WeRead Powered by ReaderPub
Bűneim cover

Bűneim

Chapter 25: MEGHALNI, MILYEN BŰN
Open in WeRead

About This Book

A kötet rövid, bensőséges esszékből és lírai feljegyzésekből áll, amelyek önvizsgáló, önvádló hangon tárják fel a bűn, a szégyen és a lelkiismeret kérdéseit. A szövegek a háború miatti hallgatást, az öngyilkossági gondolatok szégyenét, a pénzhez fűződő tisztátalanság érzését, a tükör előtti hiúságot és önmegvetést, valamint a magányos lelki számvetést járják körül. A hangvétel személyes és lírai, a rövid fejezetek fragmentarikus képeken és belső monológokon keresztül építik fel az önfeltáró érzelmi tájat.

MEGHALNI, MILYEN BŰN

Meghalni, milyen bűn lesz, meghalni! Nem nyithatom ki majd a szám, nem nevethetek a komolykodó szemekbe, nem kiálthatom ki, hogy ebből semmi sem igaz, nem haltam én meg, én csak éltem!

Milyen bűn, milyen csunya, buta bűn! Igazolni fogom a halált! Azt hiszik komolyan vettem a dolgot, azt hiszik fáj nekem, hogy meghaltam, azt hiszik búsulok, azt hiszik meg vagyok sértődve, azt hiszik kétségbe vagyok esve. Pedig csak nekik leszek halott, magamnak semmi se leszek, mint az elpattant szappanbuborék, semmi, de semmi!

Milyen útálatos bűn lesz, halálesettel traktálni az emberek fülét! Milyen illetlen bűn lesz, temetéssel árnyékolni egynéhány uccán végig a napos ablakokat, a lustán sétáló szerelmespárt, a zöldségesbolt előtt kapargáló vidám szegény gyermekeket.

Milyen gyalázatos bűn lesz testemmel dolgot adni az Entreprise béreseinek, szegény testcipelőknek, mosóknak, öltöztetőknek, kocsisnak, lovaknak, sírásóknak. És nem tudok majd tőlük bocsánatot kérni. Előre kérek bocsánatot mindenkitől, halló!

Milyen tapintatlan bűn lesz, milyen barbárság, itthagyni a látást, hallást, tapintást, ízlést, szaglást és az érzést! Itthagyni a felhőket, amelyek nem tudják majd, hogy már elmentem és másnap is új színeket kevernek és új ábrándokat terítenek, mintha itt volnék, mintha nézném és gutiroznám.

Milyen részvétlen bűn lesz, itthagyni az üvegházi növényeket, a kertieket, a mezeieket és azokat a lelenc füveket, virágokat, amelyeket a kerítések tövében és a városok végén a kövezet közt láttam.

Milyen műveletlen bűn lesz, elfelejteni mindent, amit olvastam igazat, amit hallottam kedveset, őszintét, szíveset, nyögőset és nevetőset, világítót és bolondosat, emberit és gyermekit. A zenét és a dalhangot, a madarak tündöklő sziszegését, a szél ijesztgetéseit, a cipők reccsentését és a csöndet, a meglepettet, az ájultat, az őrültet, az ihletettet, a költő végtelen homlokát, amely a versíráshoz lehajol.

Milyen gonosz bűn lesz, milyen gonoszság, milyen testvértelenség, elfordulni az időtől, a multtól és jövőtől, a holdtól és a naptól, az állatoktól és az emberektől és a csillagoktól, akik még mindig nem tudtak megszólalni, akik mindig úgy repesnek, úgy erőlködnek, úgy égnek a vágytól, hogy szólhassanak! Elfordulni mindentől, betenni a szemem, azzal, hogy elég volt belőletek, nem érdekel tovább, nem bánom, nem szeretlek!

Milyen rablás lesz, milyen fagyos bűn lesz, milyen halálos bűn lesz, visszavenni szívemet, elvonni a világtól, elvenni, elvinni magammal innen, itthagyni sorsára az életet, megfosztani az egyetlen vigaszától, egyetlen meleg falatjától, utolsó puha vackától, a szívemtől, amelyet használhattak emberek és férgek és kidobott cserepek és leszemetelt falevelek és villamosjegyek. A szívem lecsavarni! bezárni! lehűteni, mint a vízbe dobott szenet! Eltüntetni, elásni!

Nem merem elvinni, nem szabad ezt tennem! Nektek adtam, tessék, itthagyom, nem loplak meg benneteket; mi lenne belőletek!