PFUJ!
Megesett, hogy hátranyúltam megtapogatni a pénztárcámat, hogy ott van-e, mikor koncert után a ruhatárból kivágtam magam. Mi mindent el nem majmolok az emberektől! Mikor kutya jött szembe velem faluhelyen, hallgatva sunyi fejjel, a lábam résen volt, hogy rúgjon egyet azon a kutyán, ha meg akarná kapni a nadrágomat. Hálókocsiban a másik urat, aki ismeretlenül vetkőzött előttem, úgy néztem mint az őrültet és képzeltem mikor a sötétségben fölöttem szuszogott, hogy fogom majd megfojtani, ha kitör a roham rajta s nekem esik. Ha éjszaka haza sétáltam holdtalan magányban a fák között, féltem a gyilkostól, aki leskelődik rám és most mingyárt nekem ugrik. Kit gyanusítottam ilyenkor gyilkos szándékkal? Ki az, ki az az ismeretlen fivérem, akiről föltettem, hogy ölni akar? Emberre gondoltam, embertől féltem, emberből alakított gyilkost a félelmem. Nem is egyetlenegyet vádoltam és sértettem, hiszen nem tudom ki az, akitől féltem, úgy vehetem, hogy millió embert gyaláztam meg akkor, igen, egész hím emberiséget. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a Margithídon megállottam a vizet nézni hálóingében, a selyem holdfényben és a híd korlátjára könyököltem és néztem lefelé. S emlékszem, hogy akkor egy másik alak is oda volt könyökölve, jó messzire tőlem a híd korlátjára s őtet kezdtem lesni, vajjon nem akarja megölni magát? Sohase láttam még a Dunába ugrót; bizonyos, hogy kíváncsi voltam ilyen eseményre s nem bizonyos, hogy azért figyeltem azt az alakot, hogy ha csakugyan a vízbe akar ugrani, majd odarohanjak és visszatartsam. A hold mind a kettőnknek tartotta a lámpát; észrevettem, hogy ő is éppen úgy les engem, ahogy én őtet lesem. Én el voltam készülve az ő halálára, én öngyilkosságot vártam, én evvel a várakozásommal azt az alakot a hideg éjszakai halálba kergettem. Hiába radírozom ezt az emléket, nem akar a helye tiszta lenni. Az az alak is akkor sokáig sandított oda felém. De ő velem csak jót akarhatott. Úgy-e?