TÜKÖRBE NÉZEK
Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának, egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom hold, fölkel a néma semmiből.
Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben.
Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a tükörből.
Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem, falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott elmentek, azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak, előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák, milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem.