ÉN
Ezt a szót hogy: én, ezt réges-régen nem jól esik kiejtenem.
Ha meghallom hangomon az én szavát, olyan az nekem, mintha szívembe szóló csengő gombját nyomtam volna meg, az a csengő fellármázza sötét szívemet, azt a ketrecet, ahol a tigrisek alszanak.
Ez a szó, ez az én szó, ez olyan mint a nyíl, amely a másik ember mellének repül. Az én vívótőr a szemben álló ellen. Az én szava ráfogás, tájékozatlanság, majomság. Hátrafordulok: hol az az én? nem látom. Kinek a nevében mondom azt, hogy: én? Ki az az én? Mit akar? A halál nem visszhangozza a szavamat, mikor azt szólom: én. Ez a legárvább hang, ez a legbetegebb szó a nyelvemen. Ez az én olyan mikor a számon kiszabadul, mint ha egy láng akarna az óceánon átúszni, vagy mint ha egy hópehely akarna a Szahara felett végigrepülni. Nem szabad evvel a szóval élnem. Ki akarom lápiszolni a nyelvemből. Milyen nehéz szabadulni tőle. Minden nap azon csípem magam, hogy megint kimondtam. A telefonból azt kérdik: te vagy ott? és kiugrik a számon: én. Hogy irtsam ki? Csak a génie hiányán múlik, hogy az emberi beszédből nem tudom száműzni, hogy nem tudok feltalálni más jelzést az én helyébe s hogy nem tudom szükségtelenné tenni. A magam részéről mindenesetre elkerülöm az én szó kiejtését, ezt összeesküdtem magammal. És mindig elbukom, mindennap legalább egyszer.
Az unalom grimásza panaszkodik arcomon, felhúzom a fejem, ideges vagyok, útálatos vagyok, úgy húzom fel a fejem a galléromból, ó ha el tudna szakadni s a felhők közé bújhatna!