Bűneim

Igen, de azt hiszem, hogy én soha se leszek öreg. Mindenki megöregszik, beteges és csunya lesz, bizony ez így van. Dehát én nem, én nem. Én ilyen maradok, sőt majd mindig fiatalabb leszek. Én nem tudom elképzelni, hogy én is elhagyom magamat. Á, az lehetetlen.

Én nem tudom elképzelni, hogy más is lehet itt az ember, mint költő. Nem tudom belátni. Ezek a nyomorultak, ezek a csacsik itt öt földrészen, oly sűrűn, oly végtelenül, ezek a fizikumok, itt vannak és nem adnak életjelt! Hogy lehet ez? Hogy lehet egy ember egész életében ügyvéd vagy bányász vagy diplomata, vagy családanya, vagy úgynevezett báró! Komolyan veszik ők azt, hogy az úgy van? Csak nézem, hogy élnek és tesznek-vesznek és nem robbannak fel! Pssz! ha észrevennék magukat, megőrülnének. Nem, ez mind őrült. A villamoskalauz azt hiszi, hogy ő villamoskalauz, szegény! Szegény, szegény, szegény villamoskalauz. Ha azt hinném, hogy ő csakugyan épúgy él, mint én, egy perc alatt hetvenet dobogó szívvel, hát meghalnék érte bánatomban. Nem, ezek mind nem élnek, ezek álmodó álmok, mindez a csillagsűrűségű ember előttem. Ez az én gyermekálmom. Az én mesés erdőm. Az én néprajzi kiállításom. Az én látni valóm. Az én témám. Jaj, meg ne tudjanak semmit.