MÉG MINDIG
Bűnöm, hogy az a koldus ott áll a falnál, ott ragad az a lapos koldusember, vagy az a lapos koldusasszony, háttal a templom falánál, mintha plakát volna azon a falon. Bűnöm, hogy otthagyom őt, hogy tűröm ma is úgy mint tegnap tűrtem és hogy holnap is tűrni fogom ott, ahogy ma eltűrtem. Bűnöm, hogy az a koldus nem szénrajz, hanem csontszerkezet és vérkeringés. Él az a koldus, úgy mint az élő fa, úgy, mint a csupasz szem, amely könnyezve fáj a napfénytől és a belérepült szúnyogtól kiállhatatlanul kínlódik, ködös és véres lesz. Sokszor a szívem olyat üt a mellemen, mintha kővel mellbedobtak volna, ha észreveszem a koldust és eszembe jut, hogy él! Mintha sohase tudtam volna felőle! Mintha először látnám! Szédülést kapok, arcom, ajkaim és füleim kimelegszenek és inaim rezzennek, úgy mint mikor a megnyert nő először csenget be a lakásomon. Az a koldus itt áll az ég alatt és ez igaz! Nem gondolat, nem álom, nem illusztráció. Én is igaz vagyok, érzem az ütőerem lökéseit, hallom a lélekzetem súgását és érzem a pilláim ütközését. Nem úgy van, hogy sétálok mint egy alak a mozgófényképen, nem, hanem a csillagokból mint élő férfi pottyantam ide le a városba, merőlegesen talpraestem és azonnal járni kezdtem mint a többiek akiket látok. A koldus nem mozdul, ott áll, mint akit elítéltek. Az ő öltözetébe képzelem testemet, az ő helyében ott állva! S megőrül a türelmetlenség a fejemben, menekülni akarok az unalom Szaharáján végig, a havas tenger habjaiba ugrani.
Mért nem emelek szócsövet a szám elé, mint a Pavillon d’Ermenonville kapusa a soffőrök meg a kocsisok közé bődülni! Mért nem állítom meg fehér bottal az uccát mint a rendőr! Mért nem költöm fel riasztópisztolylyal a közönséget, amely alva jár az uccán?! Mért nem árulom el, hogy mit látok?! Koldust láttam az emberek közt! Én ezt nem értem, én nem voltam itt mikor ezt rendezték, én csak most élek először és mingyárt meghalok, én itt múlandó vagyok; én nem tudom mi történt itt. A többiek örök idők óta itt járkálnak és örökké ittmaradnak, nekik soha nem kell meghalni, ők oly nyugodtan, oly tanultan mozognak itt, ők nincsenek meglepve. Ők mindig ittmaradnak a földön, ők itt berendezkedtek, ők templomot is tettek az uccára s koldust is tettek oda a templom falához. Az emberek idevalók, itthon vannak! De honnan jöttem én? Valahol még napkelte előtt felöltöztettek és elindítottak erre a világra, igen, mintha egy anya meleg tejet itatott volna velem és a hajamat nyelves tenyerével kefélve, halk, puha, cukros szavakat lehelt volna szemembe. Úgy emlékszem, mintha kis borjú álmos bőgését is hallottam volna akkor és báránycsengetyűt, távolról, havazáson keresztül és mintha itt bent a mellemben rózsaszín szívemnek mint gyermekarcnak szája lett volna s két karja is lett volna szívemnek, azok a kezek össze voltak fogózva ujjakkal a szívem alatt és úgy énekelt egyedül a szívem születésnapi köszöntőt, a világ felé fordulva. Most megállok és megtörülöm az életet homlokomon; emlékezni próbálok.