TÁMADÁS FÉNYES NAPPAL
A járdán megyek, előttem megy egy úr, esetleg egy dáma, vigyázatlanul három lépés mulva mellette vagyok, mintha hozzá tartoznám. Zavarba jövök, meg kell gyorsítanom a lépést, vagy ő gyorsítja az ő lépését. Próbáltam már kóstoltatni az ellenféllel, hogy csak menjünk így egymás mellett némán, egy vonalban. Mi lenne, ha így mennénk és nem bántaná egyik a másikat, talán szólhatnánk is végre egy jó szót egymáshoz. Hogy van? hova megy? kicsoda kegyed? – és avval örökre elválhatnánk. Dehát éreztem micsoda idegesítő dolog, amit avval a gyanútlan sétálóval teszek. Úgy sandítottak rám ijedten, mint az aszfaltbetyárra, vagy mint a gyilkosra, vagy mint az őrültre. Aztán előbbre mentem vagy hátrább maradtam.