GYANÚ
A gyanú kutató tűje szúródik belé szívembe, mint fájós fogba. Nem bűn az én lemondásom, az én hangtalanságom, az én távolságom? Nem? És nem bűn a halálra, mint botra való támaszkodás és az úgynevezett humor, amitől mosolyt és kacagást tanultam? Ó, én itt rossz példa vagyok. Én félrevezetem a panaszosokat. Bűnöm, igenis bűnöm minden perc, melyben édesen elfáradtam az élet fájdalmától, és aztán azt képzeltem, hogy ez az édesség megéri azt a keserűséget, amelyből főztem. Összetört fejemre kötést csavartam a szonátákból. És a szeptemberi napon a beteg virágágyra fekszem álmosan. Én otthagytam seregemet, megegyeztem az ellenséggel.
Igen. A lemondással, örökölt szenvedélyemmel el kell bújnom úgy, mint akik törvénybe ütköző szenvedélyeknek hódolnak. Szégyelnem kell magam. Félnem kell.