MIT TETTEM
Igenis, csak azért élnek a szenvedők, a legyőzöttek, a szerencsétlenüljártak, az éhesek és ágytalanok és kicsapottak és üldözöttek mind, csak azért, hogy én szenvedjek miattuk. Nem tudják mért kell egyetlen ünnepélyes ittlétüket feketén és véresen és elhűlve s vacogó végtagokkal eltölteniök, borzasztóan sírva, mint a rosszat álmodó gyermekek. Nem tudják! Nem is sejtik, hogy az én kedvemért szenvednek! Vakon, elaltatott homlokkal, emléktelenül bámulnak a néma tavaszba, azt hiszik, hogy semmi értelme és semmi célja nincs annak, hogy a világon ilyen szenvedést szivattyúztak az ő bőrük alá. Jaj, nem bírom ki titkomat, nem tudok tovább bújkálni, bevarrt számon felszakad a varrás, kiüvöltöm! Ha tudnátok! Az én szívemért van ez mind, az én szívemnek kellett nőni mint a milliónak a zsebben, az én szívemnek kellett hízni mint a hónak a mezőn, az én szívemnek kellett főni mint a festéknek, az én szívemnek kellett melegedni mint a szőlőnek, az én szívemnek kellett rohanni mint a mozdonynak, az én szívemnek kellett világosodni mint az üvegnek, az én szívemnek kellett kinyílni mint a rózsának. Én csináltam az emberek szenvedését, nekem kell az lámpának, fűtésnek, sínnek, látcsőnek, pálinkának! Én kértem, én okoztam, én kevertem az emberek szenvedését, én tettem, én, én, én! A homlokomra verek, megmarkolom a szívem, a szemem megáll és levegőm meg akar fulladni. Mit tettem. Ki szeretnék ugrani az ég kék ablakán, a semmi határán túlra, menekülnöm kell. Leugrom az emeletről arccal a földbe! ez a fájdalom levisz magával a föld tüzébe, odalent eléghetek.