SÚLYOS MULASZTÁSOK
Helyrehozhatatlan mulasztásaim vannak. Némely nap, hogy hogy nem megtörténik, hogy nem láttam az alkonyatot. Vannak éjszakák, hogy úgy fekszem le, hogy nem gondoltam minden élő lényre a világon egy gondolattal, úgy mint a csillagos égre, vagy mint a füves földre gondol az ember. Ezért önvádat érzek, olyant, mint kis koromban, mikor elfelejtettem elalvás előtt imádkozni.
Vannak napok, melyekben gond, politika, nő, dolgozás, emlék, kétségbeesés úgy elfoglaltak, hogy nem szökhettem haza a csodálkozás kastélyába. A csodálatosság a levegőm, a világításom, az igazságom, a hazám, a sorsom, a szerencsém és az életem és mindenem! És van nap, amelyet úgy megcsalok, hogy reggeltől estig nem csodálkoztam! Mikor elmult, úgy látom az ilyen napot, mintha koromsötét lett volna.
Ilyen hamis napom közben van azért egy-egy másodpercem, mikor felkapom a számat, lélekzeni egyet az égből. Egy-egy ilyen másodpercemben közel vagyok eszméletemhez. Megszédülök. És úgy fáj! Látom, hogy elvesztem itt, elbuktam, bele vagyok a földbe fulladva.
És irtózom magamtól, addig a pár pillanatig, míg ráérek, irtózom magamtól, mert megcsalom magamat: mert megcsalom a csodálkozást, az én édesanyámat, nevelőnőmet, örökös hajnalomat és végtelen hajómat. Félek, hogy megbűnhödöm, mert egész nap nem vettem észre ruhámon a csodálatosság fényözönét. Reszketek, hogy most már örökre elhagy engem a csodálkozás, mint a szép nő reszket, hogy elhagyja a szépség, mint a hím reszket, hogy elhagyja az ifjúság, mint a rotschild reszket, hogy elhagyja a milliárd.
Csodálatos csodálatosság. Magas csodálatosság. Mézédes csodálatosság. Tükörfényes csodálatosság. Lángoló csodálatosság, milliom gyertyafénynyel vakító! Csengő zengő csodálatosság, altató, repítő és szédítő csodálatosság! Csurom csodálatosság, maszületett ártatlan! Édes kedves! Ó, tiszta mint a reggelre esett hó, még egy tyúklépés nyoma se látszik azon.