RUHATÁROSNÉ, PINCÉR ETCETERA
Unalmat tettem a szemembe, mikor a ruhatárosné a kávéházban odajött a felöltőmért. Elárultam annak a gépies asszonynak, hogy terhemre van, hogy nem lett volna szükségem rá. Megint elfelejtettem, hogy nem én vagyok itt a fontos, hanem ő. Mintha nem tudnám, hogy ő abból él, hogy elfogja a felöltőmet és a ruhatárba hurcolja. Ezt az illetlen pillantásomat, amelyet a szemébe nyujtottam ennek a szegénynek, ezt soha nem válthatom vissza tőle semennyi pénzért. Akikkel szemben türelmetlen voltam életemben, akikkel idegeskedtem és figyelmetlenkedtem, eszembe szoktak jutni; halványodott arcú tömeg emelkedik a lépcsőmön, jön elégtételt követelni. Szerkesztőségi szolgák, kocsisok, pincérek, virágárus lányok, hordárok, postások, szobalányok. Némelykor válogatatlan, mosolytalan, bóktalan voltam velük szemben. Magamnál szegényebb alakok köszönését fáradtan viszonoztam és az is megesett, hogy nem vettem észre, ha köszönt valaki. Azt is megtettem, hogy elfordultam a kirakat felé, meg elnéztem a flaszterre, hogy ne kelljen köszönést és szót cserélnem kényelmetlen rongy ismerősökkel, butákkal, pedig azok akkor már megláttak engem és észrevehették a csalásomat. Ilyesmit sohase tettem izgató fiatal nőkkel. Sem arisztokratákkal szemben nem felejtettem el a hangomat meggyantázni s ajkaim fölé a mosoly bajuszát fölkapni. Igen, pedig mindig tudtam, hogy azoknak tartozom a legpuhább gyöngédséggel és a leghosszabb udvariassággal, akik effélét a a legkevesebbet kapnak ebben az életben.