Bűneim

Nem tudok semmit. Nem tudom mennyi az eső, csak azt látom, hogy esik és csak annyit tudok rá mondani: sűrű eső vagy nagy eső, vagy hogy: csepeg az eső, vagy hogy: már eláll az eső. Nem tudom azt hány csepp az eső, vagy hány szál az. Nem látom. Nem tudom megolvasni. Minden cseppjét vagy szálát tudomásul kell vennem, minden cseppjével, szálával el kell valahol számolnom. Az eső kötelez engem, mert itt vagyok és látom! Mindennek tanujának kell lennem, minden életnek. Minden rám hivatkozik, minden produkálja magát előttem, minden várja, hogy kihirdessem, hogy bizonyítsam, hogy megünnepeljem. Nem látom át az esőt, nem tudom megolvasni. Vak vagyok. Nem tudom, hány levele van a júniusnak. Még annyit se tudok, hány levele van egyetlen egy ákácfának. Próbát tettem egy levélnyéllel, megolvastam egyiken tizenhét, másikon tizenkilenc, harmadikon huszonegy levelet. De egy egész lombot már nem tudok megszámolni. A képtelenség bűntudatát szenvedem. Nem tudom mi baja volt annak a magányos levélnek, amelyik május világos napján leesett már a fáról. Ha három lépésnyire tőlem esett le a nyers fű közé, nem is hallottam meg annak a levélnek utolsó sóhaját és testecskéjének zuhanását, pedig ennek hangja volt. Süket vagyok. Nem hallom a tó gyűrűzését. Nem hallom azt a robbanást, mikor a rózsabimbó felrobban és rózsa lesz. Nem hallom a veréb kék bőrének didergését és nem hallom, mikor fáztában a tollazatát felborzolja, tollainak zörejét. Nem hallom a másik asztalnál ülő embernek a lélekzését. Nem hallom a mellettem elmenőnek a szíve verését. Még azt se hallom. Nem tudom mennyi a harmat. Azt se tudom mennyi a kavics. Meg hogy mennyi a csiga, a kagyló, a homok. Nem tudom milyen magas az öröm és nem tudom milyen súlyos a fájdalom. Megmérték a tengerek vizét súly szerint, melyik tenger vizének literje milyen nehéz. Megmérték az anyatejet és a vért, milyen súlyuk van. Én nem tudom a könnynek milyen súlya van. Nem tudom hány kilométer egy-egy sóhaj, nem tudom hány métermázsa egy-egy lépés, egy-egy lélekzet, egy-egy pillanat.