RÖSTELEM
Hogy ugrok a villamos elől, mikor a csengővel csábít, hogy üttessem el magam! Milyen ügyeset, frisset ugrok. Hogy örülök abban a pillanatban! Kinek örültem? Magamnak. Kit mentettem meg? Magamat. Kinek az arcát legyezem júliusban a szalmakalapommal? A magam arcát. Kinek szívom szakadatlanul az oxigént, hogy meg ne fulladjon? Magamnak. Kit borotváltatok reggel, kit fürdetek, kit öltöztetek? Magamat. Kinek a fejfájását érzem a legtürelmetlenebbül? A magamét. Kinek a szájába rakom a reggelit, az ebédet, a vacsorát? A magaméba. Kinek a két kezét óvom és melegítem a kesztyűmben? A magam két kezét. Ki látja a csillagokat, mikor este felnézek az égre? Én magam. Kinek hallgatom a muzsikát? Magamnak. Ha összecsókolózom a csókkal, kinek a keserű testéből csinálok cukrászdát? Csak a magam keserű testéből. Ha más valaki érezné a rám ragasztott csókot, egy idegen, ismeretlen, messze! Ha más valaki látná az én pillantásommal azt a csillagos éjszakát! Ha más valaki érezné azt a gyöngédséget, amelylyel a magnoliát a kezemmel megölelem, mint egy poharat.
Alvásommal csak a magam életét pihentetem, könnyeimmel csak a magam szemgolyóit olajozom, a szomorúság zöld koszorúját csak a magam szívére helyezem.