Bűneim

Milyen hűtelen vagyok én is a halottakhoz. Én is csak azt mondom, amit ezek a majmok mondanak: szegény, meghalt! és elhiszem azt és azután a szemem leszokja annak a képét, aki meghalt és a fülemben elfonnyad a hangjának az emléke és sajnálom őt, vagy nem sajnálom, de már nem követelem, hogy itt legyen merőleges alakban a földön. Már nem csodálkozom az ő létén, az ő külön, egyetlen arcán, nézésén, járásán. Úgy veszem, hogy ő, aki meghalt, ő halott. Egy embert, akit láttam, úgy veszek, mint olvadt hullát; hát szép dolog ez tőlem, hát szabad ezt nekem? Az embereket, akiknek bajtársuk vagyok, elhagyom, csak azért, mert véletlenül meghaltak? Ezért az egy kis ballépésért, ezért a tévedésükért megtagadom őket, nem ismerem el őket többé; hát ez a bajtársiasság? Ők meghaltak, mondjuk. De ha én is tudomásul veszem ezt és megnyugszom ebben, az annyi, hogy én a magam részéről külön megölöm őket. Van jogom ölni? Hátha ők nem is szívesen haltak meg, hátha zokogtak, tiltakoztak, küzdöttek, körmeiket az istenük szájába vájták küzdelmükben és még most is úgy vannak ujjaik görcsösen begörbülve, mint a megfagyott hollóké, kik hanyatt fekszenek a havon? Ők még mindig harcolnak és én azt merem állítani, hogy ők halottak. Talán tudom mi az a halott? Tudományom semmi nincsen, minden tudományom a szívem. A szívem nem ismer halált, csak életet ismer. Igaz, én többet tudok az úgynevezett halottról, mint Bossuet, ki azt mondta, hogy: ce je ne sais quoi qui n’a pas du nom – mert én tudom annak a nevét, akit ismertem és le nem törlöm a nevét a testéről, mikor alszik. Csak úgy szabad vennem, hogy alszik. Hogy pihen, mert elfáradt. Hogy hanyatt feküdt az eget nézni s mindenféléről képzelődni, mint az, aki ünnepnap kirándulást tesz és lefekszik a zöld gyepen. Én nem hiszek a halálban, én nem hiszek a halálnak, én hitetlen és tiszteletlen vagyok, szemtelen vagyok. Én nem engedek meghalni, én nem adok oda senkit se. Száműzetésben vannak a föld alatt olyanok, akikről tudom, hogy tudtak rólam, bár nem ismertek: akik olvasták, amit írtam. Ezekért már nem érzek, ezeké már nem vagyok, ezekkel semmi közöm? Nem, én ragaszkodom hozzájuk, mert hiú vagyok, nem mondok le egyetlenegy olvasómról sem. Vannak iskolai pajtásaim, akikkel kézenfogva vonultunk az élet ellen, akik most a földben vakációznak, vagy tanulnak odalent valamit? nem tudom. Nekem is, aki velük egy utat, és egy tananyagot vállaltam, nekem is nem kellene most azokkal ugyanebbe a sötét osztályba járnom? Én bele se nézek abba a nehéz könyvbe, akit nekik most tanulni kell. Szégyellem magam, hűtelen és csaló vagyok. Minden egyes ember, akivel nem ugyanazt az intézetet szenvedtem, az is mind mind iskolatársam, mert ugyanebbe a világba iratkoztam be, amelyben ők jártak és az élet hasonló évfolyamait végezem, hát egyetlenegy ismeretlen embert se szabad cserben hagynom, aki meghal. Én minden emberrel vele halok. Annyiszor halok meg, ahány ember meghal. De míg élek, addig él bennem tovább mind, aki meghalt. Úgy érzem, olyan igazán érzem most, olyan lázasan és oly mélyen, gyökeresen, hogy igaz, amit érzek!

Annyi nyugtalanságom szokott lenni a halottak miatt. Hisz ők is emberek, hát ők is tovább gondolkozhatnak és érezhetnek. Nem őrülnek meg odalent? Nem éhesek és nem szomjasak szegények? Nem félnek olyan egyes-egyedül? Nem szeretnének néha napján valami ujságot hallani? Nem kéne le-lelátogatnom egy kicsit beszélgetni velük? Nem volna izenni valójuk? Hátha elfelejtettek itt megmondani valamit. A sírkövek nem nyomják a szívüket? És azoknak a sírköveknek arany ostobaságaitól nem pirul az ő világos homlokuk? A fejfák rothadása nem bántja az orrukat? A tánc nem rugdossa agyvelejüket? A korlátoltságok, amiket fölöttük oly alacsonyan beszélnek a földön, azok nem sértik a fülüket? Nem, a halottak süketek mint Beethoven és vakok ők mint Milton. Néha úgy képzelem, hogy úszásnak erednek odalent mint milliomnyi ezüst halak együtt és vonulnak sötét tengerben, mert keresnek valamit.