Bűneim

Tudom, hogy bűn, hogy a koldusnak a tenyerébe vagy a kalapjába pénzt teszek. Tudom hogy bűn, mert érzem, hogy bűn. Bűnöm, hogy koldus is van az emberek között, akik mind hasonlítanak hozzám. Bűnöm, hogy amikor a pénzemet rákenem a koldusra, azt mutatom neki, mintha én más volnék mint ő, mintha különbség volna köztünk! Bűnöm, hogy fölhasználom a koldust arra, hogy jófélének képzeljem magam abban a pillanatban, mikor pénzt köpök. Bűnöm, hogy elmulasztom megköszönni a koldusnak, hogy elvette tőlem a pénzt, sőt hogy elviselem, hogy ő köszönje meg nekem a jóságot, amit olyan olcsón vásároltam tőle. Az is bűnöm volt, mikor én mondtam a koldusnak, hogy: köszönöm, a többit is majd megadom! Mert akkor azt hitte, hogy csúfolódom vele, mert még mosolyogtam is hozzá. Igen, az is bűnöm, hogy azt akartam mutatni neki, hogy tréfára veszem adományomat és hogy szeretem őt és mulattatni akarom, bűnöm ez is, mert tolakodás ez és bizalmaskodás egy személyiséggel szemben, aki nem kíváncsi rám és tréfáimra. Bűnöm, hogy sajnos szemeket csinálok és úgy nézek a koldusra, mert hátha éppen abban a pillanatban el volt ábrándozva s gyermekkorában bitangolt az emlékezete pillangós májusban és én kíméletlen szánalommal az idegen jelenbe visszacitáltam őt. Az is bűnöm, ha rá se nézek mikor az adót beszolgáltatom, mert akkor azt gondolhatja, hogy én a művészt nem is veszem észre benne, csak valami tucat pénztárnoknak veszem őt. Evvel az ő hiúságát megbántottam. Igen, mert művész ő, mert harmónikázik. Vagy énekel. Azt énekli ő: kezeit csóóko lohoom. Énekesművész ő és zeneszerző, hisz azt a melódiát, amit énekel, azt ő maga szerezte. És én annyira csekély belépődíjat fizetek neki az ő produkciójáért és még csak a nevét sem tudakolom meg és még csak végig se hallgatom. És ha olyan koldus mellett megyek el úgy hogy szememet nem adom neki, csak a pénzt, aki nem művész, csak ott áll meddőn és ásítva, az olyan koldusban még jobban megsértem az egyént, mert a közönséges emberek még hiúbbak mint a művészek.