SAJNÁLOM
Hányszor, hányszor láttam magánzó férfit meg nőt ülni a városok ligeteiben a padon, az alkonyatra bízva, szegényt, szomorút, gondolkozót, beteget, kérdezetlent. Hallgatnom súlyos volt és lépnem kínos, míg elmentem az ilyen elhagyatott személy előtt. Éreztem, hogy itt most valamit mulasztok. Soha meg nem szólítottam, soha mellé nem ültem, meg nem kérdeztem nevét és szívét. Nézett volna detektívnek, zsebtolvajnak, tolakodó hímnek, kémnek, mindegy, elutasított volna, megsértett volna, mindegy. Szememet, hangomat oda kellett volna kínálni néki, egy percemet a zsebébe kellett volna tennem. Hátha én vagyok az ilyenek titkárjaul kiszemelve, hátha engem szenteltek föl valaha gyóntatójukul, hátha én vagyok kiküldve fogadásukra, hátha én vagyok az ő kérdésük, az ő jajuk, az ő nyögésük fölvevő állomása? Hátha éppen engem vártak az ilyenek, ott egyesegyedül a padon?