MEGINT CSAK A KOLDUS
Bűnöm, hogy pénzt adok a koldusnak, igen, mert a többiek is adnak. Már csak azért sem volna szabad adnom, mert nem akarok úgy viselkedni mint a többiek, hiszen én egyéniség vagyok! Amit úgy csináltam itt az életben mint ezek a többiek, avval mindig megégettem a szívemet. Ha a pénzesek a koldusnak pénzt adnak, akkor bizonyosan szükségük van a koldusra. Ha nem volna szükségük koldusra, nem is tartanák ott az uccán. Kell nekik az a pénz, amit a koldusnak adnak, igen, a pénz kell nekik, az a többi pénz, amit nem adnak oda! Nekem nem kell koldus.
De látok olyan gyalogosokat is, akik nem adnak a koldusnak soha semmit, pedig az a pénz, ami a koldusoknak meg a szegényeknek úgy hiányzik, az a pénz ott van őnáluk. Hát ezek mért nem adnak? Ezek is egyéniségek mint én? Igen? De hiszen, ha másvalakihez hasonlítok, akkor már nem vagyok egyéniség. Mihelyt egyéniségnek érzem magam, már nem vagyok az, hiszen egyéniség annyi van itt a földön, mint szemét! De hisz én ezen a világon nem akartam egyéniség lenni, nem akartam én itt semmi se lenni! S el is értem ezt, semmi se vagyok itt! Ki érte el így a célját a forró halandók közül? Én elértem, amit akartam! Örömömben, diadalmámoromban olyan nagylelkű leszek: leborulok a koldusok elé, megcsókolom a lábát, akinek van lába köztük és a kezét, akinek lába nem áll rendelkezésemre. De a koldus nem sokat ad a csókra, neki pénz kell, mint a primadonnának. Hát mégis, nekem is pénzt kell adnom a koldusnak! Nekem is, pedig én szívemet hoztam a világra s hangomat és szám és tenyerem melegét és nézésem világosságát és homlokom fényét és végtelenségét. Jaj, hát én a koldust kizárjam az estélyről, a szüretről, a tengeri fürdőről és az egész kéjútról? Neki csak pénzt adjak? Az édeni csodát, az embert ne mutassam be Néki? Hisz Néki tartozom a legtöbbel, hisz ő vánszorgott legmesszebbre a paradicsomtól, hisz ő nekem a legsürgősebb! Megcsókolom meztelen szemgolyóját, nyöszörgő szájába lehellem forróságomat. Kristályszökőkutat röppentek ajkáról, feje tetején virágokat költök, mint a japán bűvész a cirkuszban és lábait megmosom harmatban és megtörlöm napsugárban és a testére díszruhát adok az erdő őszi színeiből és ujjait örökzöld ágacskákká változtatom, amelyek csak a végtelen széltől kérnek alamizsnát.
Ha leborulnék a koldus előtt a járdán és homlokomat a kőbe s szívemet öklömbe verném és szemeimet sírásba s számat jajgatásba fullasztanám, igen, akkor én volnék sajnálatosabb és érdekesebb a koldusnál és akik ott összecsődülnének az epileptikus jelenethez, azok elvennék a helyet egy véletlen sétálótól, aki a koldusnak adott volna valamit, ha én ott nem lábatlankodom.