Bűneim

Hát ki az az én? Mi az, miből van az? Az a test amilyen másnak is van, mindenkinek. Az a bőr és szőr és azok a termő körmök, azok a belek és azok a nedvek, amelyeket mindenkiben másban útálatosan útálok. Ha nem volnék épolyan útálatos mint mindenki más, nem is élhetnék, nem is tudnék magamról, nem is lehetnék itt. Én az a levegő vagyok, amit kapok a torkomba, az a színtelen, az a mindenki másé, az az örökös közös lélekzet. Az a tej és az a zöldség vagyok, amit eszem, úgy mint mindenki más, és az a disznó, az a borjú, az a hal és osztriga és fácán és galamb, amit eszméletlenül felfaltam éppen úgy, mint a szép leányok falnak, akiktől elborzadok, mikor az evőasztalnál látom őket. A szívem és a belem fel akar fordulni az émelytől amiért megeszem a kedves pajtásokat, az állatokat. Én lennék az, aki a madarat és a nyulat megeszem? Igen, én vagyok az, én. Az a fizikum vagyok, az a mozgó, kapkodó szerkezet, amit nem én találtam fel, amihez annyit sem értek mint az órás az órához. Az az engedelmesség vagyok, az az életösztön, az a szokás, az a buta szolgálat, ami benne van a tehénben is, a ruhamolyban is. Az a külső vagyok én, az az arc, amelyet nem én választottam. Igen, én az a ruha vagyok, amit a szabótól kaptam és az a cipő, amit a suszter öntött a lábomra és az a nyakkendő, amit a nyakkendőgyári kisasszony kötött a nyakamba s az az ing meg az a gallér, akit egy pápistaszínű nő hozott a kosárban haza; annak a nőnek keményítő s szénhidrát szaga van. Köröskörül nézek a földön, keresem, hogy hol van az az én? Minden mást, mindenki mást látok a szememmel, csak magamat nem látom soha. Hát hol vagyok én? A Boulevard des Italiens-en, az Oxford Street-en a tolongásnak egy részecskéje vagyok én. A tengeren még az a hajó se látszik, amelynek egy elnyomott pici kajütjében alszom én. A Balaton szélén a nádszál magasabb mint én. Az erdőben a fák kacagnának fölöttem, ha nem tiltaná méltóságuk. A hold megáll az égen, hogy megkeressen idelent, nem talál meg. A csillagok pislognak a fáradtságtól, úgy kutattak és nem bírtak idelent fölfedezni. Ki venné észre azt, ha nem születtem volna meg? Ki követelné szavalva, vagy ki jajgatna, hogy hát én hol vagyok innen? Kinek volt itt szüksége rám? Ha beteszem az ajtómat éjszakára, az emberiség nem retteg attól, hogy nem fogom-e most megmérgezni magam, nem hallgatóznak reszketve az ajtó előtt az emberiség kirendelt megbizottai. Éjjel mikor alszom, életem csak az álom árnyéka; nem is igaz, hogy élek. Mennyi vagyok én itt az ürességben? amennyi egy cigarette a számban, legfeljebb annyi volnék én egy torony ablakában.

A világon egyedül magamnak vagyok én: én. Aki velem beszél, annak már csak te vagyok. Nem is tudtam, hogy én én vagyok, ezt az én szót is mástól hallottam, mint minden szavamat. Tanultam. A többi embernek köszönhetem. Ha magam, egyes egyedül volnék ember a természet gyüjteményében, ki előtt mondanám oly büszkén, hogy: én? Nem is volna kihez szólnom és nem is tudnék beszélni. Egyetlenegy szavam se volna a számban. Azt se tudnám, hogy én én vagyok. Nem is sejteném.