Bűneim

Igen igen, bűn volt boldogtalannak lennem. Hogy is mertem boldogtalan lenni az emberek közt ebben a földhöz ragadt életben! Beteg voltam. Homlokomat kiverte az ifjúság. Fülemet bedugta a zene, orromat elfojtották a parfőnök, nyelvemet elidegenítették a versek. Két szememen a sírás cvikkerét viseltem és könnyeimen át a világ szivárványszín törésekkel táncolt. Sóhajaimmal sűrű ködöt terjesztettem és az embereket úgy nem láttam, mint decemberi hajnalban a fákat nem látom. Vigasztalhatatlan voltam amiatt, hogy a jégvirágok közé nem indulhatok el bolyongani s nem találkozhatom avval a hideg királyleánnyal, aki előtt meghajolva, mint lángoló spanyolviasznak tövig kell égnem. A gobelinek bágyadt vidékén akartam lovagolni, itthagyva a méltatlan trágyás mezőket. Egy ábrándom nem adtam a világért. A kórháztól rosszul lettem, az emberek csunyaságától elájultam. Fájdalmam szárnyain el akartam szökni a világról, itt akartam hagyni testvéreimet, anyámat és Tégedet. A pisztolyom csövében lestem a tavaszt. Halántékomra s szívemre próbáltam a tükör előtt a pisztolyt és úgy néztem magam sokáig, mikor inkább dolgoznom kellett volna. Szívem be volt festve changeant színnel, úgy viseltem szívemet, mint neveletlen divatfiak a színes mellényt. Azt hittem az enyém a szívem, tehetek vele, ami tetszik. Azt képzeltem, hogy én magam találtam fel a szívemet. Elfelejtettem, hogy az emberektől kaptam a szívemet. Elrejtettem a szívemet, dugdostam az emberek elől, a begombolt kabátom alatt hordtam, befalaztam a mellembe. Tolvaj voltam. Azt képzeltem, gazdag vagyok mint a gazdagok és jogom van boldogtalannak lenni; letagadtam magam előtt, hogy oly szerencsétlen vagyok, mint a szegények. Majom voltam. Éppen olyan bűn volt, hogy boldogtalan voltam, mint bűn volna, hogyha boldog akarnék lenni.