

Igen jól ismerte a bekrétázott fehér félcipőket, amelyek a széttapodásig hurcolták tulajdonosnőiket.

Végül olyanok lettek, mint a sok csókolózástól megnőtt szájak.

A selyemharisnyák a mezitelen talpon rongygyá foszlottak és a nők nem merték levetni cipőiket az urak jelenlétében, bár azok igérték, hogy majd pezsgőt isznak a cipőből, mint a velszi hercegről hallották.

Tudta, hogy a szép nők lábán bütykök és tyukszemek vannak, nem mindig szabályos a derekuk, közelről nagyon roszszaguak és a fülüket vörösre festik a tükör előtt.

Látta száradni a fehérnemüket a padláson és látta őket szennyesen mint bünjeleket. Tudta, hogy némelyik hercegnőnek forradás van a nyakán, ezért hord magos gallért; a másiknak durva kezére alig fér rá a fehér keztyü. A fodrász tömi ki a hajukat kóccal és karjukról beretválják a hajzatot. Látta őket unatkozva vakarózni, ásitozni, a körmüket nézegetni. És ismerte őket kócsagtollasan, lengén és hóditóan. Tudta, hogy némelyik bőgni kezd, mikor egyedül marad, kerekes bárányok és bamba kis gyermekek és szomoru öregurak arcképeit veszik elő, amelyeket hosszadalmasan néznek. A másik fütyürész, nyujtózkodik, összeráncolja a szemöldökét és nem fél az akasztófától sem.

A nagymama házában minden szobának megvolt a leskelődő lyuka. Ezek a leshelyek akkor készültek függönyökön, ablakokon, ajtókon, szekrényeken, amikor a nagymama még szegény volt és kénytelen volt őrködni az üzleti érdekeken.

Gyöngyvirág e leshelyekről csendesen szemügyre vett mindent.

Ezért nem tudott ő a nagymama falusi birtokára gondolni másképpen, mint a tengerzöld alsószoknyákkal bevont mezőkre és libácskákra, amelyek oly világossárgák, mint a szalagok a nők ingében. A kertészkést, amelylyel a rózsákat nyesegeti majd a kertben, olyannak hitte, mint a beretvát, amelylyel a nők a bajuszukat borotválják a tükör előtt.

– Csak Mélyacsai ur ne tudja meg, hogy a nagymama távol van, – gondolta magában sóhajtva.

Maxot az ajtó elé fektette, midőn beesteledett és Max már elvégezte tennivalóját a ház körül, csaknem egy féltucat férfikalapot hordott be az utcáról.

Meggyujtotta a lámpát; a zöldernyőjü tanulólámpa, mint egy megérkezett jóbarát forditotta feléje világosságát. Almát eszegetett és Jókai Mórtól az Aranyembert olvasgatta. Még hallani vélte, amint Flikné egyhangulag duruzsol a konyhán barátnőivel, mint a malom kelepel nagy messziségben.