Bűneim

Az, hogy a sáros időre azt mondom, hogy az csunya idő. Hol kaptam el ezt a divatot? Mikor estem le ebbe a rabságba, ebbe a korlátoltságba, ebbe a nyomorba, hogy a sár csodálatossága mellett félre érezzek, és ilyen törpeség jusson eszembe, hogy a sár csunya? Vagy, hogy az esős nap nem szép nap. Csak a napos napon mondjam, hogy szép idő van. Mi? Elfelejtem azt a gyöngyös elragadtatást, azt a meséset, azt az édesded álmosat, azt a dáriusi pazarat, amit az eső potyára adott az én szememnek, az én órámnak, az én életemnek? Letagadom, mint az adósságot, azt a művészetet, amit élveztem a zuzmara arabeszkjén, a sár Richelieu-csipkéjén? Ejnye. Hiszen én mindig csak szégyellettem a galléromat, nyakkendőmet és mondatom szavait is, mert másoktól tanultam, utánozom, lopom. Hiszen mindig azt prédikálta bennem a hiúság, hogy nekem nem szabad lopni, mert én rá nem szorultam senkinek semmijére. Mindenki lophat itt, csalhat, hazudhat, szólhat, tehet ami jól esik neki; nekem nem szabad. Én nem emlékszem már, mióta érzem úgy, hogy a sár nem kellemes, meg hogy a köd nem gyönyörűség, nem emlékszem, mert az emlékezetem is ellopják itt tőlem napról-napra. Tudom, hogy nem így éreztem, mielőtt érezni tanítottak.

Nem tudom miféle gőgből, micsoda személyválogatásból nem érdeklődtem bizonyos dudvák és murokfélék nevei iránt. A rózsákat, az azaleát, a kaméliát megtanultam, azoknak az alakulatoknak udvarlok. Látok fűféléket, szegénysorsú ernyősöket a mezőben, azok közt artisztikusabb jelmezeket látni, komplikáltabbakat, érzékenyebbeket, mint az asparagus plumosus, akit a drága virágüzletben árulnak a dísznövények közt fayence-cserepekben. Azok mellett az egyéb szabad, pogány, iskolátlanul álmodó mezei tünemények mellett úgy mentem el mindig, egy bók nélkül, én durva fráter, aki még annyit se tud, hogy lábujjhegyen kell a tavaszban járni s a csillagok alatt le kell venni a kalapot.