MONDJUK HOGY
Mondjuk el akarnék kezdeni jó lenni. Szabad volna például végighallgatnom egy férfipéldányt, mikor elmeséli, hogy tett tönkre egy kis naiv szegény leányt? Nem, beszélése közben hirtelen meg kellene vele haraptatnom az öklömet. Elnézhetném akció nélkül, hogy áll egy soványképű ember férfi egy football-labdaképű férfi előtt levett kalappal, s azon a football-labdán fenn van a kalap. Úgy beszélnek egymással. Nem kéne cirkuszi sürgősséggel a football-labda fejéről lekapnom a kalapot és abban a pillanatban az emberképű fejre a maga kalapját felcsapnom? Nem kéne zsíros nyakredőből letépnem gyöngysort, hogy azok a hamvas gyöngyszemek ott meg ne romoljanak? Nem kéne szorongatott kövér kis ujjak segítségére ugrani, melyeket a brilliáns gyűrűk fojtogatnak? Nem kéne villákat a szájüregek elől elütni éttermekben, mikor a villák veszélyes fölöslegeket hordanak? Nem kéne néha lángoló kacagást pofonnal eloltani, mikor az ostobák kigyulladtak? Hányszor! Hány monoklit kéne elfricskázni a szem elől, hány szemet kellene meleg beleköpéssel kimosni, hogy lássanak azok a fagyos szemek! Mennyi ordítást kéne belőni elaludt hálószobákba. A gazdag sorsúak kis gyermekeinek elmesélni édesapjukat, édesanyjukat és az ő játék-bárányuk arany csengőjét, prózában megmondani nékik, hogy az mit beszélt! Hogy meg kéne ríkatni azokat a gyöngéd gyermekeket.