KÉPTELEN VAGYOK
A járdán gyalogolok és az eget látom az ucca felett és az ablakokat látom, hogy élnek mint a szemek vagy mint a vizek és észreveszem a falak színeit és meglátok élőfákat a járdából felállani, hangok szólnak be a fülemen és ez mind kivilágítja homlokomon az eszméletet és gondolkozást hajt a fejemben. Az eszméletet, a gondolkozást nem kapják meg tőlem azok az emberek, akik elmennek mellettem. Avval, hogy csak úgy magamban némán eszmélek és gondolkozom, úgy sejtem sikkasztó vagyok. Az emberekkel közölnöm kéne gondolkozásomat, amit szavakkal nem tudok követni magamnak sem, oly gyors, oly sok, oly széles a gondolkozás, az valami úszó sakktábla, melyen veszett játék ugrál, a tűeső ködben vagy egy darab parázs gőzös színjátszása vagy micsoda, nem tudom. Ha a gondolkozás hangosan folyna, mint a hangos patak, hogy hallanák a gondolkozást, akik elmennek mellette. De, ha hallanák is a gondolkozásomat mások, ha magamnak az az adományom volna, hogy a szám mint a diktafón úgy adná amit gondolkozom, akkor is azt az érzést, amit a felnyitott ég, a született ucca, a lehellhető levegő bennem teszen, az érzést, az érzésnek az élvezetét nem bírom közössé tenni, hiszen lehetetlen. Pedig ez az élvezet, ha az embereknek átadhatnám, ha azt őbennük éreztethetném, több volna s jobb volna az, mint az egész költhető költészet. Émelyedek magamtól és alélok tehetetlenségemben. A legkülönbet, az igazi igazat, az egyetlent, amivel szolgálhatnék, azt nem tudom kiadni.