ÓCSKA CIPŐ
Utána néztem egy cafat kódis szegény embernek, akinek egy pár kiszolgált fűzős cipőt akasztottam a karjára. Láttam az ablakból, hogy pityókos lett az örömtől, úgy ügetett az uccán pityókosan; alig állotta meg, hogy ne táncoljon. Szemtelenül mosolygott mindenkire, aki szembejött vele, a lámpának nekiment, mintha meg akarná csókolni, azt az ócska pár cipőt lengette, meg-megsímogatta s gyönyörködött a talpában és tovább lengette, mutogatta a világnak, hencegett vele: ni! Egy kis gyáva fehér foxinak is megmutatta, lehajolt ahoz a kis kutyához és bemutatkozott néki. Nem tudtam nem érezni ezt az érzést, ami hirtelen feljött a hasamból: útáltam azt a szegény embert. Mert úgy örült a cipőnek, mintha most már az egész világnak volna ócska cipője. Pedig csak ő kapott egyedül ócska cipőt. A többi szegényt elfelejtette. Igen, ezt az önző szegény embert leútáltam, de magamat elfelejtettem útálni, mikor új szeretővel jártam az alléeben és válltól csipőig megsimítottam, mint a szabász és úgy éreztem magam, mintha a földön minden szegény fiatalnak volna szeretője.