Bűneim

Nem tudják az uccán, hogy ki vagyok én. Úgy csodálkozom! Ha elmegyek a kávéházi terrasz előtt, fel kéne annak a népségnek állani, engem üdvözölni halk himnusszal. A járdán el kéne hallgatni a beszélgetőknek, ha szembe jövök, nem? A parlamentben a vitát fel kellene függeszteni, ha véletlenül bemegyek: én szólaljak meg! Érthetetlen előttem, hogy nem hívnak meg az udvari ünnepélyekre, hogy azok lezajlanak nélkülem, hisz nem érvényes az az ünnepély, hisz nem vagyok ott! Nem tudom felfogni, hogy maradhatott ki ma is a Timesban a Court Circular rovatból az, hogy én most hol tartózkodom és hova fogok utazni. A virgonc fox-trot zenének el kellene szakadni a táncteremben, ha belépek, hátha én most szomorúságot rendelek? A temetőben, ha bekukkantok oda egy temetésre, fel kell szippantani a sírást, hátha véletlenül vidámságot kérek? Hogy lehet az, hogy nem minden nő engem szeret? Lépten-nyomon látok szép leányokat fiúkkal suttogni s szép asszonyokat férjük és szeretőjük közt jóllakottan sétálni, mintha én itt se volnék a világon! Talán nem látnak? Vakok? Hogy hogy nem bolondultak még meg mind értem? A földön kéne nékik úszni felém, mint a tenger színén a heringeknek, végtelen sűrűn! Az égig kéne lángolni a boldogtalan nők jajgatásának, akik kimaradtak karjaimból. Hogy mernek ilyen ostobaságokat beszélni az ostobák a világon, azt hiszik, süket vagyok? Hogy mernek olyan vakítóan kacagni s hogy mernek olyan hangos brilliáns gyűrűket a kisujjukon tartani, hogy mernek olyan töltött hasakat és olyan búvársisak fejeket hordani, hát megkérdeztek engem, hogy megfelel-e az az én ízlésemnek? Hogy mernek nevet nyomtattatni névjegyükre, hát mi az a név ott, ki az? mi az? értem én azt? kérdeztem én azt? Hogy merészkednek hangosan véleményt mondani, hogy mernek ilyesmiket kiereszteni a szájukon, hogy: szerintem, azt mondom, kijelentem. Megengedtem én azt? Eltűrhetem én azt? Úgylátszik: azt hiszik, alszom és nem hallok és nem veszek észre semmit. Igen, azt hiszik, nem tudok semmiről amit művelnek. Látom, felhúznak a mellényzsebből arany cigaretteket és mutogatják avval a karjuk erejét, hogy azt ők fel tudják háromszor egymás után emelni. Látom, bemennek a bankházakba s a börze házába. Azt gondolják, hogy meghaltam és most már mindent szabad! Látom világos nappal vadászfegyverrel a térdeik közt őket kocsin menni! Oly gyanútlanul nézegetnek az ülésről kétfelé, nem is sejtik, hogy látom őket! Csak várom, hogy rémülten rombolják le az idétlen épületeket, meg a kövér szobrokat és senki se mozdul! Nem is álmodják, hogy élek, hogy eszméletemen vagyok! Ti kába szegények, mit lógatjátok azt a buta homlokotokat! Engem bámuljatok meg, mondjátok: áá áá! ugrándozzatok! éljenezzetek!

Hogy mernek másról beszélni, mint arról, hogy én megszülettem! Hogy mernek valami máshoz imádkozni, mint énhozzám! Hogy lehet az, hogy szakad az eső, mikor én éppen sétálni akartam? El vagyok képedve, a lélekzet megakad a gégémen, a szemem megrekedt, nem értem, hogy politikát és háborút rendeznek az én jelenlétemben, hogy nem félnek engem így úntatni, engem, aki körül az egész világ forog, akiért így lángol a nap és akitől függ minden az ég alatt és a föld alatt és a tenger alatt!