Bűneim

Únom, röstelem sóhajaimat. Émelyedem sóhajaimtól, kiköpném őket, ha tudnám, vagy kitépném a gégémből, ha ott volna a gyökerük. Kéjencség az én sóhajtozásom, jól esik nekem, mint Egyiptom cigarettjének a füstje. Hárfám a sóhajtozás, azon az én nótáimat rezgetem. Hiúság az én sóhajtozásom, az én senki mást nem sértő sérelmeim, az én érzékenységem, az én majom igényeim, az én hivatlan ábrándjaim rántják ki az én sóhajaimat, mint az ő kardjaikat. Meddők az én sóhajaim, semmi nem látszik a levegőben sóhajom után, semmi láng, semmi szín, semmi, a levegő üres az én sóhajom után is. Haszontalan az én sóhajtozásom, senkinek a világon abból semmi haszna nincsen. Ha selyem pántlika volna a sóhajom, azt szétoszthatnám a szolgáló leányok közt, hajukba fonhatnák. Ez csak képzelet. De a sóhajaim melegségével, avval bizony szolgálhatnék másoknak. Egy-egy sóhajommal télben megmelegíthetném az ujságárus kis leány kezét.