Bűneim

Szóval hát adok a koldusnak mikor adok. Mikor el nem felejtem, mindig megteszem, hogy mosolygok egyet a szeme közé, amilyen szépen csak tudok mosolyogni. Kiskorú koldusokkal szemben azt is megengedem magamnak, hogy egy kis barackot nyomok a fejébe vagy enyhe fricskát adok neki. Ha nagyon ráérek, azt is csinálom, hogy nyujtom a pénzt, de nem adom oda, hanem a mutatóujjam csúsztatom a tenyerébe; csak azután adom oda nagylelkű adományomat. Ezek a gyermekek el szokták nevetni magukat és ez nekem jól esik. (De nékik is.) Meg kéne tennem mindig azt is, mikor szelíd koldusasszonnyal van dolgom, hogy a piszkos kis alamizsna átnyujtása után hamar egy kicsit megsimítsam az alsó karját, úgy mint a nézésemmel megsimítom a képét. Ha másvalakivel megyek az uccán, nem igen merek effélét csinálni. Szégyellem a természetességet az olyanok előtt, akik a természetességet nem találják természetesnek. Igaz: a koldusok szemébe se tudok azért egészen szabadon nézni, tudom, hogy gyanakszanak és zavarba jövök. Igazuk is van nékik. Nincs jussom remélni, hogy megbocsátanak azért, hogy alamizsnát adok. Legkönnyebben a vaknak adok: az előtt nem kell a szemem lesütni.