Bukfenc

Most neki a városnak.

Gyöngyvirág a fal mellett mendegélt a kivilágitott Belvároson át.

Az utcákat már ellepték a diszes uraságok, urnők, akik illatozva, frissen, mintha ma kezdődne az élet, a Váci-utca felé siettek fénylő cipőkben. Betanult, de ujnak látszó mosolyok az arcokon. A szemek villámlottak, mintha mindenki megifjodott volna lámpagyujtáskor. A nők arca fehér volt, szenvedélytelen és mozdulatlan a szájuk, a kirakatok lámpásai csupa álorcát világitottak meg. Ugyan kinek jutott volna eszébe Gyöngyvirágot megkérdezni, hová megy a kis csomaggal szive felett?

Gyöngyvirág erősen a szivéhez szoritotta Sándort és gyorsan ment végig a Rakóczi-uton.

Akkor még nem volt háboru, tehát gyönyörü fogatok közeledtek, mintha csupa gazdag ember lakna a városban; az öregebb fiakerosok oly tekintélyes urak, mint manapság a bankigazgatók, a fiatal kocsisok megannyi nőhóditó gavallérok, akik nem egy kiváló pesti bárónő kegyével dicsekedhetnének; magánfogatokaton csak az urak jártak, akik barátnöt tartottak.

Esténkint olyan volt Pest, mint kis Páris vagy Bukarest. Mindenki az utcára tódult és minden nyilvános helyiséget pazarul kivilágitottak. Világosabb volt itt az este, mint a nappal. A kereskedők és az orfeumosok a feleségük térdén is lámpást helyeztek el, hogy minél nagyobb legyen a fény, a feltünőség.

Feltartott orral mentek a gavallérok, a nők nyakig harisnyát viseltek.

Ah, Pest, széplábu nők városa. Szegény pesti gavallér, Hirsch Jóska, naphosszat ácsoroghatott a cipőboltok kirakata előtt és gyakran a külvárosig elkisért egy pár formás női lábat. Gyüjteménye volt az emlékbe szerzett női cipőkből és soha sem emlékezett a kedvese arcára, csupán a lábára.

A susztereknek jó dolguk volt, mert csupa szép női láb került a kezükbe. A szoknyafodrok illatosan emelkedtek fel cipővásárlás közben. Minden második bolt cipőkereskedés vagy mozi volt. A nők olyan szaguak voltak Pesten, mint a japáni narancsok.

A Rákóczi-ut telve volt kéteshirü nőkkel, akik azonban oly csinosak és fiatalok voltak, hogy Berlinben hercegnők lehetnének. Az Emke kávéház körül nyársat nyelt főhadnagyok és ál-vidékiek tartottak szemlét a nők fölött. A kávéházi ablakoknál kiöltözködött légyottoslányok forgatták a képeslapokat. Mindenki csinos, érdekes és tisztaarcu volt a városban. Selyemharisnyát viseltek a gyermeklányok és az őszhaju asszonyok sok müértőre akadtak. Boldog város volt ez a nőkultuszában. Remegett a férfiak pillantása, oly szépek voltak a nők; a feketék, mintha mind Szevillából jöttek volna; a szőkéknek napkelet meséi bujkáltak a hajfürtjeik között, mint a szentjános bogarak a nyári réten.

Gyöngyvirág e magával elfoglalt városban szaporán tette a lépéseit. Csupán attól félt, hogy a gyermek sirni kezd a karjában és szegényke azt vélte, hogy a járókelők akkor megállnak és abbahagyják tennivalóikat. Nem; Sándor bömbölhetett volna oroszlánhangon. Senki sem veszi vala észre a városban.

Már a Nemzeti Szinházhoz ért Gyöngyvirág. Itt mindig megszokott állani a sarkon, hogy a szinlapot elolvassa és a kiskapun ki és bejárogató szinészeket és szinésznőket szeműgyre vegye. Olyanok voltak ezek az emberek, mintha a másvilágról jöttek volna. Még a jelentéktelen szinésznőkön is volt egy ruhadarab vagy egy szalag, amely megkülönböztette őket a polgári nőktől. A cipőjük zsinórját is másképpen kötötték.

– Tud ön francia kötést? – kérdezte a müvésznő a gavallértól, aki a kapu alatt letérdepelt, hogy a felbomlott szalagot helyreigazitsa.

Ujházi Ede, aki a legszebb nőket tisztelte, mint egy nyugdijas eunuch üldögélt a szinház bejáratánál. A jövőmenő szinésznők bátran a szemüvegébe néztek. Azt gondolták, hogy miután már ugy sem lát az öreg, nem látja a mult időket sem. A Nemzeti Szinház régen olyan volt, mint egy vándorcigány karaván. A törzs férfi és női tagjai összevissza szerelmeskedtek egymással, amig fiatalok voltak. Egy-egy hálás szerep, egy jelenet, amelyet együtt játszanak, oly közel hozza a szinészt a szinésznővel, mint a házasság. Ujházi Ede (természetesen régen meghaltak már azok a szinésznők,) mindenkivel játszott együtt. Ám voltak szentéletü szinésznők is e házban, akik tiszteségesebben éltek törvényes házasságukban, mint a kefekötőnék. Edus bácsi még késő vénségében is morogva emlegette e tiszta dámákat.

Gyöngyvirág szinte megfeledkezett megbizásáról, amint elbámészkodott a Nemzeti Szinház környékén.

A szinlap a Nóra előadását jelentette. A magyar cimer oly ünnepiesen foglalt helyet a szini cédulán, mint egy régi báli meghivón a házigazda monogrammja, A budai nyomdász betüi mindig ugyanazok voltak Már a szinlapról is észrevehető volt, hogy az ősi dolgokat tisztelték itt, mint a Globe-szinházban Shakespearet.

Éppen jött Márkus.

Hajlékonyan, üdén, illatosan, mint a legelegánsabb urihölgy a városban. Ilyenek lehettek azok a nők, akikért boldogan meghaltak a férfiak az érzelmes világban.

A gyerek sirni kezdett.

Vajjon hol van a tigris-bundája a művésznőnek, amelyben Gyöngyvirág Budán látta?

A gyerek ujra jelt adott.

A gyermeksirásra ijedten megindult Gyöngyvirág. Ah, a valódi élet más hivatással bizta őt meg, mint a szinészekben való gyönyörködésben. Fontos kötelességet biztak rá. Vajjon hogy sikerül a kaland?

A József-körut felé folytatta vándorlását Pongyi Izaura gyermekével. Ekkor már reménytelenül besötétedett, a kávéházak és mozik ellenben ugy világitottak, mint a tündérkastélyok. Vig józsefvárosi lányok jöttek, akik kandi pillantást vetettek a kis babára. Suszterinasok futottak és meglökdösték a kis mamát. Egy szőke, hetyke katona átható pillantást vetett a cselédkére. Egy mosóné külsejü asszonyság mindenáron szóba akart elegyedni a Bérkocsis-utca tájékán. Egy keleti arcu urinő imbolyogva ment egy darabig Gyöngyvirág után; bizonyosan azt sajnálta, hogy neki nincs gyereke. Egy ragyás képü hordár vastag fekete bajuszát a gyermekhez dörzsölte:

– Kis baba! – kiáltotta, mintha még soha sem látott volna pólyás gyermeket.

Gyöngyvirág befordult a körutról egy mellékutcába, mert már a torkában vert a szive. Félt, hogy a gyermek megéhezik, – sirni kezd; vagy meghal karjai között, hiszen olyan gyenge mint a mákvirág… Sietve vette lépteit, mintha üldöznék, pedig már senki sem törődött vele. Csak egy mosóbolt ablakán át felejtette szemét rajta egy hamvas, fiatal vasalónő.

Elhagyta a Baross-utcát, ahol a villamosok gyorsan mennek és mégis mindenki Gyöngyvirágot nézi. Keresztülvágott az Üllői-uton, ahol öreg polgárok köhögnek a klinika környékén és falusi kocsik görbén hajtanak a messziség felé. Hová, merre mennek estefelé az emberek, hogy éjszakára eltünnek az utcáról? És akinek nincs ágya ebben a nagy városban, az hová hajtja le bus fejét? A gyermekek már hazatakarodtak. Ágyacskákba, bölcsőkbe huzódtak s egyik sem tudja, hogy egy kis társuk az árvaság, a szomoru élet felé veszi most utját a kihült városban. A kémények mögött már lefeküdtek a ködből való kéményseprő legények, miután elaltatták a jógyermekeket. Vajjon hol alszik Sándor ma éjszaka? Ki veregeti meg a párnáját? Kinek gondjára bizzák a tudatlan kis emberkét? Gyöngyvirágnak a szive erősen kezdett sajogni. Legjobban szerette volna visszavinni Sándort az édesanyjához. Sötét este volt, de ugy érezte, hogy mindenki látja a városban, amint befordul a Tüzoltó-utcába.

Ezután ugy történt minden, mintha csak álmodta volna az eseményeket. A hosszu kőfal, amely a gyermekek kertjét övezi, a végtelenbe látszott nyulni, mintha elválasztaná az életet a haláltól. Egy vasrácson át fehér márványszobor világitott. Bizonyosan ez a szobor vigyáz napközben a gyermekekre. Ezentul Sándorra is ügyelhet. Az ablakokon tiszta függönyök látszottak és a ház olyan volt, mintha mindennap megmosdatnák, korán reggel, mikor a gyermekek nem akarnak mosakodni.

Fényes kilincsü üvegajtó előtt állt meg Gyöngyvirág. Odabent az előcsarnokban iskolás rendességgel égtek a lámpások. Az utca néptelen volt.

Most hirtelen kanyaritott egyet a kendőn. Sándort gyors mozdulattal a küszöbre fektette. Ugy szerette volna még utoljára megcsókolni… De sietni kellett. Halkan megnyomta a villamoscsengő gombját és futásnak eredt.

Pongyi Sándor sorsa ezzel eldőlt. Története befejeződött. Eltünt a gyermek boldog ismeretlenségben, az emberek szürkeségében.

Bár nem ismerte meg gyermekkorában az anyai szeretetet, talán majd kárpótolja ezért a hosszu életben egy másik nő, aki lehet mindene, anyja, jegyese, barátja, amilyennek az ígazi nőnek kell lenni. Nem mindig azok az emberek lelik fel az életben a harmóniát és megelégedettséget, akik a biztos szülői ház oltalma alatt gyüjtögetik az erőket a majd elkövetkező harcokra. Drágának és szentnek az véli a tavaszi reggelt, az élet felderülését, a gondtalanság melegitő tüzét, aki pince-sötét szomoruságban töltötte gyermekkorát. Az ilyen ember tud igazán örülni annak, ha bús sorsa megváltozik. Ez tiszta szivből jövő hálafohásszal fordul a Mindenhatóhoz, aki hiven egyforma gonddal van a gazdagok jóltáplált gyermekeihez és a talált senki-gyermekéhez. Ha van isteni igazság, a Mindenhatónak inkább résen kell lenni a boldogtalanságban fogant gyermekek bölcsőjénél, hisz ő rajta kivül ugy sem vigyáz más e kis porontyokra. És az Isten a legjobb házőrző.

Gyöngyvirág ziláltan, félig megbolondulva a rémülettől és az élménytől ért haza késő éjszaka a Svábhegyre. A fák ugy sirtak felette az őszi szélben, mint az elhagyott gyermekek. A fellegek sötétek voltak az égen, mint a birák. A hold áttetszően bolyongott a láthatáron, mint egy heptikás mezőőr. Dehogy is jutott eszébe, hogy a másik Pongyi-kisasszonyt, az előkelő Emerenciát felkeresse, akinek ugyanabban az időben kisleánya született. A Pongyi-kisasszonyok bizonyosan felvették életprogrammjukba, hogy ezután születendő gyermekeiket Gyöngyvirág hordja el a lelencházba. A finomkodó özvegy ezredesné már kémleli is a láthatárt. Vajjon hol késik Gyöngyi? Miért nem jön már Emerencia kis babájáért is? Hisz ez a lány gyermekcsempésznőnek született! De Gyöngyi-Gigi megesküdött, hogy soha többé nem visz gyermeket a Tüzoltó-utcába.

Szerencsére a nagymama féloldali szélütést kapott a délután folyamán s igy senki sem vonta felelősségre Gyöngyvirágot csavargásáért.

XI.
Gyöngyvirág elszállása.

A nagymama napjai meg voltak számlálva, mint a tojások a kamrában. Össze volt hajtogatva már az öregasszony, mint egy birósági kékpapiros, amelyben az itéletet közlik a delikvenssel. Esténként mindig tollbokrétás, ünnepélyes halottaskocsik árnyképei mutatkoztak az őszi ködben. A nagymama ijedten nézte a leereszkedő setétséget és bár fukar volt, mint a vidra, tizenkét gyertyát gyujtott meg ódon gyertyatartókban. És még igy sem látta teljes bizonyossággal a tárgyakat, amelyek körülvették. Napjában százszor is megkérdezte.

– Gyöngyvirág, nem szöktél el a szinésziskolába?

– Itt vagyok, nagymama, – felelt szolgálatkészen Gyöngyi valamelyik sarokból. – Dehogy is hagylak el, mikor beteg vagy!

Pedig hát azért nem mert a házból kilépni a leányka, mert a lelencházi látogatás óta ugyancsak meg volt ijedve. Gyorsan olvasta a Pesti Hirlap hireit. Vajjon nem keresik-e a gyermek anyját? A rendőrség bizonyosan nyomoz és a titkosrendőrök a Svábhegy bokrai között kutatnak. Egyszer olvasott rendőrkutyákról, amelyek éles szaglásukkal követni tudják a tettesek nyomait. Mindig megrettent a szive, amikor a majorosok kutyái ugattak a hegyen.

Talán két hét is elmult, mialatt Gyöngyvirág nem mozdult el az ablak melletti sarokból. A hegy olyan sárga volt már, mint egy báli ruha, amelyet setéthaju delnő ölt magára. A bokrok fülalaku levélkéi felpirosodtak. A Béla király-ut olyan néma volt, mint a hangjavesztett madár. A völgyekre köd ült, mint a rege, amelyet kis házakban mondanak régente itt vadászgató ifju királyokról. Délutánonkint egy pesti fiáker jött fel a város felől, amelyben titkos szerelmesek ültek, mindig elhaladtak az Élesztő-villa előtt, hol gyalog, kéz a kézben, hol lassan gördülő hintóban. Gyöngyvirág jól szemügyre vehette a szerelmeseket.

A férfi még fiatalember volt, de a füle mellett dudorodó hajcsomó alig észrevehetőleg szürkült, mint az ezüsthold játszik a faleveleken át. Inkább szomoru volt, mínt vig. Londoni kabátja volt, mint a grófoknak. A fekete keménykalapja karimáján kis szij volt. Piros kutyabőr keztyüi voltak. Herceg is lehetett volna előkelő külsejénél fogva. A lapossarku cipője, a nyakkendője, a gallérja, finoman borotvált arca és gondosan nyirott bajsza kifogástalan volt.

Hosszuakat lépett és kis piros folt volt az arcán, (mint a vadszőlő levele) az evéstől s az ivástól. Magas termete csontos volt, mint azoké, akik korán reggel lóra ülnek és végignyargalnak a Stefánián. Ilyen volt Császár egykor a Dolovaiban, amikor a karzaton és páholyban sirtak, mint korunkban a moziban. És tekintete olyan fáradt, tétova volt közönségesen, mint aki nem igen érzi jól magát ebben a világban.

Ámde gyakran mosolygott is ez a bágyadt férfiszem. Különösen olyankor, ha hölgye kegyes volt hozzá és nem veszekedett sétaközben.

Mint Gyöngyvirág megleste, a delnő szeretett veszekedni. Ilyenkor a férfi lehajtott fejjel kullogott utána és mindig csak a nő két lábát nézte, mint egy hü kutya. Távolabb kiszámitott lassusággal jött utánuk a veresborarcu, ezüstfejü bérkocsis a bakján és látszólag egyébbel nem törődött, mint lovaival.

– Vajjon miért veszekednek? – tünődött néha Gyöngyvirág, – mikor boldogok is lehetnének?

Az asszony kezdettől fogva nem tetszett neki.

Kistermetü, karcsu, melles és mozgékony járásu volt. Skót szövetből férfiasan szabott ruhája volt. A szoknyáját gombbal emelte föl, a kabátján zsebek voltak, amelyekbe bemélyesztette barnakeztyüs kezét. Szerette a kis, fátyolos kalapokat, amelyekbe szokás szerint randevura járnak a pesti nők. A homloka alacsony volt, két merőleges ránc keletkezett a szemöldökei között, amint fekete szemével erősen maga elé nézett. Az ajka egyformán elszánt volt a csókra, valamint a haragra. Ideges kis orra volt, amelyen néhány kis szeplőcske foglalt helyet, mint a szépség ékszerei. Néha olyan konok haraggal lépkedett előre, hogy tán a Jánoshegyig sem békül meg. Máskor ellenben megengedte, hogy a férfi a karjába akassza a kezét és hozzá lehajolva, mindenféléket sugdosson a fülébe. Egy alkonyaton messziről látta Gyöngyvirág, amint a tekintélyes férfiu egy bokor mögött térdepel és az asszony kezeit csókolja, amelyek oly fehéren világitottak mint a vizililiomok. Aztán az asszony lábát is csókolta a férfiu. A nő nyugodtan állott helyén és a fatetőkre ereszkedő ködöt nézte.

Harmadnap egyedül jelent meg a bus uriember a Svábhegyen, mint egy szentimentális regényhős.

A bérkocsis oly ünnepélyes arccal követte, mint a temetéseken a halottat. Az előkelő ur lehajtott fejjel ment végig az utakon, a sárgalevelekre függesztette a szemét, mintha annak a nőnek a lábnyomait keresné. Meg-megállott és nagyot szippantott az őszi levegőből. Olyan fájdalmasan nézett körül a tájon, mint egy számüzött hazája határán.

Még néhányszor eljött egyedül. Mind izgatottabban várakozott, jobbra-balra tekintgetett, olyan nyugtalan volt, mint egy eszeveszett. És titkon megtörülte zsebkendőjével a szemét. A nő bizonyosan azt igérte, hogy eljön. Aztán cserben hagyta a szerelmes férfit, mint ezt a nők szokták.

Vajjon miféle kifogást mondott másnap, midőn félénken szólalt meg a telefon vagy titkolózva jött a hordár a kérdező levélkével? Foga nő a gyermeknek vagy felmondott a szakácsné? A szabónéhoz kell menni próbálni vagy a zsurt nem lehet elmulasztani, mint ahogy az szokás, midőn a szerelem már kezd örömtelen lenni? Midőn hosszant ásit az unalom, mint a ketrecben a farkas. Reménytelenek a találkozások. Uj szavak többé nem hangzanak. A kézfogások régiek. A szemrehányások avasok. A csók bágyadt. És legfeljebb az melegitene ujra, ha a kiömlő vérek egybefolynának.

Lelketlen, fekete orrlyuku, agyonöltözködött pesti asszonykák, akik az első randevura szinte behunyt szemmel, ezer veszély között is elmennek, csaknem az első hivó szóra: mily hidegvérrel hagyják később a tegnap imádott férfit az esőben sétálgatni Rudolf trónörökös szobra körül vagy Budán, a Kacsa-utcában!

Midőn már a jó barátnő is ásit, ha ama bizonyos férfi nevét hallja… Ezek a divatos, röpke asszonykák oly ledérek, mint a férfiak, akik nem köszönnek másnap a nőnek, kinek kedvességét élvezték. Ebben a világban, amely itt a szinházi premiéreken, divatos estélyeken, szállodák éttermeiben »mutogatja magát«, olyan hideg kedvvel kell járni a férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt urhölgyek, akik soha sem olvastak elmerülve egyetlen könyvet sem; a műveltség látszatát a szinházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani, viccesen vagy snájdigan: ezek a kis élnivágyók, akik azért mennek a koncertbe, mert divat és ugyanezért szőnek viszonyt férfiakkal, mert a barátnőjük is azt cselekedte: ezek oly mohón harapnak a férfiak szivébe, mint a szendvicsbe. A «szellemes doktorok» és a balkézzel vakarózó irók ezeknek találják fel a költőietlen ötleteket. Rajongtak Adyért, aztán Drégelyért, Zerkowitzért és Debussyért. Mindegy… Érzéseiket ugy váltogatják, mint Róth Margitnál a divatos kalapokat. Semmit sem tudnak. Kuglert majszolnak, amig a szamár férfi ugy küzd értük, mint egy gladiátor. Jól kellett imádkozni annak az édesanyának, akinek a fia ép bőrrel menekült ez asszonyok társaságából; hogy nem undorodott meg önmagától vagy az egész női nemtől!

– Szegény ember! – rebegte Gyöngyvirág, midőn a boldogtalan uriember ismét elment a villa előtt, mint egy rokkant.

Egy délután, nem messzire az Élesztő-villától, egy rövid, erőteljes csattanás hallatszott, mintha egy ajtót hirtelen becsapna a szél.

– Nagymama, a boldogtalan ur agyonlőtte magát! – kiáltott fel Gyöngyvirág.

Az öregasszony egykedvüen bólintott:

– Előre láttam. Sorsát nem kerülhette el. Mind igy járnak azok a férfiak, akik komondor módjára követik a nőket.

Gyöngyvirág egy hárászkendőt kapott fel. Néhány perc mulva lihegve, izgatottan visszajött. Vörös volt a szeme.

– Az ur arra kéret nagymama, hogy engednéd meg, lepihenhessen az üres kertészházban, amig a kocsis orvost hoz a városból.

– Nálam bizony nem hal meg egy bolond férfi sem – kiáltott a »grófné«.

– Nagymama, már nagyon öreg vagy, – szólt figyelmeztetőleg Gyöngyvirág. – A kertészház ugyis elhagyott, ott senkinek sem lesz utjában a szerencsétlen.

Az öregasszony elsirta magát. (Betegségében először sirni tanult meg.)

– Még meg sem haltam, máris ugy intézkedik ez a béka, mintha ő volna az ur a háznál. Bánom is én…

A boldogtalan uriember a saját lábán jött az Élesztő-villáig. Az öreg bérkocsis fogta a könyökénél. Csendesen közelegtek, mintha ennek az urnak különös öröme telne a saját boldogtalanságában. Szomoru ősz van… Gyöngyvirág hideglelősen kulcsolta össze a két kezét a kendő alatt.

Az idegen vértelen, halálsápadt arccal lépegetett. A zsebkendőjét a szive felé szoritotta és meg-megállt, mintha a vércseppeket keresné a faleveleken. Csodálkozott, hogy nem folyik a vére. Megemelte a kalapját a nagymama előtt.

– Bocsánat, rosszul találtam, – rebegte csendes mosolylyal.

A nagymama megenyhülve nézte a revolveragyát, amely a felsőkabát zsebéből kikandikált.

– Ennek az ostoba pisztolynak több esze volt, mint uraságodnak. Milyen szamarak még mindig a férfiak! Mikor nő be a fejük lágya?

Tréfásan szamárfület mutatott az idegennek, aztán előrebicegett, mint egy sánta szarka. Régimódi tarka ruhájában, papucsában, fejkendőjében olyan volt mint a mesebeli boszorkány, aki Tündér Ilonát őrzi.

– Hozzál vizet a kutról, – parancsolta Gyöngyvirágnak, amig a megsebesült urat bevezette a kertiházba. Valamikor a kertész lakott itt, de megszökött az öregasszony elől.

Gyöngyvirág viz helyett előbb párnákat és takarókat hozott a házból és azt a gyékény-padra vetette.

Az ur bágyadtan lehanyatlott.

– Lajos bácsi, aztán el ne járjon a szája a városban, – mondta csendesen a vén kocsisnak, – hozza ki az Ungár doktort, másnak egy szót se…

Szétnyitotta a ruháját és egy vizestörülközővel betakarta azt a kis piros pontot, amelyet a pisztolygolyó ütött a szive felett. Gyöngyvirág reszketve állott lábán a művelet alatt. Talán még sápadtabb volt, mint a sebesült.

– Kisasszony, köszönöm hozzám való jóságát, – mormogta az idegen ur és kinyujtotta a kezét.

– Mondja, miért tette! – kiáltott fel Gyöngyvirág szenvedélyesen. – A fekete nőért? Ó, hogy haragszom rá.

A boldogtalan uriember csöndesen nézte a leánykát. Ki tudja, mit gondolt magában, midőn nagyon halkan megszólalt:

– Maga kis hegyitündér. Ha csupa tündérek élnének a földön, nagyon jó világ volna. Hogy hivják magát?

A nagymama erre kikergette Gyöngyvirágot a kertiházból. Egyedül maradt a sebesült mellett. Bekötötte a mellét, mert értette a sebkezelést, még a porosz hadjáratból, midőn egy lovaskapitány után elszökött a harctérre. Állitólag esküvőt tartottak egy tábori lelkész közbenjöttével, de a házaslevél elveszett.

– Nevezzen engem Don Kihóténak asszonyom. Van ugyan igazi nevem is, de annak semmi jelentősége. Szabó Péter vagy Kovács Pál: ha parancsolja. Igazában Don Kihóté vagyok, – igy szólt a boldogtalan uriember, miután egyezséget kötött a nagymamával, hogy a telet a Svábhegyen tölti. Felszerelést hozatott a fiakerossal pesti lakásáról, amely felszerelés arra is alkalmas lett volna, hogy az északi sarkra elutazzon. Különös tapintásu szőnyegek, igen puha bundák, csillogó mivü fegyverek, teafőzők és kézi szánkók voltak az utipodgyászban.

– Egyszer északra akartam utazni valaki után – mondta Don Kihóte, miközben berendezkedett a kertiházban. A nagymama egyik szeme már megmerevedett, használhatatlan volt, de a másikkal ugy figyelt, mint egy hiuz.

A szerencsétlenségben laboráló uriember golyóütötte sebe gyorsan gyógyult, miután a medvekülsejü seborvos többször bekötözte. A mogorva doktor pihenést rendelt, „a többi a természet dolga, mi doktorok nem sokat segithetünk.“

Az uriember, aki körülbelül szórakozását lelte abban, hogy olyan szerencsétlen, mint az angol regényben a spleenes gavallér, fanyarul helyeselt.

– Én valóban nem tehetek arról, hogy a csontjaim épek és erősek, mint a barlangi medvéé, – felelt mentegetőzve. – Az anyám még nem töltötte be a tizenötödik évét, mikor a világra hozott. Két és félesztendős koromig szoptam az anyatejet. Három évig néma voltam. Tiz esztendős koromban csaknem tizenkét hónapig feküdtem az ágyban. Télen fürödtem a befagyott folyóban. Lisztes-zsákokat emelgettem és régi török szablyákat vágtam ketté. Már az is csodálatos volt, hogy mint aféle törvénytelen gyerek: életben maradtam s nem fojtottak a kanálisba. Igazán nem tehetek arról, hogy a szervezetem olyan erős, mint egy óriásé. Voltam már alkoholista, morfinista és pipáztam ópiumot. Majd csak átballagok ezen a kis szerencsétlenségen is, miután, ugy látszik, – arra születtem, hogy hosszu és boldogtalan életet éljek.

Egy deres novemberi reggelen, midőn a cinkék ugy ugrándoztak és fütyörésztek, mintha minden életunt embert megvigasztalni akarnának a mókájukkal, Don Kihóte meglátogatta a nagymamát, aki már nem tudta elhagyni az ágyat. Elveszitette beszélőképességét, csupán egy papirosdarabra irta fel:

– Ugy pusztulok el, mint a Kaméliáshölgy, – jegyezte nagy gazdaasszony-betükkel és végtelen undor látszott az arcán.

Szürke hajfürtjei a vánkosra omoltak, horgas orra megnőtt, homloka hátracsuszott és ijesztő fekete volt a szájürege, mintha a sok gonosz szó, amelyet életében elmondott, lassan kiszivta volna szája természetes szinét, mint a füst a tajtékpipáét. Merev szeme a messziségbe nézegetett, mintha azt a helyet kereste volna elmult életében, ahol eltévesztette a keresztutat. Ő ott balra fordult, ahol piros, habzó, rejtelmes függönyök boritották a láthatárt, csalogató török-muzsika szólt és az életöröm részegbolond köntösében hentergett az utmentén. Mig jobbról sivalkodó gyermekek hangja, a gond kéztördelése, a tiszták mélysóhajtása hangzott a nádasból. Ah, és mégis erre vezetett volna az ut a megelégedett, csöndes elmuláshoz. A fehér kályhához, amelyben piros és hosszadalmas meséket mond esténkint a vasrostélyon átvereslő tüz. Szakállas oroszlánok és hegyes süvegü törpék vannak a rostélyon. Odakünn halkan hull a hó és a gyermekek oly csendesen alusznak ágyacskáikban, mint a tej. A papucs széjjel taposott, a csók olyan széles, mint a cselédkenyér, levegő-tisztitó veszekedések vannak korán reggel, hogy annál csendesebben muljon el a nap. A hegyessarku, fehérharisnyás, lobogó alsószoknyás nők messzi járnak e tájról. Mindenki oly csendesen nevet, mint a harmónika.

Elsárgult gyürükkel megrakkott szomoru kezeit összefonta a nyakán, mintha láthatatlan kigyóktól védekezne.

– Papot! – mondta egyszerre, érthetően, aztán a fal felé forditotta a fejét, mint aki már nem kiváncsi földi dolgokra.

– Gyerünk papért, – szólt Don Kihóte – babonásságból is engedelmeskedjünk az öreghölgy kivánságának. Különben is jó volt hozzám, mint egy utszéli kut.

Együtt elindultak Gyöngyvirággal, hogy valahol papot keressenek, novemberben a Svábhegyen. Nyáron felbukkan egy-egy gondosan megberetvált pesti hitoktató, aki a meggazdagodott villatulajdonosok gyermekeit a vallásban neveli s akit a finomkodó zsidóasszonyok abbé urnak szólitanak.

– Vajjon nem helyettesithetném a gyóntatót? – kérdezte egyszerre Don Kihóté és megállt a gyönyörü hegyi uton, amely olyan mélynek látszott, mint a boldogság. – A nagymama nem igen mondhatna olyan titkokat a fülembe, amit nem tudnék. Pesten ismerik egymást az emberek. A szegény nagymama a város legismertebb hölgye volt.

Gyöngyvirág ellenkezett:

– Talán meggyógyul a nagymama, ha felveszi az utolsó szentséget. Nekem senkim sincsen rajta kivül.

Azonban mégis reménytelennek látszott a mendegélés. A hegy novemberben oly csöndes, mint egy száraz vadásztarisznya. Senki sem hinné ilyenkor, hogy még valaha nyár lesz, fehér cipőben női bokák sietnek át a réteken és az utakon szivek dobognak, akik mindazért lelkesednek, amit télen Pesten láttak, tanultak. A börziánerek és gazdag kereskedők családjai laknak itt, félig finomak, félig közönségesek. Ah, senki sem hinné el, hogy valaha megvénülnek a feketehajú, fehérbőrü asszonyok, akiknek olyan a szempillájuk, mint a függöny, amely mögött az álmok laknak. Boldog és boldogtalan nők, akik ugy szeretik a szép hazugságokat, mint a finom fehérnemüben az izléses monogrammot, a harisnyakötőn a lepkét.

Don Kihóté fanyarul nézegette a bezárt villákat, beszögezett ajtókat, ablakokat.

– Van itt egy villa, a Mayer-lak, ahonnan az ablakon át szoktak férjhezmenni a lányok.

Gyöngyvirág nevetett, Don Kihóténak felcsillant a szeme, mint az óbor a sötét pohárban. Egy zöld zsalugáteres ablakra mutatott, amely magányosan nézett kelet felé. Az ablak alatt a tégla kipirosodott a vakolat alól.

– Ugy látszik, a nyáron is jártak e jól ismert uton. Vajjon ki várta itt szivdobogva a függöny mögött az éjjelt, amig az utolsó valcer is elhangzik a kertilakok zongoráin? Én husz esztendő előtt ugrottam be az ablakon, kis pajtásom. Becsületemre, már a nevét is elfelejtettem.

Gyöngyvirág nagy érdeklődéssel figyelte az ősz lovagot. Ha a csókok nyomot hagynának, mint a csalán csipése, vajjon hogy festene a lovag arca? A váci-utcai gavallér-arc itt-ott pókhálókkal volt beszőve, mintha a ráncok elfödnék végleg a szenvedélyeket, amelyek egykor megremegtették az arc izmait.

– Én már talán százesztendős is vagyok – sóhajtott a lovag és hegymászó botjával felszurkálta a vadszőlőleveleket.

– Papot vigyünk a nagymamának – riadt fel Gyöngyvirág.

– Ő ugy is meghal, gyermekem. Ma vagy holnap. Ebbe meg kell nyugodni. De kedvedért elmegyek a szent emberért, aki a Zugligetben lakik, a legutolsó villában.

Gyöngyvirágnak vallásos aggodalmai voltak:

– Vajjon a szentember meg tudja gyóntatni a nagymamát?

Don Kihóte legyintett:

– Meghiszem azt. A szentember még engem is meggyóntatott, amikor szükségem volt arra, hogy lelkemen könnyitsek. A természet, a magány, az elmélyedés bölcse ő. Valamikor ügyvéd volt Pesten, de elvették a diplomáját. Most már füvekből főz orvosságot, a svábok ügyes-bajos dolgait rendezi és szerelmeseknek ád tanácsot, gyógyulást. Nem egyszer áll meg cimeres batár a Zugligeti-uton.

Délre elörekerült Don Kihóte a szentemberrel. Átment a hegyi uton, amelyen nyaranta szerelmesek énekelnek, reggelizett a Fácánnál és a szentembert kihuzta házából, aki egy hangtalan zongorán gyönyörü operákat szokott ott játszani.

Sovány, beesett arcu, dohoskabátu, vadászharisnyás, fogatlan férfi volt a remete. Ilyenek lehettek az első keresztények, akik a föld alatt laktak. Egy köteg száraz füvet szorongatott a hóna alatt, amelyet utközben szedett, hogy idejét ne töltse hiába. (Egy gazdag és idős pesti asszonyságra bizta ezalatt a házát, aki gyakran meglátogatta kocsiján a szentet, mert nem a legtisztességesebb uton szerezte a vagyonát. Azt remélte, ha férjhez megy a remetéhez, megszabadul a pokoltól, ahová biztosan félt jutni. De a remete nem állott kötélnek.)

Az egykori ügyvéd kiválasztott egy hosszuszálu füvet, amelyet a nagymama kezébe adott. Aztán leült az ágy mellé és szótlanul várta, hogy a nagymama megszólaljon. Szomoru, halkan éldegélő, télies szemét csöndes kitartással függesztette a betegre, mintha kivánságát várná, amelyet teljesiteni hajlandó.

– Igy gyógyitanak a legmodernebb idegorvosok is – sugta a szoba hátterében Don Kihóte Gyöngyvirág fülébe. – Én tudom, mert bejártam őket, midőn betegségem kezdődött.

A nagymama a csendben nyöszörögni kezdett. A szentember halkan intett, mire Gyöngyvirág és Don Kihóte behuzták az ajtót maguk mögött.

– Lásd, gyermekem, igy jön el a halál, mint egy csuf őszi nap. De már nincs is értéke az életnek, amidőn leért a völgybe, a poshadt vizekhez és a rothadt fatönkökhöz. Az élet csak addíg ér valamit amig felfelé megy a hegyen. Csak annak szabadna élni, aki fiatal. Az öregekre semmi szükség sincs, hacsak nem bábák vagy orvosok. Te vagy ezen a hegyen a legboldogabb lény, mert oly fiatal vagy, mint a tavasz amely jönni fog.

Don Kihóte egy száraz falevelet vett a szájába s azon fütyülgetett, mint egy cinke.

– Miért lettem én öngyilkos? – kérdezte Gyöngyvirágot. – Azért, mert elvette tőlem a természet azt, amiért érdemes élni: a szerelmet. Már esztendők óta észrevettem, hogy valami baj van. Egy nagy tragédia után, lelki felfordulás nyomán támadt ez a furcsa állapot, amelyet te meg sem érthetsz még. Volt egy nő, akit nagyon szerettem. Nem ez a fekete, szeplős, észvesztő. Ő, szegény, már későn jött utamba, mikor már kivégezték a lelkemet, mint egy csirkét. Hiába mesterkedett, tűvel és szavakkal szurkált, idomitott, mint egy vizslát, kinzott és megsimogatott, többé életre nem tudta ébreszteni a kihamvadt tüzet a lelkemben. Elvitte azt egy nő, mint egy csóka az ezüst kanalat. Üres és bágyadt volt a kedvem a lopás után, mint egy trombita, amelynek csak bolond nagy kürtje van, de hangot adni rajta többé nem lehet. Orvosok, kuruzslók, ráolvasó barátok és vállalkozó hajlamu nők társaságába keveredtem. Kerestem az izét, az illatát, szilaj kedvét, tobzódó pazarlását az elmult életemnek, mint a leégett ember kincseit a hamuban. Néha ugy látszott, hogy megtaláltam egy-egy régi álmot, amely ujra átvonult lelkemem, mint a nyári felhő. De nem, csak a felhőnek árnyéka volt az. Majd azt véltem, hogy leltem egy-egy emléket, amely meggyógyit, mint az amulett, amelyet nyakban viselnek. Hamis volt a nyom, rossz uton kerestem elmult életemet. A fekete asszony, akit néha itt a hegyben láttál, ugy tudott kancsalitani, mint a régi, a felejthetetlen, a gyilkosom. De nem tudott egyebet a kancsiságon kivül s ezért nem szerethettük egymást. Én vagyok az az ember, akitől elvette az élet a legdrágábbat és bolond lovag módjára hadakozom az ifjuságért, az üdeségért, a felfrissülésért, holott minden nap lejebb hajlik a fejem, mint a Normafáé. Én vagyok az, akit a közönséges életben ugy neveznek: a nők áldozata. Valamikor gyönyörünek, regényesnek, megháboritóan kalandosnak tünt fel előttem ez az ut, mig ifju voltam s azt hittem, hogy egykor tiszta, szép öregember leszek egy kerekes-székben, akit akkor is körülrepkednek a régi, drága nők illatai, miközben a borbély gondosan és aprólékosan beretvál. De ma már tudom, hogy a tehetetlen öregség a legnyomorultabb állapot. Pusztuljon el, aki többé nem fiatal.

Don Kihóte oly meggyözően beszélte el mondanivalóját, mint egy negyvennyolcas követ.

– Ha mégegyszer fiatal lennék, csak valamivel fiatalabb, téged vennélek feleségül, Gyöngyvirág.

Gyöngyvirág az előbbi szónoklat hatása alatt maga is visszatévedt kis multjába, amely nem volt nagyobb távolságu, mint egy madárkának a szárnylenditése. Amig a bús lovag fájdalmait mondogatta és elfátyolozott szemmel idézte meg a régi nőket, Gyöngyvirág is Imréjére gondolt, akit szinte elfelejtett.

– Az én szivem már nem szabad – mondta csendesen és megfontoltan, mint a szinpadon.

Don Kihóte beleegyezőleg bólintott, mint egy vén muzsikus, akinek azt mondják, hogy elég volt a zenélésből.

– Reméltem is, hogy már szerettél, gyermekem. A kóficok és a nyavalyások tartják meg az emberi társadalom mostani rendjét, amely az ifjuságot éppen olyan önmegtartóztató életmódra kárhoztatja, mint a tiszteletreméltó vénséget. Aki nem szeret ifjan, az már akár bele se kóstoljon a szerelembe. Az volna az emberi ideál, ha a nők tizennégy-, a fiuk tizennyolcesztendős korukban köthetnének törvényes házasságot. Hogy megszépülne akkor az emberi faj! Az ifju szerelem erőssé, széppé, tehetségessé tenné a következő nemzedéket. Minden fiu életre való volna, mint mostanában azok a szegény törvénytelen gyermekek, akiket titokban hoznak a világra a szerelmes fiatalok. Minden lány gyönyörü volna, mint a szerelem-gyermekek többnyire. Csak annak az emberpalántának van létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra. Én majd melléd állok, gyermekem, és gyönyörködni fogok ifju szerelmedben. Már bölcs vagyok, mint egy hindu-pap. Öröm lesz nekem, ha mások szeretnek körülöttem.

A zugligeti remete kijött a szobából. Szőrtelen arcát végigsimitotta kezével, mintha elfárasztotta volna a szertartás.

– Van itt valahol asztalos? – kérdezte.

Gyöngyvirág bólintott:

– Borzik ur az asztalos.

– Menj Borzikért, gyermekem, mert a nagyanyádnak ezentul már csak ő reá lesz szüksége.

A remete ezután kezetfogott a jelenlevőkkel és hosszu lépésekkel elhagyta a Svábhegyet.

Gyöngyvirág kendőt kanyaritott magára, mig Don Kihóte felemelt mutatóujjal beszélt:

– A boldogság abécéje az ifjuság. Fiatalság nélkül nem érdemes kimozdulni a menházból sem.

Gyöngyvirág a vakszemü, bánkódó novemberi délutánban, miközben vállára hullottak a megfeketedett levelek, mintha a nagymama kopogtatna az ujjaival, gyorsan ment az asztalosért, aki majd mértéket vesz az öregasszonyról.

XII.
Az aranyszőrü bárány.

A nagymama hiába igérte, hogy meghal, eleven volt, mint a csik. Olyan szinü volt az arca, mint a dércsipte kökényé. Az asztalost megrugta, midőn az mértéket akart venni a koporsóhoz, felült, ami már nem volt szokása és fonni kezdte a haját.

– A másvilágra öltözködik, – mondta Don Kihóte, aki ugy figyelte az öregasszonyt, mint valami természeti tüneményt. – A legtöbb haldokló szivesen felkelne az ágyból, hogy szétüssön az örökösök között. Azért csak vigyázzunk a nagymamával. Lázár, a bibliában, három napig volt halott, aztán mégis visszajött.

A nagymama néha tompa szendergésbe merült. Don Kihóte és Gyöngyvirág kiszöktek a házból és elmentek a hegyre, ahol a fenyőfák alatt oly száraz és sikos volt a fü, mint egy bálteremben. A nap átpiroslott a hegyeken, mint egy borissza öreg, aki gellérthegyi szemeltből felöntött. Don Kihóte tudott egy kis korcsmát a hegyoldalon, amely félig füszeresbolt volt, félig csárda. Különszoba volt itt, amelynek számos leskelődő-lyuka volt, amelyen át a füszeres családja és a szomszédok kandi szemmel lesték meg a Pestről kirándult szerelmeseket, akik bizony megfeledkeztek magukról. A férfiak oly bambán viselkedtek, mint a fiatal bikák. Többnyire még nem volt hideg a szivük, midőn a hölgy kedvéért a hegyre másztak, szalámit és habos sört fogyasztottak.

– Legfeljebb azt látták, hogy a fekete asszony mindig a fejemhez akarja vágni a sörösüveget, – mondta Don Kihóte elmerengve. – Villogott a szeme, mint egy oláh cigányé, ökölbe szorult a keze. »Mi maga nekem? A szeretőm, akit én szeretek, vagy a kitartóm, aki a kalapos-számlákat fizeti?« – kérdezgette. – „Felugrom. Fel biz én,“ kiáltozta, holott megigértem, hogy majd csak békében hagyom egyszer, vagy olyan leszek, amilyennek ő kivánja a férfiakat: vicceseknek, erőszakosoknak, farkas-falánkságuaknak, marhahajtsároknak, közönségeseknek, de erőseknek. Némelyik nőnek a lelke mélyén ott szunnyadoz valami a tót szolgálóéból. Előbb jól meg kell verni, hogy az orra vére folyjon, aztán megsimogatni. »Verjen meg!« – kérte, amikor nagyon megbántott. Ha engedelmeskedem, soha sem szabadulok meg tőle.

Gyöngyvirág nyitott szemmel hallgatta a boldogtalan uriember vallomásait. Annak meg jól esett, mint ez már a bánatban szokás, ellentmondás nélkül toldani egyik szót a másikhoz. Szép kövér szardiniát hozott a füszeres és udvari sert bontott. Kis pirosló paprikákat tett az asztalra, amelyeket a szerencsétlen ur behunyt szemmel fogyasztott.

– Azt hiszem, meggyógyultam melletted, Gyöngyvirág, – mondta azon a napon az uriember, midőn a nagymama még mindig ugy kergette el a halált, mint a zöldházban a részeg muzsikust. „Mars!“ – mondta a gyertyák lobogó kékségében mutatkozó vigyorinak.

– Te vagy az a szőke füst, amely akkor száll fel a kéményekből, midőn már nem lövöldöz a kemencében a bükkfa görcse, hanem csendes, állandó, boldog parázs melegit egy hosszu életen át, – szólt a lovag és megsimogatta Gyöngyvirág haját, amely fodros volt, mint a holdsugár a vizen.

– Nem mondom, hogy soha sem szerettem életemben a vadat, amelyen fogolyfészek és szénakazal illata és erdei avaron égett tőkének a füstje érzett. A kocsiból mindig kihajoltam, midőn mezitlábas nőket láttam mendegélni a fagyos sárban. Az erdők, mezők vad gyermekei, vándor cigánylányok setét csengője, pásztortüz-szemü pusztai nők szilajsága csak ugy vonzott, mint a táncosnők rózsaszinü papucsa, a szinésznők bepuderezett haja, a delnők fényesitett körme. A vad fü és a selyem suhogása egyformán be tudta tölteni szivemet. A falusi kut mellett énekelgető, virágregés szolgáló vérpiros orrcimpájára csaknem olyan sokáig gondoltam, mint az orchidea-frizurás, rejtelmesen felöltözött urhölgyekre. Csak az ifjuságot véltem békahideg kezünek, kagyló-nyálkásnak, ostobának, mert nem ismertem. Pedig a fiatal fának a legizesebb a levele. A lelke forrás tükre, amelyben könnyen megpillanthatja saját ifju arcvonásait az elátkozott vadász. Mondd el élettörténetedet, Gyöngyvirág! Képzeletben már ugy is tudok rólad mindent, te elátkozott Csipkerózsika. A nagyanyád, a vasorru bába, még sokára ül fel a seprünyélre, hogy átlovagoljon a Gellérthegyre. Halljuk a történeted.

– Szerelmes vagyok egy Imre nevü fiuba, akinek nevét felirtam a svábhegyi padokra – felelt egyszerüen Gyöngyvirág, mintha a lovag mellett megszokta volna az őszinteséget és a nyilt szavakat.

– Ez csak az Ohnet-regényben van, – dörmögte Don Kihóte. – Te azonban nem vagy zárdanövendék, akinek illik a titkos jegyesség a gimnazistával. Igen pontosan láttad az életet a nagymama mellett. Azok a nők, akik a város legszerencsétlenebbjei módjára kusztak fel a zöldház lépcsőin, valamikor mind ifjak és ideálisták voltak. De nem tudtak mit kezdeni az ideáljaikkal, sem az ifjuságukkal. Remegtek a társadalmi törvények és szokások alatt, mint a virágok, amelyekhez nem szabad nyulni. Holott, ha felhasználták volna az ifjuságukat, soha sem jutottak volna ama nyomorult sorsra. Csak nézd végig őket, Gyöngyvirág, akiket te ismertél, azok mind a huszadik évükön felül jutnak az elzüllésbe, mert reménytelenül tünt el az ifjuságuk. Kielégitetlen vágyakat, lassan elhervadt álmokat, nem egyszer megalázó emlékeket cipelnek magukkal az ifjuságukból, mint az öregasszony, aki virágot szedett, de mire kiér az erdőből, rőzseköteg van a hátán.

– Egyik sem mondhatja el a szerencsétlenek közül, hogy engedték volna őt nyilni, mint a vadvirágot. Iskolai padok alá, szülői krispinek és atyai slafrokok mögé rejtették őket, ahelyett, hogy kitárták volna az ablakot a husvéti reggelen.

– A fiataloknak kell szeretni s nem az öregeknek. Bukfencet kell már vetni ennek a mostani világrendnek, hogy megint szép emberek jőjjenek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten.

– Az én véleményem, gyermekem, hogy fiatal férfiak csak érett nők közelében lelik meg a boldogságot, mig a fiatal nők tapasztalt, oroszlánszakállas férfiak mellett. Az egybekelő párok közül az egyiknek mindent kell már tudni az életből, hogy megóvhassa, megtarthassa társát azon az áron, amelyet saját boldogtalanságával vett meg. Te még nem tudsz semmit, – de én mindent tudok az életről.

Don Kihóte oly ájtatosan beszélt, hogy végül elnevette magát s felhajtott egy pohár habos sert.

– Eh, ki ismeri az életet? Senki. Én is csak annyit tudok, hogy melletted megifjodok, az izmaim ismét feszülnek, harci kedvem támad, mint már régen nem. Szeretnék elmenni az erdőbe és megverekedni az óriással, – érted.

Gyöngyvirág ekkor nagyon elálmélkodott a lovag szavain. Igy nem beszélt hozzá senki. Ugyanezért próbára akarta tenni Don Kihótét, mint a királyfit a gyermekmesében.

– Tudja, hogy nekem gyermekem van? Akire nagyon sokszor gondolok, akit magamhoz veszek egyszer, akit én felnevelek?… Egy fiu…

A lovag csendesen mosolygott:

– Hol van az a fiu?

– A lelencházban. De megesküdtem, hogy nem hagyom elpusztulni. Ha egyszer férjhez megyek, ő lesz az első gyermekem, a legelső, akit a karomon vittem őszi este Pesten. Ugy érzem, mintha az enyém volna…

S Gyöngyvirág ekkor elmondta Pongyi Sándor történetét.

– Azóta mindig vele álmodom. Látom őt a hideg kapualjban feküdni, a piros szalagocskákat fujdogálja a hüvös szél, az óra nyolcat kongat és a gyermek sirni kezd. Felrettenek álmomból: senki sem hallotta meg a csengetyüszót a lelencházban…

– Meghallották, meg szokták hallani – felelt derüsen Don Kihóte. – Igy még jobban tetszik nekem maga. Gyermeke van, mint a Szüz Máriának. A kedvéért én is szeretni fogom a fiut. Kivesszük a lelencházból, felneveljük, megtanitjuk lovagolni, vivni, táncolni, kártyázni. Egyszer az estélyen – mint a francia regényben – találkozik vele a valódi anyja és beleszeret… Reménytelenül, halálosan. S ráismer a farkasfogról, amely nyakában lóg. Regény.

Megfogta a Gyöngyvirág kezét és egyenkint beszélt az ujjaihoz, mint a mesemondásban.

– Maholnap árva leszel, Gyöngyvirág. Az öreg hölgy annyi ideig haldoklik, hogy minden könnyed elfogy a temetésig. Már láttad gyermekkorod óta a borzalmas életet, a csufot, az álomriasztót, a megváltástalant. Neked többé azokba az utcákba nem szabad menni, mert már nem mehetnél végig a régi erkélyek alatt többé gyermek-módjára. Fejedre hullana a portörlő rongyok szemétje. Az élet piszka. Tizenöt éves vagy. Hosszu és gyönyörü élet küszöbén állsz, amikor minden nap szebb leszel még hosszu ideig. Megnő a hajad, mint a tündérek fonala a holdvilágos éjszakán. A fuvolahang már is próbálkozik a lelkedben, mint a fiatal rigónak a hangja. A legközelebbi márciusi eső majd lemossa arcodról az ifjuság kis jelvényeit, a boldog szeplőket, foltocskákat. A derekad hajladozni kezd, mint a fiatalfa a szélben. A hangod többé nem lesz vékony, mint az angyaloké, hanem tömör, aranypengésü, mint a nőké. A bokád megfeszül, mint a szarvasé, az álmodban nem mindig csak sárgapelyhes kis kacsák hápognak a zöld réteken, hanem eljönnek azok a különös hieroglifek, amelyeket magadtól nem tudsz megfejteni. Most jön tavaszod s egyedül vagy mint a virág.