Bűneim

Szabad nekem hintán andalogni, mint könnyűszívű gyermeknek, és hintáltatni azt a reményt, hogy az emberek valaha majd kikelnek ebből az emberiségből, úgy mint a földből a virágok? Szabad vak hátamat a multnak tartani, szabad vízszint tenyerem a homlokomhoz értetni, szemem a jelenről fölvenni s messze tekintve magasan lélekzeni, hajam egy szélnek megnyitni, mely a nevetés himnuszával repül? Szabad nekem a sokára születendők örömeért való rajongás sarkantyújával frissíteni sarkaimat? Szabad az emberhit mákonyával aludnom? Szabad nekem szívemet a jövendő jövő vigaszába, mint cukros tejbe mártogatni? Szabad sóhajomat a roppant messzi szüret chasselas-illatával üdíteni, szabad képzelődve gyönyörködnöm valamely boldog életben, amely még most nem érvényes? Szabad nekem egy percre is megszöknöm hazámból, a jelenből és annak a jövendőnek jókedvű idegenjei közt repesnem?

És ha ez az egész hamisított emberiség holnap reggelre csodára boldog lenne, ha ez az éj elkészítené a boldogság köntöseit, melyekbe holnap reggel minden szál ember felöltözhetne, holnap reggel szabad volna nekem is boldognak lenni? Nem vagyok azonos a mult idővel is, amely már elmúlt? Elfeledhetném-e azokat, akik vakon, sejtelmetlenül, értesítetlenül meghaltak? Láttam a naptárban kisfiú koromban hajókatasztrófa képét, apa a lámpaernyő alatt az ujságból felolvasta a párizsi jótékony bazár égését, láttam magam is égni házat és láttam megégett szülők és gyermekek pernyés és véres, nyerses testeit. Néztem a harctér csalódott szemű halottait. Emlékszem férfiakra, nőkre, kiknek elromlott a fékjük és az őrültek börtönében haltak meg. Tudok a szegénységnek, a szerelemnek, az unalomnak és a becsületnek, meg egyéb betegségeknek halottairól. Csak mióta ittvagyok, mennyi ezren és millióan szállottak le a süllyesztőn. Tanultam és olvastam a brutális történelmet; holt rétegekben fekszenek egymás alatt emberiségek, melyek mind boldogtalanok voltak. A világ fenekén, az idő alatt fekszik az én szívem, minden ami volt, minden ami élt, az én szívemet nyomja! Igen, a temetők kórházak, teli vannak nehéz betegekkel. Barakvárosok a temetők, teli vannak kétségbeesett menekülőkkel. A temetők Ausztráliák, humanizálatlan vademberek feküsznek a temetőkben. Óvodák a temetők, a halottak tudatlan kis gyermekek, akiket még be kellene adni iskolába. Vissza kellene jönni mindenkinek élni, ki már lement. Ha holnap reggelre megszállaná a boldogság a földet, fel kéne költenem egész Szodomát és Gomorhát, fel kéne költenem Ábelt és Kaint, Évát és Ádámot, hogy: gyertek, már itt az élet.