A KÖLTEMÉNYEK
A sántáknál, csak a sántáknál mennyi adóssága van a szívemnek. A sánták úgy sétálnak előttem, mint a versek. Az ő lábaik verslábak. Egy sánta jambust lép, a másik sántának a járása trocheus, megint másik sánta, az akinek mindig olyan virgonc módra koppan a botja a járdán, az anapestussal lengedezik előttem tova. Látok, hallok fáradt spondeust lépőt és veszélyes dactylust ugrókat, akik mindig majd orra buknak. Én csak papíron tettem ezeket a lépéseket, mikor verset írtam; odakint az uccán profán módon járok, prózában. A sánták mint költemények vonulnak el a szemem előtt; kórházi románcok ők, koldusénekek ők és a nyomor balladái, a bágyadtság szonettjei, az unalom rondeau-i, a sérelem madrigáljai, hosszadalmas gyötrelem stanzái, a kétségbeesés zsoltárjai. Ezek a költemények mind elmennek előttem az életben és ők mind egy anthológiában gyűlnek össze, ott találkoznak: a halál anthológiájában. Ott feküsznek le egy-egy lapra s a margóra kétfelől leteszik maguk mellé nehéz mankóikat. Az én tintás verseim nem igazak. Az én verseim fölöslegesek. Nekem nem is lett volna szabad verset írni.