CSAK ÉN, CSAK ÉN, CSAK
Mikor boldogtalankodtam, úgy éreztem, úgy hittem, hogy senki ezen a világon nem boldogtalan, csak én egyedül, más mindenki boldog. Ha alkonyatkor a magány a hajamra teszi tenyerét, úgy érzem, mintha csak én volnék magamra hagyatva a földön, más mindenki választott kedvesével sétál az álmosodó alléeban. Ha a halál betör az eszembe, azt képzelem, hogy senki másnak nem kell meghalni, csak nekem. Azt is szoktam képzelni, hogy nincs több úgynevezett költő sehol a világon, én vagyok az egyetlen és nekem kell mindent, de mindent fölénekelni. És aztán nagyon sokszor van rajtam az a képzelet, hogy senki más emberalak nem élő lény, csak magam egyesegyedül élek itt az ég alatt, ez a többi mind csak viasz, esztergályos figura, fénykép, emlék, fantazma, álom. Megesik, hogy mikor beszél valaki hozzám, holtrészeg csodálkozásba esem, hogy hogy van az, hogy ez beszél s nem figyelem a beszédét, nézegetem a képét és fordítva képzelem, állával fölfelé s csak ámulva hallgatom a hangját, végtelen távolról, félig-meddig eszméletlenül. Némely pillanatban az a sejtelem, hogy hátha ez is él, úgy mint én, az sötét irtózatot fest elébem az égre s felelősség villámlik rám némán messziről.