NINCS GYERMEKEM
Nincsen gyermekem. Egyszer-másszor, ha ráérek szenvedni, szenvedek őérte, aki nincsen. Az ismerősök gyermekeit megcsókolom, játszom velük. Nagyon jól esik, hogy a gyermekek szívesen és könnyen társalognak velem. Idegenek kis gyermekeit is megcsókolom a játszótéren, ha a bonne megengedi. Olyan barátaimnak, akik együtt nőttek fel velem és megházasodtak, már gyermekeik vannak. Olyan pajtásom és ismerősöm is van, aki törvénytelen gyermeket hívott meg az életbe. Én ellene voltam a gyermeknek olyan nőnél, aki gyermeket kívánt tőlem. Félek a gyermektől.
Nem tudom, szabad-e nekem életet és halált teremteni. Az az érzésem, hogy a gyermekemnek nem mernék majd a szeme közé nézni. Olyan kérdéseket tehet nekem a gyermekem, amelyekre nem tudok válaszolni. Csodálkozom a mások nyugalmán, biztonságán, örömén és büszkeségén, akiknek gyermekük van. Annyit koncedálok, hogy ha véletlenül nekem is volna gyermekem, én is éppen így nagyra volnék a gyermekemmel.
De azt is érzem, hogy irtózom az apai korszaktól, azért, mert még magam is egy nem élt bájos gyermekkorba vágyom vissza; álmodozom, mert az emberek nem ellenőrizhetik álmodozásomat és el engedem andalítani fejemet oly abszurd reménytől, hogy az idő visszafordul velem, mint a kocsi, mely elhozott szülőtájamról és megérkezem egyszer legitím gyermekkoromba, oda, hol nincs verés, nyomor, sírás, veszekedés és betegség. Azután meg azt is mindig érzem, hogy nem tudok az ifjúságról lemondani, s ha gyermekem volna, már nem képzelhetném tovább ifjúnak magamat. Tagadom az ilyen érzést magam előtt, mert szégyellem ezt a gyermekgyilkos önzést, de hiába tagadom, bennem van ez az érzés; nem tudom honnét kaptam.