Bukfenc

VI.
Gyöngyvirág gyermekségének vége.

Gyöngyvirág ezen az éjszakán ismét álmodott.

Álmodott sárga libákkal, fehér felhőkkel, pirosorru emberkékkel és a fekete selyemtrikós Arzén Lupinnal, akinek egy társa bizonyosan a házban tartózkodik.

Hajnalban aztán változtak az álomképek.

A leggyakoribb volt egy nagy szivarosdoboz megjelenése, amelyben Gyöngyvirág majális-ruhában és bérmálási cipőkben holtan fekszik. A nyakán még a zsineg, amellyel megfojtották. Felejthetetlenül fehér az arca, a szempillája sötét, mint a bükkfa-erdő kezdete havas tájon. A potrohos Mélyacsai ur aranygombos, fehér mellényben jő a halott látogatására és lehelete oly hideg, mint a kályhából siró őszi szél.

Fogvacogva felöltözködött és elhatározta, hogy elhagyja végleg a házat a nagymama távollétében.

Sokáig ült remegve az ágy szélén, mint egy siralomházi lakó és az őszi hajnal világosodtát várta.

A hajnal azonban oly lassan jött, mint egy postakocsi, amelynek kereke utközben eltört. A vén kocsis galléros köpenyegében szundikálva hajtja a lovakat és az utasok szépen lemondtak arról, hogy valaha is megérkezzenek az állomásra.

– Gott im Himmel, – rebegte Gyöngyvirág, mint a nagyanyjától hallotta.

Végre virradni kezdett az őszi éjjel, a felső ablakokon a Kecskeméti-utca nyárspolgári csendje ringott be, mintha csupa koránfekvő keztyüsök laknának az utcában.

Gyöngyvirág lábujjhegyre emelkedve, kinyitotta az ajtót. A küszöbön feküdt Max, a fekete kutya; lompos farkával tompán legyintett.

A ház már csendes volt. Elhuzódtak a vak hegedüsök, akik olyan szerelmesen vonják a románcot, hogy a nők felsirnak.

A fekete pápaszemes zenészeknek jó dolguk volt itt. A „szőkeasszony“ lesbeállott a Sándor-Kávéház körül, ahol a vakok zenekara működött, elcsalta őket a zöld házba és olykor reggelig nem hagyták békén a vakokat a megvadult nők. Flikné kétségbeesve kiáltozott:

– Ez az őrültek háza.

És félig öltözetlenül dobta ki a szegény vak zenészeket az utcára.

Csupán az udvaron, az elmerengő két ecetfa között állt egy fölforditott ládán a „nagyságos ur“ kiüritett pezsgős palackokkal körülvéve és homlokába hullott hajjal hallgatta egy elcsapott jockey hazugságait, aki arra tanitotta, hogyan lehet a turfon meggazdagodni

A földszinten hirlapirók kártyáztak, akiknek boglyas nők kibiceltek. A hirlapiróknak itt jó dolguk volt. Az „esperesnek“ nevezett öreg szerkesztő midőn nehány ezer forinthoz jutott, lefeküdt az ágyba, a földszinten a numero 6-ban és csak pénze fogytával, két hónap mulva kelt fel. A „grófnénak“ uj nadrágot kellett vásárolni az esperes részére, mert a régibe nem fért be a meghizott férfiu.

Egyébként fáradt csend honolt a házban, mintha mindenki altató-port vett volna be éjfél után.

Gyöngyvirág nyugodtan ment le a lépcsőn. A kikoptatott kövek nem csodálkoztak a gyermek léptein. A vasrud, amelybe kapaszkodva már annyian jöttek a házba vidáman és reménykedve, a vasrud rendelkezésére volt a gyermekkéznek. Itt-ott egy név volt a kopott falra karcolva, mint a tömlöc falára.

Gyöngyvirág nekiszaladt a kapunak.

A kilincs engedett a nyomásnak. A kapuszárny félig megnyilott, mintha maga sem bizakodna a vállalat sikerében. Hangosan szólt a csengő a kinyitott kapu folytán, de Gyöngyvirág már nem törődött azzal, ami a háta mögött maradt.

Maxtól követve az Egyetem-utca felé futott. A boltok, házak aludtak. A sárga ablakfüggönyök mögött boldogok álmodoztak, vagy a betegek nyögtek. Az öregek a zsebórákat nézték, vajjon nem kellene már fölkelni.

A barátok terén a galambok ittak, hátára szálltak, mert régen ismerték a fekete kutyát.

Egy álmos házmester megszólitotta Gyöngyvirágot:

– Hová kisasszonyka, ily korán reggel?

– A Svábhegyre. Aszalt gyümölcsöt hozunk le, – felelt Gyöngyvirág és most már nyugodtan ment át Pestről Budára.

VII.
Remete R. Arnold igazgató beleavatkozik Gyöngyvirág sorsába.

A nagymama feltette az okulárét. Fehér fökötőjében, setét ruhájában olyan volt, mint egy figura valamely német családi fametszeten. Felemelte a mutatóujját és az asztalon kibontott levélre mutatott:

– Ez látszik a legolcsóbbnak. Mindössze öt koronát kér óránként. A neve is tetszik nekem. Remete R. Bizonyosan egy zárkózott, tisztességes ember neve.

– Ó, nagymama, hadd járjak inkább Solymossihoz, – felelt Gyöngyvirág.

A nagymama oly szeliden csóválta a fejét, mint egy jó asszony.

– Gyermekem, bár megigértük, hogy soha se beszélünk előbbi életünkről, sajnos, nem felejthetem el, hogy a régi házban sürün megfordultak szininövendékek, akiknek erkölcse nem ért egy lyukas gombot sem. Egymástól tanulták a pénzszerzés utját e fiatal hölgyek. Uj kalap, ruha, cipő kellett. Ezt nem tudták megszerezni Solymossinál. Én voltam az igazi tanárnőjük. Ezért csak maradjunk meg a kevésbé divatos, ismeretlen igazgató urnál. Véleményem szerint vándorszinész volt őkelme. A korhelykedés elveszitette hangját, a hamiskártyázásban a szemét, a kutyagolásban a lábát. Most uj exisztenciát teremt magának, miután észrevette nyilttéri hirdetésünket a P. Lloydban. Nézzük csak, hol lakik e bizonyos igazgató ur?

Remete R. Arnold szinészeti és variéte-iskolája a király-utcában volt. A nagymama megnézte a házszámot és mint régi pesti asszony megállapitotta, hogy a háznak valahol a Teréz-templom környékén kell lenni. (Amerre az egykori Kék macska volt.) Sárga omnibusz kocsi gurult végig a Király-utcán.

– Legalább a közlekedéssel sincs gondunk, – vélte a nagymama és előkereste szemüvegét, zöld köpönyegét, régi esernyőjét, mert olyan akart lenni külsejében, mint egy budai asszonyság, aki csak a templomozás kedvéért teszi ki a lábát a házból.

A Svábhegyről jókora ut volt a Király-utcáig.

Gyöngyvirág mint egy lábadozó beteg nézegette az őszi napfénybe rajzó Király-utcát, amely tarkaságával, élénkségével és ásitásával hasonlitott egy kikötő képéhez. (Gyöngyvirág szökése óta nagyon megváltozott a nagymama. Midőn hosszadalmas keresés után, a Barátok-terén lakó házmester vallomása nyomán a nagymama elcsipte Gyöngyvirágot a svábhegyi villa padlásán, ahol száritott gyümölcsből, kökényből és sült tökből élt a kis remete, (mig Max, a saját szakállára vadászott a környéken, mint egy rablólovag), az öregasszony megenyhült Gyöngyvirághoz. Szentimentális éjszakákat töltött, céltalannak látta életét, boldogtalanabbnak gondolta magát az utszéli koldusnál és órák hosszáig imádkozott, mint azok az öregasszonyok, akik istentelen módon töltötték életüket.

– Ha nem találtalak volna meg, mondta, harangokat öntettem volna az egész vagyonomból, amelyek Isten dicséretét zengjék.)

Az omnibuszban falusi asszonyság módjára többször kérdezősködött a kocsivezetőtől, hogy hol kell leszállni, mig néhány kiöltözködött fiatal nőre, akik utközben le- és felszállottak, öklelő pillantást vetett.

– Jer közelebb, Gyöngyi, – mondogatta, mikor egy-egy páva felkapaszkodott az omnibuszra, hogy harisnyáját, cipőjét megmutassa a gavallérnak, aki odáig kisérte. A nők ezidőtájt még hosszu szoknyát viseltek. Szükséges volt az omnibusz magas hágcsójára felkapaszkodni.

A Teréz-templomnál szállottak le, hol önkéntelenül megállnak a társaskocsi lovai. Csodálatos öreg koldusok, rongyokból összevarrt asszonyok és ócska csizmaszárban támaszkodó vén férfiak tanyáztak a templom fala mellett.

– Lásd, igy jár az, aki nem gondoskodik fiatalságában öregségéről, – szólt a nagymama.

Egy kétkerekü, lebőrözött székben ülő, halfejü szörnyetegnő felvisitott, mint a denevér:

– Grófné, nem ismer?

A nagymama elforditotta a fejét és megragadta Gyöngyi kezét.

– Vajjon, melyik lehetett ifjukori barátnéim közül? – rebegte, midőn a bizonyos ház ódon kapujához értek, ahol cukorkát, sült tököt, citromot árult egy fiatal hölgy, aki oly szép volt, mint egy bibliai királyleány.

Kezdetleges tábla hirdette a falon, hogy Remete R. Arnold művészeti iskolája a harmadik emeleten van, mert negyedik emelet nincs.

A nagymama benézett az udvarba, egy pillantást vetett a gránit-lépcsőházra.

– Nini, hisz ez a régi Pekáry-ház. Fogadni mernék, hogy sárkányfej van a ház homlokzatán, a harmadik emeleti erkély felett. Ebben a házban volt a Kék macska.

A nagymama egy másodpercig talán fiatalságára gondolt, amint szemügyre vette a félig vak ablakokat, amelyek mögött az egykori hires éjjeli mulatóhely volt, ahol tán ő maga is táncolt a grófokkal és fiákeresekkel, amig lengő, lengedező ifjuságát élte. A zsebkendőjébe köpött:

– Utálattal gondol vissza az ember a fiatalkori mámorra. Soha se légy mámoros, gyermekem, szólt.

(Vagy: örökké, – gondolta.)

Remete ur iskolája kivülről nem volt biztató. – Roszszagu konyhában egy agyonhervadt, tüdővészes, de tisztességes arcu nő rántást kevergetett. Angolkóros gyermekek mászkáltak a földön. Szegénység, bánat mindenfelé. Itt bizonyosan verekedni szoktak a házastársak. Ez tetszett a nagymamának.

A boldogtalan asszony a setét előszobára mutatott, ahol Iroda felirásu tábla függött.

Az irodában más világ kezdődött. Mintha a csodák országába léptek volna.

Kis szinpad volt itt emelvényen, ahol az énekesnőknek a feje tulemelkedett a diszleteken, amelyek sárga erdőséget ábrázoltak. A háttérben minarettek és tengerek látszottak egy vásznon. Zongora állott alant és néhány szék a nézőteret jelképezte. A Király-utca zajgása messziről, alantról hangzott, mint a légydongás. Fekete táblán Órarend függött a falon, amelyre krétával voltak irva nevek. Az órarend szerint a mesternek többé egyetlen perce sem volt szabad a nap huszonnégy órájából.

De már jött is a mester, aki bizonyosan azért váratott magára, hogy fekete ruhát vegyen, miután az angolkóros gyermekek szerteszét szaladtak apjuk keresésére.

A nagymama összehuzta a szemét és tetőtől-talpig végigmustrálta Remete R. igazgatót.

Az igazgató kopasz, fonnyadt, vöröses emberke volt, – nyilván a sok éjszakázástól. Császárszakálla volt és a bajusza kipederve, mint egy csendbiztosé, – nyilván szereti a könnyelmü nőket. Becsületes kék szeme volt, amely bizalmat ébresztett az emberekben, – de lehet, hogy vándorlásai közben tanulta meg a szemmel való hazugságot. A fehérnemüje meglehetős rendben volt, a fehér mellénye is tiszta, mert az asszony bizonyosan az éjszakát a teknő mellett tölti. Szárnyas fekete kabátja és nadrágja ellenben kopott, mint egy iskolaigazgatóé. Szürkebetétes cipője, mint egy táncosé. Pomádészaga volt.

A nagymama az orrát fintorgatta:

– Talán rossz helyen járunk…

Remete R. hajlongott, de nem szólt. Vizes szemét a nagymama szájára szegezte. Ismét meghajolt, mint egy boltos. Trombitakézelőit elővonta.

– Süket ön? – kérdezte a nagymama.

– Kicsit nagyot hallok, – felelt náthás hangon Remete.

A nagymamának ez annyira megtetszett, hogy nyomban helyet foglalt. Bizott a süket emberekben.

– Az unokám szinészetet akar tanulni, – kezdte a nagymama harsogó hangon.

– Lehetséges, – felelt Remete R.

Pusztán mesterségből, mint a kupecek a bérkocsis lovát, tetőtől-talpig végigmérte Gyöngyvirágot.

– Elég hosszu a lába, – szólt az orrából.

A nagymama helyeslően bólintott.

– Az nem tartozik önre, – egyáltalában semmi sem tartozik önre, ami az unokámra vonatkozik. Csak azt akarom tudni, hogy tisztességes hely-e ez? Milyenek itt az erkölcsök? Járnak-e ide félvilági nők, romlott férfiak?

Remete R. Arnold nem tiltakozott a feltevés ellen. Kinyitotta az ajtót és mérgesen kiáltott:

– Küld be a gyerekeket!

Néhány pillanat mulva hat apró gyerek sorakozott az ajtó mellett, mint az orgonasip. Hegedühurszinü hajuk volt, sárgák voltak, mint a külvárosi ősz és rongyosak, mint a lelencek.

– A gyermekeimért dolgozom, – szólt az igazgató, midőn a kolduskölykök kibukfenceztek az irodából.

A nagymama esernyőjére támaszkodott és héjjapillantással figyelte az igazgató mozdulatait.

– Hány tanitványa van?

– Sok.

– Szám szerint?

– Változik. Most még egy sincs, mert nagyon elején vagyunk. Télen husz-harminc növendékem szokott lenni.

A nagymama helyeslően bólintott.

– Van önnek valami oklevele?

– Harminc esztendeje vagyok a brancsnál. Amikor én kezdtem, még nem volt divatban az oklevél. Nálam tanult Hegyi Aranka és Barizon Sári.

– Szinész volt ön?

– Rossz hallásom miatt csupán karmester.

– Ismeri a Madarászt?

Remete R. a zongorához ült és eljátszotta Postás Milka belépőjét. A nagymama sóhajtott:

– Nincs párjuk a régi operetteknek. Igaz, hogy husz esztendeje nem voltam szinházban. De ezentul majd minden este elmegyünk valahová, gyermekem.

Aztán tovább faggatta Remete urat:

– Van önnek valamely rossz szokása?

– Rossz szokásom: szegénységem.

– Miért pödri a bajuszát, mint egy portás?

Remete R. meglepetten nézett.

– Csak ne kerteljen, tisztelt uram. Bizonyosan szeretői vannak.

R. R. Arnold busan legyintett.

– Egy ilyen asszony mellett, mint az enyém? Kikaparná a szemét a szeretőmnek.

– Nincsenek önnek barátai, akik meglátogatják az iskolát?

– A feleségem nem szereti a vendégeskedést, mert fösvény.

– Iszik ön?

– Este három korsóval a Bécsi sörházban.

– Kártyázik ön?

– Nem érek rá.

– Szereti a nőket?

– Régente.

– Szokott vigyázni a növendékei erkölcsére?

– Jó Isten! Lehet a lányokra vigyázni? Itt nem történik semmi. Innen szétrepülnek a városba, mint a galambok, ki tudná, hová, merre szállnak?

A nagymama lefizette a tandijat, a beiratási költséget, a kosztüm-pénzt, a zenedijat. Kicsit megizzadt a homloka, bár harminc forintból vissza is kapott két hatost.

– Még egy kérdést, – szólt a süket ember. – A kisasszonyka valóban a szini pályára készül, vagy mükedvelő?

A nagymama kérdőleg nézett unokájára:

– Felelj, Gyöngyi.

– Szinésznő szeretnék lenni.

A süket ember bólintott:

– Csupán a könyvelés miatt óhajtottam tudni az eljárást. Ugyanis két könyvünk van. Mükedvelők és hivatásos müvészek könyve. Ha tehát a kisasszonynak, komoly szándéka a pálya, ezennel felvesszük őt a müvészek közé. Mama, hozd be az anyakönyvet.

A heptikás asszonyság egy hatalmas főkönyvet cipelt be. Az angolkóros gyermekek piszkos tintatartót és tollat hoztak, amely sokáig nem akart engedelmeskedni, bár Remete R. a cvikkerét kétszer is megigazitotta:

– Becses neve?

– Élestő Éva. S betüvel.

– Mintha más néven szólitotta volna az imént a tekintetes asszony?

– Gyöngyvirág a családi nevem.

– Helyes, nagyon helyes.

Az igazgató ettől a perctől fogva bólongatott, mert mindennel meg volt elégedve. Átvett még husz koronát, miután a nagy anyakönyvbe kellett beirni Gyöngyit. Az iroda ajtójáig kisérte a vendégeket.

– Mindig mondtam, hogy zárjátok be a konyhaajtót – kiáltotta látogatói után az angolkóros gyermekeknek.

Amig a krisztinavárosi omnibuszra vártak, a nagymama inkább az esernyőjének, mint Gyöngyvirágnak a következőket mondotta:

– Elég gazdag vagyok, hogy unokám kérését teljesitsem. Ha festőmüvésznő vagy gyermekkertésznő akart volna lenni Gyöngyi, azt is kibirnám. Bezzeg, mikor én gyermek voltam, a lányok kalaposnénak mentek.

Az ódon templom felől csörömpölve jött a sárga kocsi, mint az örökké változó élet. Boldog és boldogtalan emberek kocsija az omnibusz. Fájdalom, remény, ifjuság és öregség gurul a szivtelen kerekeken. A kocsis oly közömbösen tülköl, mint a másvilági Charon. Gyöngyvirág dobogó szivvel nézett a Király-utca elmaradozó ódon házaira, sötét boltjaira, álmodozó, unott és sürgölődő lakóira.

– Az apád zsidóember volt, – mondta elmerengve a nagymama. – Azért olyan a szemed, mint ítt a lányoké.

VIII.
A szerelem zörög, mint a mák.

Remete R. Arnold nem sokat habozott, megnyitotta a szezont, mielőtt valaki észrevette volna.

– Ugy teszek mint az egyszeri ember, mondta otthon a feleségének, a tisztességes arcu nőnek, – behunyt szemmel nyelem le a suvixot.

A Remete-féle müvészeti iskola első növendéke minden esztendőben egy Elzüllött Elza nevü leány volt. Már senki sem tudná megmondani, miért hivták őt Elzüllött Elzának, látszólag igen tisztességes leány volt. Szüzmáriát hordott a nyakában, rózsafüzér volt a csuklóján, mindig fekete ruhában járt, mert pincérnő volt a Borozóban, ahol reggelig mulattatta a vendégeket. Ha többet ivott a kelleténél, görcsös zokogásra fakadt és fünek-fának elpanaszolta, hogy szeretne szakitani az életmóddal. Akkoriban történt, hogy a Borozóból több leány férjhezment. Egyik Érsekujvárra, az állomási főpincérhez, a másik kávésné lett, de a harmadik egy dusgazdag magánzóhoz, akinek Bécs mellett nyaralója volt.

Elzüllött Elza naponta öngyilkossági tervekkel foglalkozott mert az ő kezét senki sem kérte meg egy hosszu életre.

Hajnalban a Borozóból egyenesen a Teréz-templomba sietett. Néha kis bucsujárást sikerült szervezni a hajnali miséhez. Petyhüdt éjszakai nők, kábult gavallérok, agyonfáradt pincérek mentek Elzüllött Elza kedvéért a hajnali misére. Elza boldogan és büszkén vezette a csapatot a Nagymező-utcán, mint faluhelyen a bucsuvezér az ájtatosokat. Megmutatta a helyüket a templom hátterében, a sötétben; ő maga, mint Szent Terézia rokona, az első padsorban térdepelt le és alázatosan köszönt a karinges papnak. A hajnali mise volt hosszu ideig Elzüllött Elza boldogsága.

A bucsusok azonban elmaradoztak, mind ritkábban sikerült hivőlélekre találni az éjszakából a Borozó hajnalába hullottak között, akik hajlandók lettek volna a reggeli ájtatosságra. Egyszer Révész Béla és Ady Endre kisérték a szegény leányt a Próféta-utcáig. Már ugy látszott, sikerülend a két szabadgondolkozót a hittérités hajlékába terelni, amikor Adynak eszébe jutott, hogy a Három hollónál várja őt Zuboly éjfél óta. Elzülött Elza hittérités és szerelem nélkül ballagott el boldogtalan életébe.

Tehát Elza volt Remete R. Arnold első növendéke. Mindig reggel hét órakor jött a miséről. Remete ur csupán azt restelte, hogy bajusza még nem volt kipederve. Rongyos hálóköntösben és papucsban sietett be az irodába, mig a sovány, hosszu Elza összekulcsolt kézzel várta a kis szinpad rojtos kuliszái között.

– Ivette! – mondta álmosan és savanyuan R. R. A. és sanzonokra tanitotta Elzát, amelyeket az majd a Mandel-mulatóban énekel. De még messzi volt a szerződés.

A zongora mellől ismét ágyába fordult a süket karmester, miután megintette gyermekeit, hogy csendben legyenek, mert csak értük dolgozik. Többnyire Elzülött Elza órapénze szolgált korán regge létalapu a kis családnak. Marika, a tizesztendős kisleány lement a pénzzel a kávémérésbe és nagy tálban hozta fel a kávét, amelyet a család csendesen körülült.

Gyöngyvirág déltájban jelent meg az iskolában.

Remete R. Arnold ekkorára már az összes fodrászati szereket végigpróbálta a szerb borbélynál. („Azóta vagyok szerencsétlen ember, mióta nappal borotválkozom. De mit meg nem tesz az ember a a családjáért?“ – mondogatta R.) A tisztességes arcu feleség a legpompásabb slafrokjában fogadta a növendéket, R. Arnold a zongoránál ült, mintha valami szerzeményen törné a fejét, amelyet gyorsan elrejtett Gyöngyvirág elől a szekrényben. (Sonkaszalonna, zsemlye, fiatal hagyma és egy kupa ser volt az elrejteni való, mint ezt Gyöngyvirág egyszer észrevette.)

– Itt a hölgy, – kiáltott be az irodába a tisztességes arcu asszony.

– Csak fel vele a szinpadra. Hadd szokja meg a kuliszát, – felelt a szekrénybül Remete R. és a szekrény falán függő kis tükörben gyorsan leverte bajuszáról a zsemlyemorzsákat.

Mire Gyöngyvirág Maxot egy sarokba ültette, ahonnan a nagy kutya álmélkodva nézte az eseményeket. Csupán egyetlenegyszer felejtkezett meg magáról. Remete R. Arnold zsiros, sárga kalapját lekapta a fogasról és szaladni akart vele a Kecskeméti-utcába. De az ajtó zárva volt. Remete igazgató ettől az időtől fogva mindig begombolkozott, ha a nagy kutyára nézett.

– Kezdjük, nagysád, mert a nagymama nem hiába fizeti a drága tandijat.

Sietve lapozott a kották között. Azután emlékezetből kezdte játszani a Lövinger cimü kuplét, amely ez időtájt divatos volt a pesti zengerájokban. Náthás hangon, hamisan, szomoruan énekelt; a két kezével, fejével, derekával indulási mozdulatokat tett a zene azon helyein, ahol az énekesnek kezdeni kellene a szinpadon. Sőt egyszer felkiáltott:

– Gyerünk, drága.

De talán harmadik óra is elmulott már, amint Gyöngyvirág félig ijedten, félig vidáman énekelni kezdte:

– Lövinger, Lövinger…

– Hogy fog örülni a nagymama, ha kirukkolunk előtte a tudománnyal, – mondotta Remete R. és elmerengett.

Gyöngyvirág még a kis szinpadon ült, – Remete úr arról beszélt, hogy megnagyobbitja az iskolát, – amikor a tisztességes arcú asszony felnyitotta az iroda ajtaját és életuntan beszólott:

– Itt vannak a méltóságos hölgyek.

Nyomában két égi meszelőrud nyomakodott be az ajtón és olyan lármát csapott, mintha egy sereg ember érkezett volna a müvészeti irodába. Egy nem régen meghalt huszárezredes leányai voltak a Pongyi kisasszonyok és ellenállhatatlan vágyat éreztek a müvészi pálya iránt. Gyászkalapot hordtak, tetőtől-talpig egyformák voltak, nagyorru, csontos, kincstári-leányok, akik még mindig azt hitték, hogy él valahol az ezredes, életnek, halálnak ura a garnizonban. A Pongyi-kisasszonyokat sokan ismerték Pesten; az Emke-kávéházban, a Bodóban, ahol a cigányprimások kivasalva és hóditóan huzták a nótát, a kisasszonyok megjelentek gyászruhás anyjukkal és vadászatot rendeztek atyjuk régi tisztjeire. A szegény főhadnagyok és kadétok ijedten menekültek a költekező kisasszonyok elől a kávéskonyhán át. Ámde egyedül is tudtak borozni, mulatni, jukkerkodni. Négyesével vették a Princeszász-cigarettát, nótát rendeltek a cigánynál. Izaura a második pohár bornál monoklit tett fel a szemére és fixirozta a kávéházat. A növére egy kvietált hadnagy nótáját dudolgatta, mig az ezredesné elkeseredve szidta a világot. Csupán idő kérdése volt, mikor züllenek el. Ezért volt szükség a Remete-féle iskola diplomájára.

Különben jószivü, dolgos, tisztességes gondolkozásu nők voltak, mint a kereszténylányok, akiknek csupán egyetlen feladatuk volna az életben: férjhezmenni, aztán gyermekeket nevelni.

Gyöngyvirággal nyomban tegeződtek, mert kisütötték, hogy egy Élesztő Frigyes nevü hadnagy szolgált a hadseregben.

– Bizonyosan a bátyád volt, kicsike, – mondta Izaura és nem adtak helyt Gyöngyvirág védekezésének, hogy neki nincs bátyja.

A Pongyi-kisasszonyok már nagyon előrehaladtak a tanulmányokban. Izaura az összes kuplékat tudta, amelyeket Pesten a lebujokban énekelnek. Mindegy volt neki: magyar vagy német. A „Drága Pucikámat“ éppen olyan jól tudta, mint az „Ojé die Liebe“-t. Egyetlen ugrással termett a szinpadon és nem várta, amig Remete R. jelt ád az indulásra.

– Maga kis Fedák Zsazsa, – dünnyögte a karmester, de olyan savanyu arcot vágott a dicsérethez, mintha vadalmába harapott volna. A méltóságos kisasszonyok nem voltak pontos fizetők.

Mig Emerencia a szinpadra viharzott, mint egy boldogtalan „szerelmes“ kasztiliai táncosnő, a szoknyáját a fejére kapta, meg a térdéhez csapta, félcipőjét csaknem szétverte táncközben: már gyermekkora óta nagy sikere volt a családi körben, amint a szilaj spanyoltáncot lejtette.

A két leánynak egy vőlegénye volt, aki részükre lakást tartott. Izaura a Fehérhajó-utcában lakott, a Graskovics-féle házban; mig Emerencia a Szervita-téren, a virágüzlet felett. Egy báró Prépostvári nevü ragyás uriember, erdélyi méltóságos ur volt a vőlegény, aki protestáns volt és világi alelnök az egyházkerületben, ugyanezért nem mutatkozott nyilvános helyen a Pongyi-kisasszonyokkal, csupán a lakásukon látogatta meg őket, külön és előzetes bejelentés alapján. A leányok eleinte sokat sirdogáltak különös helyzetükön, az ezredesné mindig attakra készült, hogy nyilatkozzon végre a vőlegény. Később a mama Rákosszentmihályon nyert elhelyezést egy kertes, vadszőlős, ábrándos házikóban, ahol két kecskét tartott, egy feketét és egy fehéret és csöndesen megnyugodott sorsában.

A Pongyi-kisasszonyok a tekintélyes nagy kutya miatt is szerettek Gyöngyvirággal a városon végigvonulni. Emerencia szerzett egy kutyaszijat, amelyet a kezében vitt, mig Izaura lépten-nyomon hegyesen füttyentett Maxnak, aki megzavarodott, miután annyit, foglalkoztak vele. A „báróról“ soha sem beszélgettek egymás között; gyermekkorukat emlegették Gyöngyvirágnak, midőn kis kocsijuk, fehér agaruk és tisztiszolgájuk volt, napestig lovaztak és piros frakkban mentek a róka után, midőn a tisztikar versenyt rendezett. Giginek nevezték Gyöngyvirágot s mielőtt elváltak volna tőle, mindig kézcsókjukat küldték a nagymamának, akiről csak annyit tudtak, hogy gazdag budai asszonyság.

– Mily jó volna, ha szegény anyánk barátnőt lelne benne! – mondogatták.

Gyöngyvirág lesütötte a szemét, hallgatott és odahaza soha sem merészelte kinyitni a száját a Pongyi-kisasszonyok jámbor óhajtásáról. A nagymamának az egyik szeme vérrel volt aláfutva és ilyenkor nem volt tanácsos beszélgetni. Személyesen ölte a csirkét és ugy vágta a kis baltával az aprófát mint a bérlő fejét, aki különböző ürügyek alatt késlelkedett a bérfizetéssel a Kecskeméti-utcai házért. Még csak azt sem vette tudomásul, hogy Gyöngyvirág a sziniiskolát látogatja. Majd egyszer kitöri a nyakát a bajuszpedrő-szagu igazgatónak, de egyelőre hallgatott.

Gyöngyvirág azt gondolta magában, hogy a nagymama e lelkiállapotban leguritaná az ezredesnét lányaival együtt a Svábhegyről, ha meglátogatnák.

Egy napon hiába várta a leckeóra végén Gyöngyvirág a Pongyi-kisasszonyokat.

Egy pápaszemes hordár ravaszkodva, mintha valamely titokzatos ügyben jönne, cimeres, pecsétes és szénaparfümös levelet hozott: Gyöngyvirág, kedves kis rokonunk cimére. A levélben a Pongyi-hölgyek felkérték Gyöngyvirágot, hogy mentse ki elmaradásukat Remete ur előtt. Ők hosszu ideig nem jöhetnek a leckére, mert megbetegedtek. Ha Gyöngyvirágnak volna egy szabad délutánja, 3-tól 4-ig, meglátogathaná hüséges barátnőit.

– Tudtam, hogy ez lesz a vége, – szólt náthásan Remete úr és nyomban közölte észrevételét a konyhában a tisztességes arcu asszonnyal, amiből nagy sirás-rívás keletkezett. Az angolkóros gyermekek jajgatva hemperegtek a folyosón, miután R. R. röviden kijelentette, hogy ezek után mindenki fogja be a száját, ő többé nem gondoskodik családjáról.

– Hivjátok Laubernét, – mert az óra üres, nem akarom hasztalanul tölteni az időmet.

A gyerekek elszaladtak és nemsokára ezután megérkezett Lauberné, akinek trafikja volt a Király-utcában és titokban a szini pályára készült.

Olyan szép asszonyt, mint amilyen Lauberné volt, még álmában sem látott Gyöngyvirág.

Lauberné olyan volt, mint a gyümölcsérlelő őszt szokták ábrázolni a régebbi időben a piktorok: duzzadt szőlőfürt, hamvas szilva és aranyránett-alma jutott az ember eszébe, ha őt látta. A haja hosszu és vörhenyeges volt, mint a hervatag füszár. Telt, fészekmeleg tenyeréről álmodoztak öregesedő férfiak. A bokáját a félcipő felett sokszor maguk elé varázsolták a szegény szobaurak. Kanaáni boldogság lehetett vállát, keblét megölelni. Az omnibusz-kocsis tátva felejtette a száját, ha szél fujt a Király-utcában és Lauberné hajadonfővel, harász-kendőben és egy szál szoknyában állott a trafik lépcsőjén. Hébe volt, akinek korsójából inni szeretett volna sok öreg kereskedő és fiatal tanuló. Olyan illata volt, mint a fahéjnak. Legfinomabb török dohányhoz hasonlatos hajzat volt a nyakán.

Remete R. Arnold két kézzel esett neki a bajuszának, amikor Lauberné feljött a lépcsőkön, bár a nevezetes asszony többnyire gavallérokat hozott magával, akik a nézőközönséget alkották.

Legtöbbször megjelent Lauberné sarkában Blau Diogénesz, egy nyugalmazott börziáner, aki az összes brittanikákat végigropogtatta a boltban, állitólag nem szerette „a kövér zsidóasszonyokat“. De felfüggesztette a villásreggelit a Bécsi sörcsarnokban, ha az ablakon át megpillantotta Laubernét.

– Csak tegyék a melegre a pájslit, mindjárt jövök! – szólt és hatalmas potrohával, asztmatikusan szuszogva, vetette magát a trafikosné után.

De nem hiányzott a trafikosné közelségéből Muskotály Mihály hirlapiró ur sem. Ez a kilumpolt arcu, borgőzös, létra-formáju, görbenyaku fiatalember olyan volt, mint a sarokban álló preparált csontváz, amely szerelmes a tanár ur páciensébe. Bizonyosan idegfájó erkölcstelenségeken törte a fejét, amikor borzas eb módjára koncsorgott Lauberné szoknyája után. Ő a jövő embere volt, egykor majd kibontakozik irói tevékenysége, ha addig agyon nem verik a Vasvári Pál-utcában, a Régi bablevesben, ahol délelőtt spriccer mellett irt kis elbeszéléseket a Pikáns Lapokba. A kéziratot hordárra bizta és ilyenformán már adósa volt a Király-utca összes hordárjainak. Gyakran volt részeg s ezért Laubernét tette felelőssé. Muskotály Mihály az élet szegény hegedüse volt: rokon és barát nélkül, a csodával határosan tartotta fenn magát az idegen nagyvárosban. Csodálkozva nézte a hitbuzgó zsidókat, akik a Vasvári-utcai templomba jártak imádkozni. Vajjon miért imádkoznak? Ha zsidóvá lenne, szeretné őt Lauberné? A zsidók talán tudnak valami szert az élet boldogtalansága ellen. Meg kell lepni őket, hogy mit mondanak a gyönyörü nőiknek, hogy hallgatnak a szavukra… Muskotály Mihály abból a ferde látószegből nézte az életet, hogy ő ugyis szerencsétlen, tehát nincs sok vesziteni valója.

Blau Diogénesz és Muskotály Mihály mély elragadtatással tapsolt Laubernénak, amikor a kis szinpadon a furcsa kuplékat énekelte, táncolt, a levegőbé emelte a lábát és Remete R. A. ugy verte a zongorát, mint a zengerájban.

Blau Diogénesz Carola Ceciliára hivatkozott, akinek lovagja volt egykor és kijelentette, hogy az ünnepelt diva nem közeliti meg Laubernét. Ha nagyon meg volt elégedve – és véletlenül az erszénye is engedte, – hordócska sert és pompás villásreggelít hozatott fel a „Bécsi“-ből. Antal, a fehérkötényes csapos, büszkén hozta fel vállán a hordót és a tisztességesarcu asszony ócska evőeszközöket nyujtott be az ajtóhasadékon. R. R. A. egyszer többet ivott a kelleténél s ekkor elárulta, hogy maga is szereti Laubernét.

Muskotály Mihály a lecke végén elment bolyongani a Terézváros barátságosan piszkos, kis utcáiba. Álmodozva ment, a korcsmák előtt megállott, ha különös szagot érzett vagy friss csapolás döngését hallotta. Egy száraz, zörgő mákfejet hordott magánál és rázogatta, mint egy csengőt.

– Riza, – mondta, sötét kapualjaknak és petróleumszagu, szomoru udvaroknak. – Meghalok!

IX.
A gólya kelepel.

Gyöngyvirág egy októbervégi napon meglátogatta barátnőit.

Előbb Izaurát kereste fel, aki a Szervita-téren lakott.

Hajdanában a legelegánsabb emberek a Belvárosban laktak s régimódi, kényelmetlenül épitett házakban, bolthajtások és féligvak ablakok mögött huzódtak meg gavallérok és dámák, akik a legszebb ruhát viselték a városban, a legjobb kalapot hordták, de csak gummikádban fürödhedtek, mert a lakásban nem volt fürdöszoba; télen fával fütöttek, mert igy volt épitve a kályha; de a legjobb parfümön is átérzett, hogy itt dohos a levegő.

A belváros kis terei olyanok voltak, mint a cukrászdobozok. Ott keringőzőtt a napfénnyel a dunai szél; ragyogtak az állomáson a bérkocsik, amelyekből az imént szálltak ki a szarvaslábu grófnék; tiszta ruházatu öreg nyugdijasok üldögeltek a padokon; a gyékénykosaras virslis és a császárzsemlyeszagu pék kezet csókolt a feketeruhás szobalányoknak, midőn becsengetett; a probirmamzellek kigyózó deraka és a kalaposnék fehér bluza, regényességre vágyakozó virágárusnék bájoló mosolya és a könyvkereskedők ezüstfeje tették hangulatossá a városrészt. Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az elegánciát könnyü itt megtanulni és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, keztyüt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalkavadászat. A párisi áruk egyenesen idejöttek és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro utolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párisban tanult fodrászságot; a fehérnemübe szüzleányok himezték a monogrammot; a füszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint egy oceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayből érkezik. A vendégfogadók körül gazdag idegenek cipője fénylett, az automobil-fátyol nem mindig rejtett kalandvadász félvilági nőt, az ékszerek itt vakitottak és vadonatuj bankjegygyel fizetett a bank. Boldog belvárosi évek! Vajjon visszatérnek-e még valaha, mint az ifjuság?

Izaura lakása japáni stilusban volt berendezve. A földön és a székeken igen sok selyempárna hevert. Finom képecskék a falon. A sárgaselyem ernyöjű lámpás halkan zugott. Egy nagy teadobozban szerelmes levelek voltak. Orvosságos üvegek álltak egy törpe asztalkán.

Izaura hófehér ágyban feküdt és egy pirosszallagos, bamba kisgyermekre fáradtan, szomoruan mosolygott.

Gyöngyvirág összecsapta a kezét a gyermek láttára.

– Kis baba! – kiáltotta álmélkodva.

– Fiu, – suttogott Pongyi-kisasszony.

– Fiu, – ismételte Gyöngyi és még nagyobb csodálkozással függesztette a szemét a pirosszalagosra.

– A gólya hozta! – szólt bizonyos szünet mulva Izaura.

Gyöngyvirág engedelmet kért, hogy a babát a karjába vehesse. A földre telepedett, a vánkosokra, az ölébe emelte a fiut és hosszadalmasan nézte, mint egy álmot.

– Szeretnél kisbabát? – kérdezte Izaura.

– Ó, nagyon, – felelte lelkesen Gyöngyvirág. – Vajjon, hogy hivják? – kérdezte titkolózva.

– Sándor.

– Sanyi.

Mérhetetlen csodálkozással szemlélte a gyermeket. Csaknem felsikoltott örömében, mikor az kinyitotta a szemét.

– Életem reménysugara – mondta Pongyi Izaura, mintha már sokszor használta volna e kifejezést.

Gyöngyvirág az ujjával simogatta a gyermek arcát, mint a virágot. A csecsemő nyögött, furcsán eltorzitotta a száját, majd meg lecsukta a szemét, ezzel mintha a napsugár is eltünt volna a szobából.

Izaura felkönyökölt az ágy párnáira és búsan nézett Gyöngyvirágra.

– Én vagyok a legszerencsétlenebb teremtés. Az anyám nem szereti a gyermeket. El akarja tenni az utból.

– El akarja tenni az utból? Hisz senkinek sincs utjában a csepség – vélekedett Gyöngyi.

– Te azt még nem tudod, Gyöngyvirág, hogy milyen az élet, – rebegte Izaura, mintha valami nagy titokról beszélne. – Az élet nem tréfa, hanem a szomoruságok láncolata.

Izaura e kijelentés után hátrahajtotta fejét a párnán. Gyöngyvirág a térdin tartotta Sándort. Váratlanul szomoru csend ereszkedett a szobára, amely csöndben Sándor arca megnövekedni látszott. Egy bánatos, fájdalmas férfiarc feküdt a Gyöngyvirág térdén. A csipkefüggönyök mögött ködbe borultak a belvárosi háztetők. Fázós, temetős, hátfájásos, életunt októberi nap volt, Gyöngyvirág ijedten behunyta a szemét, mert félni kezdett a gyermektől, aki itt mindenkinek utjában van.

– El kell őt tenni láb alól, – mondogatja az anyám. Azt állitja, hogy ez a gyermek szerencsétlenné teszi őt, engem, a vőlegényemet, végig az egész életet.

Gyöngyvirág borzongva nézett Sándorra, mint egy halálraitéltre. Képzeletben látta az özvegy ezredesnét, amint egy nagy csirkeölőkést fen a köszörükövön. Vajjon a nyakát metszi el majd Sándornak? Vagy általában hogyan teszi el az utból?

Az ajtó felé huzódott. Ó, minek jött ide e szomoru házba, ahol a világrajövő kis gyermekeket baltával fogadják! Ha majd egyszer neki is lesz gyermeke, a vállára, a kebelére ülteti a kicsit, mint egy pillangót és ugy sétál vele a városban, büszkén, örömteljesen. Vajjon hogy hivják majd az ő gyermekét? Ha fiu lesz, csak Imre legyen a neve, a haja hulljon a homlokára, a szeme legyen olyan, mint a szentképeké. De ha véletlenül leánykát kap?

Izaura felemelkedett az ágyban, kitárta két karját Gyöngyvirág felé:

– Benned van minden bizalmam, hogy gyermekemet nem engeded eltenni láb alól!

Gyöngyvirág megrettent.

A nagymamára gondolt.

Vajjon mit mondana a nagymama, ha egy kis gyermekkel a karján állitana be a Svábhegyre? Nem igen lehet ezt még elgondolni sem, hogy mit tenne az öregasszony.

– Gyere közelebb, Gyöngyvirág, – hangzott az ágyból a panaszos szó. – Te vagy életem reménysugara, ha te is cserben hagysz, felkelek a betegágyból, elvánszorgok a Dunáig és a gyermekkel együtt a ködös vizbe temetkezem.

– Ne beszéljen, Izaura, – kiáltott Gyöngyi és eltakarta az arcát. – Mostanában nagyon csuf a folyó. Fekete füst és szürke köd ül rajta, mint az átok. Kétszer is meggondolja magát, amig a folyóba akar ugrani.

– Én pedig azt határoztam, hogy nem válok meg a gyermekemtől, nem adom az anyámnak, aki gyülöli Sándort. Isten tudja, mit csinálna e tehetetlen kis bogárral. Talán éheztetné… megverné… Ő ugyan azt állitja, hogy ne legyen gondom Sándorral. Majd dajkaságba adja Piliscsabára egy jó asszonyhoz. Hallottam én már ezekről a jó asszonyokról. A temetőbe viszik játszani a gyermekeket és beleejtik a nyitott sirokba. Többé sohasem tudnék mosolyogni, ha az én árva kis porontyom tehetetlenül vergődne egy sirgödör fenekén, nyivákolna, sirdogálna, senki sem hallaná meg a hangját, – legfeljebb a szomszéd lyukban egy öreg csizmadia, aki elszáradt lábával oldalba rugná gyermekemet. Ah, sosasem tudtam megérteni azokat a szülőket, – akik gyermeküket csizmadia-inasnak adják.

Vadul felkapta a gyermeket az anya és a nőstény heves mozdulatával a melléhez szoritotta.

– Nem adlak oda, nem én… Ne félj kis bogaram, nem leszel csizmadiainas.

Gyöngyvirág összekulcsolta a kezét. Remegett a szája és pityergő hangon szólalt meg:

– Nem hiszem, hogy a nagymama örömmel látná Sándort házában. Furcsa, bogaras asszony az én nagyanyám. Olyan kemény a nézése, mint a tűzkő.

Izaura megígazitotta a szalagocskákat a gyermek ágynemüjén, megsimogatta a tejszin csokrokat, kihuzogatta a ráncokat, megveregette a párnákat. Félszemmel nézett Gyöngyvirágra.

– Azt én sem hiszem, hogy a budai, tekintetes asszony jó anyja volna az én gyermekemnek. Az ilyen öregasszonynak nincs szive a cseppséghez. Érző sziv, meleg kéz, barátságos bánásmód való a tehetetlen emberkének, különben elpusztul, mint az öntözetlen virág. Van nekem erre nézve egy kis tervem, amit hosszu éjszakákon gondoltam ki, midőn nyitott szemmel feküdtem az ágyban, magamban meghánytam-vetettem sok mindent. Még a jövőmre is gondoltam. Valóban nem tarthatnám Sándort magamnál, ha még férjhez akarnék menni. De én már ugy sem megyek férjhez soha. Csak leány maradok és fehér ruhában, mirtuszkoszoruval a fejemen temetnek el. Soha sem fogom megismerni az asszonyok életét. Szüzi tisztaságban megyek át a másvilágra, mint egy apáca. Hisz az asszonyok mind tisztátlanok. Csak addig vagyunk boldogok Gigi, amig leányok vagyunk.

Gyöngyvirág csendesen hallgatta barátnője szavait. Eszébe sem jutott ellentmondani. De Sándor nyafogni kezdett, mint egy kis macska.

– A gyermek, egy gyermek: az semmi. Több barátnőm is volt, akinek lánykorában gyermeke született. Hisz nem lehet arról tenni. Csak arra kell vigyázni, hogy a világ még ne tudja. Az emberek rosszakaratuak, hamar a nyelvükre veszik a nőket. Jaj annak, akit egyszer kikezdenek. A férfiak fecsegőbbek, mint az asszonyok. Soha se mond el a titkaidat férfinek, mert visszaél gyengeségeddel. Ha valamikor gyermeked születne, menj el messzire a városból, oda, ahol senki sem ismer. És azután emelt fővel jöhetsz vissza. Senki sem fog meggyanusitani, mert senki sem látott semmit. A barátnőim is mind szerencsésen férjhez mentek, de nem hiszem, hogy valamelyik is bevallotta volna a férjének gyermekét. De én nem akarok csalni. Ugyanezért nem megyek férjhez. Én tisztességes leány vagyok. Senkit sem csaltam meg, senkinek a becsületét nem loptam el, a férjem tisztességes nevét nem tiportam sárba. Én különb vagyok, mint azok az elvetemedett asszonyok, akik a férjük háta mögött viszonyt folytatnak mindenkivel, aki jön. Én tisztességes lány vagyok. Az apám ezredes volt.

Gyöngyvirág nagyot nyelt, amikor Izaura befejezte hévvel elmondott szavait. Még sokkal járatlanabb volt a világban, mintsem igazat tudott volna adni barátnőjének. Csak hallgatta a bünbeesett leány védőbeszédét. Imára kulcsolta a kezét és titkon azon fohászkodott, hogy soha se kelljen védekeznie egy másik nő előtt könnyelmüségeért.

– Ugyanezért, mert tisztességes nő vagyok, nem ölöm meg a gyermekemet, mint Gretchen. Én nem akarok Mária-Nosztrára kerülni. Nyugodtan, felemelt fővel akarok élni. Hiszen senkit sem tettem szerencsétlenné, legfeljebb önmagamat.

Izaura sirni kezdett. Könnyei a mártirok fájdalmával hullottak és megfényesitették az arcát, mintha belső fény világitaná. Sándor csendesen feküdt, ő még nem tudta, hogy édesanyjának milyen szomoruságot okozott világrajöttével. Szegény, törvénytelen gyermekek, dehogy is jönnének a földre, ha előre tudnák, hogy itt könnyek, keserűségek várják öket. A nemszeretem kislelkek odaát maradnának a tulsó parton, ahol az arcok mosolyognak, a fák csengenek, a vizek zenélnek. Vajjon miért is hivják át őket gyenge percekben a boldogság honából?

A gyermek pólyája megnedvesedett az anya könnyeitől. Gyöngyvirág kivonta a kis zsebkendőjét, amelybe nefelejtsek közzé volt himezve a neve és letörölte vele az anya könnyeit.

– Ne sirjon, Izaura. Szerencsétlenséget hoz a gyermekére.

Az anya felemelte a fejét:

– Ó, ne mond barátnőm, hogy Sándor szerencsétlen lesz. Neki boldognak kell lenni, mert az édesanyja eleget szenvedett érte, mig a világra hozta. Szerelem gyermeke Sándorom. A szerelemgyermekek mind különbek, szebbek, életrevalóbbak, mint a törvényes házasságbeli gyerekek. Ők ugy jönnek a világra, mint a szentföld lovagjai, akiknek Krisztus sirját kell meghóditani. Ó, milyen hullámos lesz a Sándor haja! Mint a rét, amelyet szél lenget. Milyen tiszta és sokatmondó lesz a szeme! Mint a tó tükrében a vizililiomok. Milyen nyugodt, hideg, szenvedélytelen lesz az arca! Mint ama férfiaké, akik okosságukkal szerzik meg a nők szerelmét. Bizonyosan… bizonyosan… szeretni fogják őt a nők, mint a szerelemgyermekeket szokás. Hisz lényükből kiárad a hosszu életen át születésük varázsa.

– Én szeretem Sándorkát, – mondta lesütött szemmel Gyöngyvirág.

– Szeresd szegényt! – rebegte Izaura, – megérdemli. Van egy ház a Tüzoltó-utcában, amelyet jóemberek épitettek. Fehér Keresztnek hivják. És szegény gyermekek háza ez, akik itt jó bánásmódban, tisztaságban élnek. Amint leszállt az alkonyat, karodra veszed Sándort, elviszed őt a jóságos házhoz, lefekteted a küszöbre, meghuzod a csengőt, aztán elfutsz, amint lábad birja. Megteszed ezt értem, Gyöngyvirág?

– Mi történik Sándorral? – kérdezte Gyöngyi és erősen fogta a gyermeket.

– Sándort majd beviszik a házba a jóemberek és felnevelik. Esküdj meg, hogy megteszed, amire kérlek.

– Esküszöm, – felelt Gyöngyi és keresztet vetett.

X.
Gyöngyvirág utja a pusztában.

– A mi Urunk Jézus Krisztus szamár háton menekült Herodes fegyverei elől. Az én Sándor fiam egy fiatal szüz karjain – mondta Pongyi Izaura, amig utoljára felöltöztette a gyermekét.

Gyöngyvirág a cseléd nagykendőjében és kitaposott cipőjében üldögélt a sarokban és a fejleményeket várta.

Izaura boldog-boldogtalansággal adta rá Sándorra az ingecskét, miután abból a monogrammot eltávolitotta.

– Isten veled, te világszép, te Antikrisztus. Vajjon látja-e még szegény anyád szeme bús pofácskádat? Merre visz innen kis rózsaszinü talpad? Eldorádóba, vagy a szomoruság földjére? Kinek a kezét fogod meg ujacskáiddal, mint most anyádét? Korona lesz a fejeden, vagy hóhérkötele a nyakadban? Ő, én szerencsétlen, miért is kell elválnom tőled!

Pongyi Izaura ráborult a gyermekére és oly keservesen siratta, hogy Gyöngyvirág megszólalt a sarokból:

– Miért sir? Hisz nem halt meg Sanyi.

– Te azt nem érted, – felelt könnyei közül Izaura. – Ha meghalt volna, legalább tudnám a sirját. De igy, – vajjon látom-e még valaha?

Erős hegedühurra most egy ezüstbe foglalt farkasfogat erősitett Izaura?

– Az apja ajándéka. Mikor megszületett, akkor hozta a vőlegényem. Legyen erős a gyermek, mint a farkas. Ezt viseld a nyakadban, kis árvám, ha már atyád nevét nem örökölheted.

A farkasfogat Sándor nyakába akasztotta.

Aztán az irásbeli munka következett. Ezt Gyöngyvirágnak kellett elvégezni, hogy egy esetleges nyomozásnál ne legyen a kézirás árulója Pongyi Izaurának.

„A gyermek neve Sándor.“

Igy irta fel Gyöngyvirág egy papirosszeletre, amelyet a fiucska inge alá csusztattak.

Aztán bekötötték Sándort dunyháiba. Utoljára, erősen, utrakészen.

Félhat volt. Az októberi délután az estébe tünt, mint egy sárga kocsi, amely elgurul a szürke országuton.

– Készülj, Gyöngyvirág, mindjárt besötétedik. Az éjszakában el találsz tévedni és rossz helyre viszed a gyermeket.

– Attól ne féljen, – suttogta Gyöngyvirág és nagy szerelemmel nézett Sándorra. – Vigyázok én rá, mint a két szememre.

– Tehát indulj, Gyöngyvirág. Vidd el őt gyorsan, mert megszakad a szivem fájdalomtól.

Gyöngyvirág kinyujtotta a két karját, hogy Sándort kendője alá vegye.

– Megállj, hóhér, – sikoltott Pongyi Izaura. – Megállj, hadd csókoljam meg utoljára kicsinyemet.

Gyöngyvirág megrettent Izaura fájdalmától. Pongyi kisasszony életében talán előszőr érezte a kin és gyötrelem nevü látogatókat. Eljöttek e sisakos, vadképü idegenek és kardjukat Izaura szivébe mártották, hogy a szegény hölgy összeroskadt.

– Vigyed, Gyöngyvirág. Az ablakból mindaddig utánad nézek, amig látlak. Bár örökké látnálak az ablakból.

Gyöngyvirág óvatosan felemelte a pólyás babát és a kendője alá csusztatta. Ugy nézett ki, mint egy kis pesztra.

– Sanyi – rebegte a gyermeknek, mikor a szivén érezte.

Csöndesen, vigyázva kiment a szobából, amig Izaura eltakarta az arcát és az ágyra vetette magát kétségbeesésében.